Édeseim, én olyan fáradt vagyok. Nem lehetne, hogy mikor holnap reggel felébredek, mégis kedd reggel lesz, megnézem a leveleimet, válaszolok azoknak a csajoknak, akikkel olyan szívesen laktam volna együtt, és megyek a tutiba Lengyelországba bele, ahelyett, hogy elszontyolodva, elanyátlanodva (mivel alszik), mint akinek se kutyája, se macskája (hála az égnek, mert a családi eb is elég hangos...), meg olyan vörös szemekkel, mint az Ayers-szikla (az Uluru... az a nagy, nagy, vörös, ausztrál hegy) (igen, amelyik a képeslapokon van)... Szóval, csücsülök a családi gép előtt, reggel óta, mert ma maratoni online útvonaltervezést tartottunk, a skype, a yahoo és a t-mobil szövetkezett az újabb londoni családi kiruccanás sikere érdekében. Az erő velünk volt, úgyhogy oda hátradőlve mehetek, Poznannal ellentétben. De hamarosan annyira rendbe jönnek a dolgok, ameinél jobban rendbe se jöhetnének, és nemhogy hanyattdőlve, de a hátamon hemperegve, és vidoran kuncogva fogok odazötyögni. Ezt most már tényleg le kellene kopognom, de nincs semmi fa a közelben... A bútorlap azért mégse számít talán... Még az ajtóm se az, ami már kétszer megtréfált ma, mivel egyszer, hangsúlyozom, távollétemben!, leesett a kilincse, amiről persze az ágyrajáró turista csemetéjüknek édesszüléi nem szóltak... Aztán csemete hosszú évek gyakorlatának megfelelően becsapta az ajtót, mert máshogy sosem záródott (természetesen idegességemben, dühömben, bánatomban vagy felindultságomban is mindig igyekeztem a legcsendesebben helyére billenteni a zár-nyelvet...), na akkor az ajtó többé nem nyílt ki. Én meg ott álltam mint... Katiban a gyerek. Ezt már rég szerettem volna leírni, jó anyámtól tanultam. A szomszéd mentett ki. Nem egy fehérlovas herceg, ellenben isteni csoda hírnöke, mert kamionsofőr lévén ha két napot van otthon hetente, és ráadásul jól bánik a csavarhúzóval. Dehogy ez milyen elkeserítő. Úgy éreztem magam, mint hisztis Myrtill, akit éppen pityergés közben kapott el a baziliszkusz - nekem elég lett volna az albérlet elvesztése feletti bánatommal is szembenézni ma este, nem számítottam a zár távozó darabjai keltette lyukkal...
(Tudom, ennyi Anhri Potyiér ár káros az egészségre...)
(A kártya egy HP tarot-pakli része... szerintem érdekes...)
http://www.nasubionna.net/tarot/

Igen, még mindig megvagyok, alive and kicking, a világon semmi probléma, a világon semmi gond. Csak sajnos kezdek úgy járni, mint a karácsonyi ajándékokkal: se híre, se nyoma a kész, köttethető pedagógiai szakdolgozatnak, aláírásokkal hitelesítve minden egyes incifinci apró pici naplócskát... Közben pedig lótok-futok, szaladgálok, meg sem állok, TOról, GOra, ERASMUS ofiszba, és még sokfelé: aláírtam a szerződéseket, benyújtottam a nyilatkozatokat, elfogadtatom a kérvényeket, valahogyan szerzek egy nyavalyás albérletet és huss! A szívem itt hagyom, hadd nyomja el a szomorkás kis dobogása azokat a nyamvadt távhő-csöveket, amiktől előbb-utóbb begolyózna bárki. Én főleg, mert mindig akkor kezd el ez az átok beindulni, amikor egyszer végre leülök, és minden idegszálammal valami teljesen másra koncentrálnék... De nem is ez a legszebb, hanem a kis villámforma sebhely a hóban, amit okoz a civilizáció eme vívmánya. Nem is beszélve az ásítozó lyukról a pénztárcánkban, annak a 17902 forintnak a hűlt helye, amit a két működőképes radiátorunk felhabzsol havonta... A kis telhetetlenek...
Egyszóval, az élet nagyjából abban merül ki, hogy újranézem a Szívek szállodája harmadik évadot, mert csak az van meg, aztán olvasok egy kis Harry Pottert, aztán főzök valamit, megeszem, és közben máris visszakerültem a tévé elé, jajj, ne... Még jó, hogy soha nem tér vissza a kábel az életünkbe, és így van időnk esténként társasozni... Oké, vicceltem. De egyébként vagy három éve tényleg társasoztunk, de az egyikünk megalázóan sokszor megverte a másikat Kocog és kidob-ban, amitől a másik folyton sértve érezte magát (bár elég homályosak az emlékek, múlt köde, ami eltakar és megszépít... - azt hiszem, én az utóbbi voltam...) Szóval abban maradtak az esti társasozások... Az, hogy megpróbáltunk a franciaágy meglehetősen instabil matracán jengázni, már csak hab a tortán... Vagy szabadalmaztatnunk kellene?
Egész nagy vendégjárás volt nálunk az utóbbi napokban, ennek örömére egyrészt sok süteményt és vörösbort konzumáltam, amitől kerek vagyok és mosolygós, másrészt a lakás valami sosem látott pompázatos rendet mutat, szinte rá sem ismerek. Ha valaki titokban hónapok óta fontolgatja, hogy megveszi, most nézze meg...
Ó, és bemutatták a Nagyvilágot hivatalosan is. Mindenki sajnálhatja, aki nem volt ott aznap este, mert egyrészt igyekeztem kicsípni magam (persze csak magamhoz képest), és ilyet egy naptári évben általában csak egyszer teszek, másrészt, mert csak és kizárólag tegnap vállaltam volna ingyen fotózást a rajongóimmal, harmadrészt, mert nagyon jó kis beszélgetés volt. Leszámítva azt a részt, amikor részletesen elmesélte egy lengyel fantasy történetét, mert kezdtem magam úgy érezni, mint egy laikus a szerepjátékboltban...

Ezen kívül már igazán csak egy dolog kísért meg motoszkál:

egy nagyon szomorú, szerelmi történet. Az van, hogy valamiért, időről időre, felhívnak egy indiai számról, Új-Delhiből. Történt, hogy volt a nyári egyetemen egy fiú, aki egyébként szép, mintha csak a mozivászonról olvadt volna le, mivel a bőre mint a tejcsokoládé, és úgy általában, bárki elhinné róla, hogy valamelyik félisten-szuperhős, ha egy karddal a kezében hadonászna szép, indiai nők megmentése érdekében. De ez a fiú valamiért nekem kezdett el a nyári egyetem után e-maileket küldeni, hogy nem feled. Amiket kezdetben igyekeztem jóhiszeműen félreértelmezni, hiszen az angolban hála mindenféle egyszerűsítő tendenciáknak, a te és a ti egy és ugyanaz. Maradjunk abban, hogy sosem hittem volna, hogy miután végre átmentem a vizsgákon, mégis a nyelvtörténet lesz a vesztem. Mert idővel a levél mit sem változott, de újra meg újra megérkezett. Aztán jött egy-két rejtélyes csörgés a számomra. Kinyomoztam, hogy indiai számról. Kezdett gyanús lenni. Míg tegnap felvettem a telefont. Ő volt az, de sajnos szinte semmit nem értettem abból, amit mondott. Bár azt hiszem, furcsán érintette, hogy Magyarországon vagyok. Ezek után két verzió lehetséges:

1. én egy őrjítő szépségű nő vagyok, akiről régen megjövendölték az asztrológusok, hogy megjelenek majd a számára, és örökké szeretni fog. Mindössze ezért utazott el, az ősi jóslatnak megfelelően, Lengyelországba, aminek a nyelvét nem ismeri, és próbált ott mindenkivel angolul beszélni, mely nyelvet sajnos szintén nem nagyon beszéli. Ott, míg az időt egy másik lánnyal beszélgetve töltötte, aki szintén szőke volt és alacsony, és attól tartok, német, valójában végig engem szemlélt az éteri szépségemben, de nem mert megszólítani. Csak most, hogy tengerek, hágók és síkságok választanak el, merte felfedni valódi szándékait, és az ősi jóslat értelmében beteljesíteni szerelmünket.

Ez, be kell vallani, nem túl valószínű. Persze eltekintve attól a részről, a leírhatatlan szépségemről.

2. Volt egyszer egy indiai fiú, és egy, félek, német lány, akik Lengyelországban találkoztak a nyári egyetemen, és mivel egyikük sem beszélt lengyelül, ebben a kirekesztettségben, bár az angolt szerencsére törve, egymásra találtak. Tartok tőle, a lány neve Viktoria volt, a fiú pedig nem emlékezett pontosan a vezetéknevére, csak arra: németes. Aztán elváltak útjaik, a fiú megígérte a lánynak, hogy ír, a lány pedig csak várt, csak várt… s a szíve összetört. A fiú eközben mindvégig azt hitte, szíve hölgye elfeledte azokat a csodálatos heteket, és írt, újra meg újra, annak a bizonyos Viktoria Kellermannak, hiszen annyira németes hangzású volt a neve… És az minden alkalommal ridegen elutasította. Elkezdett pénzt gyűjteni, hogy felhívhassa új-Delhiből, bár a rúpia nem a legkeményebb valuta, és mikor végre kicseng és felveszi, a kagylót fel… más veszi, nem a szíve hölgye, sosem hallotta, a szíve nem dobog a torkában tőle… És eközben szíve hölgye, annak szíve összetörve, egy messzi német városban talán már más karjában hentereg…

The, ha nem is happy, end.

Remélem, mert nem szeretek olyan történetek mellékszereplője lenni, ami sírással végződhet. E célból kérem, senki ne szeressen belém, vagy támassza azt alá olyan, jogi nyilatkozattal, melyen szerepel a fényképem és a főbb adataim. Köszönettel: KV.

PS. Mihir megint küldött egy smst. Mégis én lennék Miss India 2007? István el akar adni egy bébielefántért, hogy mire az felnő, lehet vagy egy év, én szedjem össze a maharadzsa kincsét, s ő megszöktet. Azt, hogy abban az egy évben mit hogyan teszek, legfeljebb nem vesézzük ki soha...

És míg mindenki más a fejét fogja... mi éppen egy táncdalt hallgatunk bakelitről, csomagolunk, falatozunk. Nem is rossz ez. Hó takarja Szolnokot. Béke, nyugalom. Remélem, Vác ott van még a helyén, nem nőtt ki valami elfeledett hagyma a szekrényből, vált csermellyé a hűtő, lett villámsújtotta a tévévidejó.
Úgyhogy ez a goodbye-bejegyzés, mert az internet-övezet után visszatérek a kölcsönvonalak világába, ahol ritka a wifi, sok a hálózati jelszó, bár a netezdében legalább nem kell jattot adnom a Guns egyik elfeledett tagjának (nézze meg, aki nem hiszi!).
És búcsúzóul még gondoltam megmutatom a honi design legújabb remekeit, avagy a költséghatékony karácsony csúcstermékeit, ha már annyit panaszkodtam arra, hogy sosem készülnek el...
Mindenkinek minden jót, legjobbat, legeslegjobbat, legeslegtöbbet, legeslegnagyobbat, legeslegszebbet!

Kedves ...!
Ezúton közlöm, hogy élek. Nem virulok, de télen ez igazán nem is elvárható. Igyekszem írni a pedagógiai szakdolgozatom, de már a gondolatától lebiggyed a szám, könnybe lábad a szemem, rángatózni és hisztizni kezdek. De ezen kívül minden a legnagyobb rendben. Szeretek egyedül lenni otthon, és bambán bámulni a falat. A helyén nyilván a bekötött pedagógiai szakdolgozatnak lenne a helye. De most, hogy kimondtam, megint eszembe jutottak hallatlanul unalmas és érdektelen oldalszázai, amiket üres fecsegéssel kellene megtöltenem, és ettől megint lebiggyed a szám, megint könnyes lesz a szemem, és az sem segít, hogy ma is rengeteg csokoládét ettem.
Igaz, hogy nem süt a nap, de ez engem nem keserít el. Igaz, hogy a porhó latyakká és jéggé változott, de én vidám vagyok. Igaz, hogy egyre jobban közelít a kiutazásom, és nekem se albérletem, se senkim odakint, ahol öt hónapot fogok eltölteni, de engem a várakozás boldog izgalma tölt el.
Always look on the bright side.
Azért kellett ideírnom, mert nem tudok fütyülni. De örülök, hogy fütyülésképtelen emberek millióival osztozhatok ezen az élményen.

Hivatalos közlemények:
1. BUÉK minden kedves ismerősömnek és ismeretlennek.
2. Én már most tudom, de nemsokára hivatalosan is bejelentik, hogy minden petárdázó a pokolra jut, alternatív megoldásként patkányként reinkarnálódik egy süllyedő hajón, esetleg egészen egyszerűen miután átér a fényre a folyosó túloldalán, lekapcsolják a villanyt.

Hosszas évvégi számvetéstől mindenkit megkímélnék, de a mérleg meglepően pozitív: túl vagyunk az ötödik évfordulón, belaktuk a váci lakást lassan, voltam ösztöndíjas Krakkóban és Lublinban, kétszer is megjártam Angliát, megjelent két fordításom, elvégeztem az összes tárgyat-gyakorlatot angolon és filozófián (végre végre végre), az egész családom megvan, és nem is rosszul, még a vén Barna kutya is :) Sajnos két régi és jó barátságom végképp elveszni látszik (ami akkor is szörnyű, ha szereztem újakat vagy újrakötöttem régieket...) - de ezt leszámítva, bármilyen mélységesen pesszimista alak vagyok, egyszerűen nincs okom panaszkodni. NEM vagyok hajlandó az intim szférámon kívülre tekinteni - ez nem a bezárkózás politikája, csak így egyszerűen marha jó érzés befejezni az évet. Különösen tudva azt, mi lesz azzal a sok kis mócsinggal, aki az ablakunk alatt petárdázik...

Merthogy itt vagyunk, kettesben, trallala! Arról az estéről csak annyit, hogy egy javíthatatlan pernahajder vagyok, aki nem tud táncolni. De ha pálinkát iszik, mégis megpróbálja...

De elmesélhetném persze azt is, mi minden jót tehet az ember, amikor se nem kapatos, se nem táncol. Olvashat sok Susanna Clarke-ot (A Hollókirály, eredeti cím: Jonathan Strange and Mr Norrell) - más választása persze nem nagyon adódik, lévén a hölgy regénye közel 800 oldal. De jól írta meg, jól fordították le, öröm belevágni, élvezet elmerülni benne, nehéz a végén letenni. A fene se hitte volna. Bővebben itt:
http://www.agavekonyvek.hu/hollokiraly/konyvrol.html

Miután befejeztem, új kifogást kellett találnom, hogy miért nem tanulok elég keményen a lengyel történelem vizsgámra. Még jó, hogy annyi a filmünk, hogy... ha nem is jövő karácsonyig vagy húsvétig, de szilveszterig mindenképp nézegethetném őket.
Mai választásunk: A nagy fehérség (The Big White). Mondhatom, szórakoztató. Olyan, mint a Fargo, csak vicces - állítjuk, még csak nem is feszegetve filmkritikusi tehetségünk határait. Nem rendkívül maradandó, de vannak jó pillanatai. Például, amikor a milliót sikkasztó férj elkezd a szeretet erejére hivatkozni, nem a neje ugrik a nyakába, hanem a biztosítási ügynök neki, szitkokban és ökölcsapásokban gazdagon, avagy: ha életvezetési cédére vagy egy régi együttes számára vágyom, bevásárlóközpontba megyek... Azt hiszem, ennél csak akkor idéztem pontatlanabbul eddigi életem során, amikor gimiben megpróbáltam az Odüsszeiát odarittyenteni az "Írjon egy hexametert!"-kérdésre... De sajnos csak szavakra emlékeztem... Akkor úgy tűnt persze, stimmel a versláb, de a végén csak nem kaptam pontot...
http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=80223&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Harmadik versenyzőnk azért került a képre, hiába láttam szerintem részben és/vagy egészben legalább húszszor, mert ezt kapta tőlem az én kedves kis emberem karácsonyra (meg egy sálat, amit elvesztett mulatozás közben... ne feszegessük milyen este volt, fedje jótékony homály, síri csend, mázsás kőtömbök. A sál szerencsére két nappal később is ott volt...) (PS. tudom, hogy sálat általában unalmában ad az ember a megunt férjének minden újabb unalmas karácsonyra, de ez egy szép sál, és komolyan gondoltam... De legalább végre értem, miért lehet egy férfinak minden évben sálat venni...) Na, most épp annyira lineáris a történetvezetésem, mint azé a sálas pasié... Tehát másrészt azért került ide, mert ez minden idők legocsmányabb DVD-borítóinak egyike. Tisztában vagyok vele, hogy a kilencvenes évek elején épp mélyponton volt a plakátipar, és ezeket a rémeket örökölték a DVD-forgalmazók, dehát: miért Uram, miért?

Negyediknek betoldottam a filmet, aminél rosszabbat azt hiszem, soha nem voltam hajlandó végignézni, hozzá képest a Macskafogó II is ütős, merész, eredeti, értékes alkotás. Magyarul "A zene prófétája" címmel jelent meg. Nem kell hinni annak, aki az imdb-n tíz pontot adott rá - a fent nevezett animációt is többen próbálják dicsérni. Szóval, aki bármelyik plakátját látja, meneküljön.

It's all over, Christmas is over... De gondoltam, meglepem még a közönséget egy kis összeállítással. Viszlát Télapó, találkozunk jövőre!
Ideértem Szolnokra, teccik tudni, ez csak idő kérdése, elvégre az ember felhuppan a 8:52-es gyorsra, ami mondjuk megáll minden bokorban, de kit zavar ez? A hőmérséklet is alig van forráspont felett, de kérdem én, jobb lenne, ha fáznánk? Aztán meg, végülis, akadt hely a metrón, és nem kellett az öt csomaggal ácsorognom. Tiszta szerencse! Ráadásul elcsíptem az utolsó kakóscsigák egyikét a Nyugatiban - mondjuk kakaó nem volt benne, de kérem, melyikünkre ne férne rá egy kis fogyókúra a karácsonyi nisi-nasi után? Aztán szerencsére találtam ülőhelyet, és amikor egy leányzó leküzdötte és rögzítette az ablakkeretet open-állapotban, sokadik próbálkozásra mégiscsak talált egy body builder fehérmelegítős fülbevalós izomtornyot (vagy hátramaradt angyalkát?!), aki a helyére visszatornázta. És a beszélgetős öreg nénit is hagytam kibontakozni - igaz, csak Abony és Szolnok között, dehát mi vagyok én?!
Egyszóval mindenhol jó, de a legjobb leszállni a vonatról, és behuppanni egy fotelba egy pohár narancslével, egyik karommal Abearforth-ot ölelni, aki a varázslómedvém, majd rakok fel közös fotót; a másik kezemmel meg a lovagomat, aki hármat is hazacipelt az öt csomagból, és nézni a Nirvana Unpluggedot. (Köszi, Dani:)
Úgyhogy, mivel az öcsém Pécsett tömi magába a sörös-kolbászos csülköt meg dönti le a torkán a tequilát, én áttoltam kicsit a szekeret... na mindegy, áttettem székhelyem Szolnok Citybe, kék és napsárga. És most elindulunk, el innen, hogy találkozzak az Ember barátaival, akik meg vannak győződve arról, hogy én fiktív személy vagyok. Nem is.

És komolyan gondolom. Kérem, hogy
ne ne NE, soha többet ne adjon SENKI pénzt egy ennyire szánalmas, értéktelen produkcióra.
ne ne ne és NE engedjenek olyan embert animációs filmet készíteni egy animáció- és filmügyileg műveletlen országban, aki ekkora várakozást követően képes mindkét ügyet évtizedekkel visszavetni.
NE engedjenek teheségteleneket forgatókönyvet írni, zenét szerezni, hangot adni figuráknak.
NE engedjék, hogy az amúgy valószínűleg tehetséges rajzolók, akik ezt a vizuális kakofóniát létrehozták, Magyarországon ténykedjenek, amikor máshol pénzt is kereshetnének.
Mert a Macskafogó 2-t kár volt létrehozni.
Ne nézze meg senki, nagyon kérem. Vagy maximum töltse le, mert egy újraírható DVDnél nem ér többet az élmény.
Soha nem gondoltam, hogy valaha úgy kell végigülnöm egy ilyen névre hallgató filmet, hogy senki, egyetlen egyszer sem nevet fel a moziban.
Ennyi, több szót nem érdemel a dolog. Nézze meg mindenki sokszor az elsőt, újra meg újra!
De ez annyira kikívánkozott, hogy még hógolyózástól gémberedett ujjakkal is azonnal be kellett gépelnem...
Mindenkinek boldog Karácsonyt.

Remélem, nem perel be utóközlés miatt - készítője: Andrzej Mleczko, Krakkó. Általa kívánnék mindenkinek BOLDOG KARÁCSONYT, aki véletlenül idetéved ezen a szép napon!

Förtelmes, borzalmas és gyalázatos. Dehát mit lehet tenni? Szegény ártatlan blogok vonzzák az ilyen szemetet. És holnaptól úgysem lehet viccelődni.
De mellékelek még egy-két sztorit, amiben sajnos kicsit szidni kényszerülök Zeget, de egyiknek sem ez a lényege...
1. Egy újságárusnál a fő utcán.
-Jó napot kívánok, van decemberi Nagyvilág?
-Micsoda?
-Nagyvilág.
-Soha az életben nem hallottam róla. Mi az?
-Irodalmi periodika.
-Akkor olyan nagy színes, gondolom?
-Nem, egy irodalmi havilap, közepes méretű, kék...
-Sohasem hallottam róla. Majd kérdezze még meg, de biztos nem jött...
2. Alexandra könyvesbolt, Zala Plaza, középkorú eladó
-Jó napot kívánok. Meg szeretném kérdezni, megvan az Osiristől az Idegen szavak szótára?
A nő odamegy a számítógéphez, gépel, gépel, értetlenül néz rám meg a monitorra, amikor a megszólal a mellette pakoló, kábé velem egykorú eladó srác.
-Az a kiadója...
(Mondanom sem kell, így már sikerült megtalálni...)
Ugyanott két órával később, ugyanez a srác elrikkantotta magát a karácsonyi csomagokkal sorbanálló, poposított vallási kommerszet hallgató tömeg feje fölött:
-Te, az Antikrisztus megvan? Hol van?

(Jó, persze lehet, hogy csak én keresek mindig rossz könyveket...)

KIEGÉSZÍTÉS.
Csak hogy ne mindig kis városomat kelljen szapulnom ezen a szép napon, ím egy történnet Pécsről. És kicsit korábbról, ahogy azt a példa is mutatja. Elszenvedője Szöszi, a néném.
A helyszín a Baranya Megyei Könyvtár.
-Jó napot kívánok. Egy Rimbaud-kötetet szeretnék.
-Azt a Stallonésat?

Egyelőre nem tudni, az idei karácsony inkább Halloween (vérfagyasztó sikolyok, dobozokból előkerülő rémségek, csikorgó fogak, tréfálkozó ételek), Húsvét (spiccesen magyarázó rokonok) vagy Karácsony lesz (alias: a Szeretet Ünnepe). Mindenesetre én már itthon vagyok, az ajándékok ugyan még "nyersek", vagyis félkésznek sem mondható a munka, ráadásul nem is instant sebességgel működnek, de nem baj. Kell egy kis izgalom. A háttérben anyám és a Sláger Rádió - egyelőre azt kell mondanom, this is Halloween...
Igazából tűkön ülök, merthogy ma este megjön az ember, holnap az öcsém, egyenesen Londonból (ezúton kérnék minden viharfelhőt, havat, esőt, bolond későn érő madarat aki most menne Afrikába sürgősen útvonalat változtatni, és messzire elkerülni!), holnapután meg a néném; aztán hétfőn elmegy az ember Szolnokra, én pedig meglepi-pierogi készítésbe fogok az esti családi hepajra; aztán elmegyünk mulatni Kellermannékhoz - alig várom, elég felnőttek-e már ahhoz a "Terrorbabák" (a két tündéri szöszke unokahúgom, akik ugyanakkor folyton egymást gyepálják), hogy idén visszatérhessünk a hagyományokhoz, azaz, néha a legidősebb kezdhesse kibontani az ajándékát, és nem az a két átkozott kis - tündérpalánta. Aztán szerdán Horváthék, és a nagymamám főztje - ő az egyetlen, akinél a rizs-rántott hús-franciasaláta költészet. Foghatjuk a friss olajra meg ki amit hinni akar, de a nagyanyám minimum egy (jó) boszorkány. (És akkor még nem ejtettem szót az egyéb fogásokról...) És aztán csütörtökön fel Pestre, el Szolnokra, és veszett készülés a lengyel töri szigorlatra (segítséééééég), meg a sokkal kellemesebb fordítások... És így lesz vége az évnek. Nem is rossz program.

Igen, tudom, ha felrakom, akkor: nagy az arcom, a képem, a pofám, a szám, a fejem, dülled a mellem, fennhordom az orrom, satöbbi satöbbi. De örülök nagyon. Örüljetek ti is velem :)
(és ha ez még nem lenne elég: nincs több vizsgám decemberben!!! hazamegyek Egerszegre!!! és semmit nem fogok csinálni!!!! karááácsooony!)

Christmas is all around me!!!

Mindenki szervezkedik, kampányol, agitál, propagál, még semmi nincs becsomagolva, még semmi sincs elkészítve, sőt, van, aminek az alapanyaga sincs beszerezve!

Jájjj!!!

Éééélek, csak megváltozott , egérlyukba szűkült kisvilágban, aminek egyetlen nyílásán folyton az EXIT-felirat villog. Oda vágyom, és a legközelebbi kijárat nem lesz más, mint a: karácsony! Ma bevásároltam az alapanyagokat, és ettől, meg a rengeteg csokibevonatú mályvacukortól kezdek is ünnepi hangulatba kerülni, annak dacára, hogy valószínűleg rajtam kívül angol gyakorlótanításra legfeljebb egy hétfejű sárkány kapott eddig hármast, aki felgyújtotta a fél osztályt, és sírba vitte a gyerekeket. Esetleg az az elektromos óriáspolip, aki a nyolc karjával sem tudta elzárni a gázcsapot a kémiateremben. Vagy Ollókező Edwárd, aki megpróbálta bátorítóan megsimogatni egy gyerek fejét. Szóval, túlzás lenne azt állítani, hogy a topon vagyok. Pedig ma még kellene írnom egy dolgozatot a kortárs filozófia és a pedagógia kapcsolatáról, de nekem más sem jut eszembe, mint a nihilizmus, jobb pillanatokban egy szimpla, de mélységes pesszimizmus, és ezt kéne valahogy sztoicizmusba konvertálni, öngyilkosság nélkül (ez nem fenyegetés, a sztoában előfordult...) És hogyan lesz ebből valami, ami után mernek nekem tanári diplomát adni, kérdem én? Nem tudom. Mindenesetre szórakoztató volt ma bemenni a VPG-be, valamiképpen most van a tizenegyedikesek hete, és ihajj, mekkora a hepaj! A négy osztály versenyez a szavazatokért, ma láttam, hogyan táncol ennek érdekében vagy öt pár 10szer20as papírlapon - mert lelépni tilos. Na, ez a true gyerekközpontúság. Irigylem őket.

A képpel csak annak szeretnék adózni, akit ma elmulasztottam; nem fizikailag, hanem lelkiekben. De nagyon. Nem tudom, mi eshetett, de a díjkiosztó után valami megváltozott tudatállapotba kerültem, egy messzi-messzi galaxisba: egyrészt kavargott a fejemben a sok gondolat, és mind azt mondta: ez sem vagy meg az sem, sem pedig amaz; de még izének sem talállak, hát akkor meg mivégre e földön?! Másrészt, közéjük vegyültek a holnapi filozófiaóra összefoglaló kérdései, mindenféle fogalmak meg esszétémák, tógában, őszülő szakállal. Harmadrészt, sajnos nem voltam teljes mértékben elalélva a beszélgetés vezetőjétől; kevés dolog irritálóbb, mintha egy beszélgetőtárs a saját véleményét akarja kifejteni. Ráadásul sok lengyel volt, akik nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy csak a válaszokat értették. A kérdések, mint említettem, mikro-referátumok és hitvallások voltak, halkan, és nagyon magyarul. Valószínűleg felfogható volt ez a mai találka az illető "Sok dobon játszani"-elemző szemináriumának záróakkordjaként is. Csak az ütötte meg a fülemet ebben a nagy benső összevisszaságomban, amikor megkérdezte, létezik-e irodalom metafizika nélkül, és Tokarczuk azt válaszolta: Nie. Tökéletes. Milyen más ez a Nie. Ezt vágta ugye oda gyakorta Mrozek is a találkozón. Szóval, ilyen módon bizonyosságot nyerve valami fenső, mellső és benső eszmében, kikapcsoltam. Ágyő.
Utóirat. A pályázatot három, számomra teljesen ismeretlen ifjú titán nyerte, a győztes ráadásul cseh-orosz szakos.
Úgy érzem magam, mint amikor Csomor Lacika egy hét alatt megtanulta a tremolót. Amikor először néztem meg valaki igazán tehetséges rajzait. Amikor a Bacsapisti nyerte meg anno 1990-ben a városi mesemondó versenyt (bár ezt csak 2002-ben tudtam meg, egészen újszerű körülmények között). Lehet, hogy egész életemben pierogi ruskie-t kellene gyártanom (feltéve, hogy valaki kinyújtja a tésztát helyettem, mert az, valahogy, nem az erősségem...)

Igen... azaz nem... nem fejeztem be a Nowackit, ami szégyen, mert István hivatkozni akarna rá a doktori disszertációjában. Nem számoltam be a fordítókonferenciáról, pedig egy olyan helyet és időt, ahol szeretettel beszéltek James Joyce-ról, egyszerűen meg kell örökíteni. De nem vagyok jó passzban. Behúzódtam a kis barlangomban, csak eszek meg szuszogok és hortyogok. Sehall-Selát. Csak aludnék folyton, téli álmot, mert rámtört a félévvégi fáradtság. Igen. Akkor, amikor a leginkább pörögni, aktívkodni, munkamegosztani, szervezkedni meg miegymás kellene. Akkor én elalszom, avarburkolva, hólepve, jegborítottan.
Egyébként megvolt a filozófia zárótanításom. Húsz percig csendben voltak a tanítványaim. Nem is számítottam ekkora ajándékra tőlük... Persze, sikerült elmagyarázni a szkeptikusokat koreai csámcsogással, az epikureusokat a sör és a heroin különbségével, a "Nem tudom"-okat gyakorló szkepticizmussal, a kürénei hedonizmust meg a rockzenével. Szeretem, amikor jó példákat adnak:)
Vettünk ma vagy húsz kiló könyvet (Helikon kiárusítás). És most továbbmegyünk egy könyvesboltba (Austeria). Este megnézünk egy animációt és pattogtott kukoricát eszünk. Holnap dolgozunk. Holnap talán elmegyünk könyvtárba. Vasárnap dolgozunk. Vasárnap elmegyek pierogit gyártani Piliscsabára (csak ne jöjjön több mint 50 lengyeles a szakestre, könyörgök esténként az égre meredve).
I ain't happy, I'm feeling glad
I got sunshine, in a bag
I'm useless,but not for long
The future is coming on
I ain't happy, I'm feeling glad
I got sunshine, in a bag
I'm useless, but not for long
The future is coming on
It's coming on
It's coming on
It's coming on
Mondom, mackó vagyok, vagy valami mókus, esetleg borz, és téli álmot alszok...

PS: kedden Olga Tokarczuk a Nyitott Műhelyben, és végre lehull a lepel a fordítópályázat győztes alkotásáról! Várom, hogy megnézhessem a legjobbnak ítélt Mina-fordítást. Nagyon szeretem azt a novellát, szeretném kézbe venni...

Áhhhá, egy remek alkalom, hogy visszakanyarodjak a kezdetek kezdetére, merthogy anno, ahogy Dömi barátném egyszer figyelmeztetett is rá, ez "gasztroblognak" indult. De sajnos itthon vajmi kevés esélyem van éttermekben íz-esztétáskodva értekezni a borsok sokféleségéről, a mustár hatalmáról, meg az édes, a jó, és a szép kapcsolatáról. Mert az is sokba kerül, ha az ember reggel berohan megvenni a virslis croissantját a Nyugati egyik egységében - na jó, elárulom, ott van a mozgólépcsőnél, az újságoshoz közelebbiben, 170 forint, de hatalmas, a virsli minősége magyar mércével nem rossz, a tészta határozottan tésztaszerű, csak úgy olvad a szájban, és szezámmaggal is megszórják... Ez idén a fő táplálékom. Ugyanott a környék legjobb kakaóscsigája.
Sajnos a "Mit is együnk 300 Ft alatt?" kérdésre nem lehet a végtelenségig variálni a választ... Persze, ott van a Kék Csupor a Ráday elején az elképesztően népszerű belga sültkrumplis mellett. Meg a "sajtbimegkiskrumpli" az egyik ismert gyorsétteremláncban.
Lángos, ha az ember éppen arra jár. De a Keletiben, Lángos Úrnál (komolyan ez a neve) fokhagymakrém van, ami valami rémes-édes kulimász, de én a fűszerektől ennél többet várok... A Vásárcsarnokban viszont, ha - talán az Igen kutatása is alátámasztja - a legtöbb fajta is van széles e világon, még annyit sem mondanak, coki. Vagy csiba te. Vagy bakfitty. Habakukk. Fapapucs. És ehhez még fintorognak is. Meg: kicsi.
A következő lépésnek ott vannak a kifőzdék, pl. az ún. "Bistro" a Fő utcán, ahová oly gyakran kényszerülök. Mondjuk úgy, nem sok erősségük van, az is kevés. Például a főzelék nem szokott rossz lenni, főleg fasírttal. A húsok nem mindig sikerülnek: olyan sűrű, testes mártások keletkeznek lisztből meg gyanítom, alapporokból, amitől nem csúszik a falat. Mintha komolyan lehetne venni vagy nyolcszáz forintért egy Barbecue-szósz ízű és hasonló nevű mártást. Szerintem nem. Ennyiért nem elég felhigítani az üveg tartalmát. Aztán: a tészták hada. Legutább talán hatszázért, vagyis, én csak belekóstoltam a bizonyos úriemberébe, a neve az volt: "tejfölös tonhalas penne". Hát, nem vertek át. De azért remélem, a gyermekem legkésőbb hatodikos korára fel fogja fedezni ezt a kombinációt, és csak azért fog ilyen sokáig tartani, mert addig nem engedem konzervdobozok közelébe. De ettől még jó, hogy az első kerületben is lehet nem fehérabroszos-gyertyás-bor-belga-resztoránban enni. Mer' arra nem futná, kérem, há' ez van.
De ha átmegyünk Pestre, rögtön javul a helyzet, mert egyrészt ott van az emlegetett kedvenc csuprom (jajj, hát: verhetetlenül közel van a Szabó Ervinhez, és akkor még nem is vettük hozzá, hogy arrafelé hospitálgatva-tanítgatva töltöttem az utóbbi pár hónapot...), meg aztán a megyar gyorsétterem, alias Főzelékfaló(k). Meg Julika néni, a Nagyvárad térnél. De többet nem mondhatok. Jobb péntekeken fogadóórát tartok ott egy emberes adag töltött káposzta és túrós palacsinta mellett. Közben. Után. Sőt, előtt. Mert, és ez a legfontosabb: a jó kifőzde arról ismerszik meg, hogy sorba kell állni még az ajtó előtt. Még télen is.
Na, így menjen biztosra az ember.
De nem ez a főhír. Hanem: elárasztotta a lengyel pierogi a hazai piacot!!! Háromszoros hurrá! Van ruskie (krumplis-túrós), káposztás-gombás, húsos és mazsolás-túrós (ez édes) - mind Aviko, mind fagyott, és legalábbis a váci Kaiser's-ben hozzáférhető. Próbálni még nem próbáltam, de a nosztalgia nem íz-érzékeny, ilyesmire fanyalogni csak a Bar Mleczny-ben lehet a Grodzkán - amúgy, vallja be magának mindenki, azt a helyet csak és kizárólag azért találták fel és hagyják élni, hogy fintoroghassunk jóízűen. Mert a konyha csapnivaló! (Istenem, de hiányzik Krakkó, de borzasztóan hiányzik Krakkó... Írok is egy levelet a Mikulásnak, hogy hozzon nekem buszjegyet...)

Kezdjük azzal, hogy a fenti kép egyenesen az origóról származik, link alant (meg a fair play jegyében a nyertesek is megtekinthetők az Audi-honlapon), nade értsék meg - EZ AZ EMBERÉ! Háát, olllyan büszke az én kis lelkem:)
http://www.origo.hu/auto/20071118-audi-tt-kepregenypalyazat.html
http://wwww.audi.hu/news.php?newsid=511


A megnyitó is biztosan jó volt. Akkor, anno, múlt csütörtökön. Csakhogy én eközben épp a HÉVen, meg a villamoson ácsorogtam, előbb Félixszel, egy filozófia szakos évfolyamtársammal, aki időközben masszőrré és természetgyógyásszá avanzsált (és milyen igaza van...), aztán meg Dzsáuzival, aki kifejtette nekem, milyen is volt 15 évesen szembesülni Seamus Heaney költészetével. Mindig frusztrál, bár édesebb pofát keveset látni. Mert annyira angol. Én meg annyira magyar vagyok, az angol szakommal együtt. Szóval, végül vele késtünk el, aztán az odacsődített baráti társasággal ünnepeltük az embert (meg kicsit a többieket is, mert azért jó munkák sikerültek ám!), faltuk a sajtost, cincáltunk a káposztást, és nyeltük a fehéret, a rosét meg a vöröst. Ilyenkor kínálkozik a jó alkalom arra, hogy valaki "the most celebrated gays"-nek nevezze a barátait (ez István. néha botorkál... sántikál... bukfenceket hány az angolja, ha sok a vörösbor a környéken. De jó bor volt, úgyhogy még egy ilyen "nyelvészeti purifikátornak" (Bazsányi Sándor), mint én is megbocsáthatónak tetszik.) Aztán Dzsáuzi kifejtette a luxusprostituált és a desinger-grafikus celeb, meg a mezei bedolgozó reklámgrafikus és a sarki kisiparos közötti párhuzamát. Ügyesen. Biztos a furcsa kucsmája óvta meg az alkoholgőztől. A csapat másik fele irodalmi szalont nyitott. Egyszóval, jól telt az este. Amíg le nem mentünk a Fáraóba, ami szerintem a budai vendéglátóipar egy sajátos tévedése, aminek nem sikerül az "olyan rossz"-ból átlendülnie a "hogy már jó"-ba. De, a sör az sör. Mint az egyetlen hölgy (és annak sem mindig túl meggyőző a társaságban), persze, nem számíthattam túl sok sikerre - vagy legalább figyelemre - a kritikai észrevételeimmel. El is mentem haza. A többit jótékony homály fedi, de a fiúk minden bizonnyal arisztoteliánus etikáról és hegeli esztétikáról értekezve töltötték az estét, és a vita hevében nem vették észre, hogy felkelt a nap. Ezek a skacok...
Hát, így telnek egy ilyen kis kekec estéi, amennyiben jól jönnek össze. Amúgy általában csendes melóval otthon. De nem kell sajnálni. Így jár, aki manapság kezébe tollat (és nem vakolókanalat, vagy hegesztőpisztolyt) vesz.
Áhá, és, mint az elég evidensnek tűnik (most már nekem is...), túléltem a túrát, a barlangtúrát, és egy kis sziklamászást is. Szupi. Biztos elneveztek rólam azóta valami különösen antipatikus kavicsot, annyit hisztiztem egy-két számomra rém meredeknek tűnő ponton a mélyben. De jó volt. És szép. Ha valaki megfogja a lábam, amikor csúszok, és felhúz, amikor esek, szívesen visszamegyek máskor is. Jelentkező? Itt szép képeket lehet nézni lentről:
http://www.barlangaszat.hu/

Igen, tudom, sokat panaszkodtam távollétemben a túrákra, de most utólért a vég, mert holnap és holnapután, ha nem is jó az időpont tökéletesen - elvégre kérem, én komoly ember vagyok, amolyan filozopter-anglász-polonista, meg van az ember is, azt se' látom soha - na mindegy, szóval, most már tényleg mászni fogok. Bár ahogy a vezetőt ismerem, inkább kúszni. Lógni. Csimpaszkodni. Seggreesni. Ágaskodni. Bucskázni. Zuhanni azért talán nem. De nem lehet rosszabb, mint az én új Martensemnek, annak a betörhetetlen, vad bikának az idomítása. Nem dob ugyan le fél perc után, mert szorosan magamra kötözöm, de akárhogy is, egyszerűen sírni tudnék fél nap együttlét után. Rám még férfi (?!) nem volt ilyen hatással... De az komolyan megrázott, hogy Made in Taiwan. Ezt nem várná az ember egy ilyen 21990 forintos gyöngyszemtől. Ennyiért már megvarhatnák bevándorlóként Angliában is, csak hogy ne érezzem magam ennyire... khmm... átvetve a palánkon. Na mindegy, holnap túracipő, aztán megint jön az önsanyargatás. De olyan jó lesz majd két év múlva visszatekinteni erre a kezdeti időszakra... Vagy négy-öt év múlva végleg (no, azt sose!) megválni tőle... Ejjjh, gyerekek...
De mit is akartam? Christmas is all around, hazajön az öcsém. Bár szerintem csak a Christmas puddingtól fél. Mondjuk én is. Akkor már inkább steak és kidney... Aztán, elköszöntünk Dzsáuzitól, István brit barátjától akit asszem említhettem alant. De megígértük, hogy meglátogatjuk ott Segesvár mellett. Azt hiszem, megígértük. Ne reklámozza senki, de a kiállításmegnyitókon van ingyen bor és pogi. Sok és jó. Most dúdoljunk egy kis Chumbawambát, a Tubthumpingon megjelent sorrendben: előbb a whiskey meg a vodka drink, aztán Amnesia....
Lejár a 30 percem!!!
Oh, éjjj, a nap fénypontja, ami engem annyira boldoggá tett, mint sehajj. Tényleg meg fognak jelenni a fordításaim a Nagyvilágban. Egy olyan periodikában, amit már általánosban is ismertem. Igen, tudom, hülye bölcsész, más a Magyar Motornak örülne. De én ilyen vagyok. És: éééééééljen.
Ja, és 1046 látogatója volt eddig a blognak. Avagy: látogatása. Ráklikk. Zavarbaejtő.

http://kemcsoport.blox.pl/html
oké, én is tisztában vagyok most már azzal, hogy lehettek volna ügyesebbek is a megoldásaim, szánom-bánom, dehát ez a mea culpa az én művem is, fenn a weben, magasan. azért következő életemben tényleg kijavítanám azt az egy-két (-három dolgot...)

Tegnap nagy nemzetközi estet tartottunk, először a visszatérő-távozó Dorotát üdvözöltük-búcsúztattuk idekint Pcs-n, megcsodáltuk a borospoharak után mászó hathónapos Adam-babát, aki ugyan még nem indulhat a cselgáncs-olimpián Lengyelország színeiben, de még biztosan hallunk róla. Ha nem is a jövő nagy balett-tehetségeként... Aztán, találtam még egy embert, aki szívesen munkálkodni Nahaczon. Az legalább két fő, aki népszerűsíthetné... Tetszik az ötlet. Aztán pedig be Budára, meglátogattam az embert, aki az Olaszországból Románia felé kanyarodó angol barátjával italozgatott, többek között annak apropóján, hogy a Kanadából rendelt, és Budapestre meghozatott csizmáit átvegye. Multikulti Budapest - tetszik. Hála az égnek, a valóság nagyon messze áll az olyan bridzsédzsonszos túlkapásoktól, mint ami miatt még nyeretlen kis vidékiként majdnem sarokba dobtam a "terézanyut"... Pedig tudom, a kategóriájában korántsem a legrosszabb. Csak olyan távol áll tőlem a szingli-irodalom...
Ígértem mindenféle élménybeszámolókat - most azt ígérem meg, valóban ide fognak kerülni, remélem holnap, vagy előbb-utóbb, de most megint olyan csőrikésen menekülök a macska... vagy macskásan a csőrike... szóval, úgy általában, a kötelességeim teljesítése elől...

Kedd este sort kerítek végre a Nowacki-előadás befejezésére, és mesélek még sok csodát, mert azóta megvolt a "Varsó felett az ég" bemutatója meg a Látható és láthatatlan világok konferencia is... (és, nem utolsó sorban, végetért angol kistanári evilági pályafutásom, legalábbis remélem, hogy érdemjeggyel, és nem kell az egészet újrakezdeni, mert annyira jó lesz szerda reggel NEM felkelni háromnegyed hatkor...) Addig is üdv mindenkinek, ezúttal Piliscsaváról, közelebbről az Anselmianum alagsori gépterméből. És most, követve Gordon István útmutatását, elslattyogok ószlávra, kitárom elmém kapuit, és megokosodom-megsokasodom. Megnemtudom.

Dariusz Nowacki, Sziléziai Egyetem, Katowice


Lengyel irodalom 1989 után



Vitatható, valóban korszakhatárt jelöl-e a lengyel irodalomban 1989 - utána minden megváltozott a lengyel kultúrában, a lengyel szellemi életben; de mégis: inkább a külső körülmények, mint maga az irodalom. Irodalmárként legalábbis ez látszik igazolhatónak, hiszen semmi új nem jelent meg előzmény nélkül, míg az irodalom jellege, a róla való beszédmód valóban megváltozott. Korábban egy új könyv megjelenésekor a nagy tekintélyeken múlt, hogyan alakul a továbbiakban a könyv és a szerző sorsa. Ma a tekintélyek hangja csak egy a sok közül, a könyv sorsát a mediális térben folytatott stratégiája dönti el. Az utolsó klasszikus irodalmmi karrier az 1987-ben megjelent Weiser Dávidka szerzőjéé: Paweł Huelle-é. A mű első méltatása a Tygodnik Powszechny-ben jelent meg Jan Blonski tollából; a későbbi kritikák ehhez alkalmazkodtak. Azóta utoljára talán Miłosz írt hasonlóan lelkes recenziót, 1994-ben, Tomek Tryzna Senki kisasszony (Panna nikt) című könyvéről.
Mi a helyzet ma a mediális térben? A könyvek sikere immár az író társadalmi tevékenységén múlik: hány interjút ad színes magazinokban, hány beszélgetésen jelenik meg. A kritikus szerepe legfeljebb a segítőé lehet. Tisztán piaci és reklámszempontok számítanak: poszterek, szórólapok, óriásplakátok hirdetik az elit irodalmat. Persze továbbra sem csupán a piac és a média számít, de irodalmi siker már nem lehetséges nélküle. Mindez gyakran konfliktusokhoz vezet, hiszen nem feltétlenül van egyetértés a kritikus és az adott könyv sikerén munkálkodó szakemberek között. Ilyen például Piotr Szewc története (magyarul Pusztulás, illetve Alkonyok és reggelek című regénye jelent meg). Hihetetlenül lelkes, elismerő kritikákat írnak könyveiről, ugyanakkor a szerző nem vált ismertté a lengyel kultúrában, az irodalmi ínyencek szűk körét leszámítva. '89 előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki az irodalmi szalonok sztárja, de ismeretlen a szélesebb közönség előtt.
A másik kapcsolódó jelenség az értelmiségi olvasóközönség eltűnése. Manapság Lengyelországban, de egyébként bárhol a világon, intellektuális közegben az is érvényesülhet értelmiségiként, akinek nincs meg a megfelelő olvasottsága. Korábban erre szükség volt a jó közérzethez, az elit irodalom ismerete feltétele volt a jó társaságba tartozásnak. Mintha ismét megkettőződött volna a nyilvánosság - aminek ugyanakkor semmi köze a szamizdat és a hivatalos kultúra korábbi szembenállásához. Két irodalom van: az év sztárja, a szezon könyve, amit mindenki ismer; és a Miłosz által korábban campus-irodalomnak nevezett underground. Ide tartozik szinte a teljes versirodalom, az akadémiai költészetet kivéve: Miłosz, Herbert, valamint az élők közül Szymborska és Różewicz. Róluk beszélve kötelező az imásat retorikája: ha Szymborskának új kötete jelenik meg, akár 6-7 recenzió is megjelenhet róla a Gazeta Wyborcza egyetlen számában. Ilyenkor a társadalom egy pillanatra megtér, újra értékeli a költészetet - egy ideig. Ugyanakkor minden irodalmi folyóirat vagy konferencia a mainstreamen kívül rekedt.
Ennyit a szociológiáról, melynek szerepét sokan tévesen becsülik le az irodalomról beszélve, mintha a két létmód egymást kizárva létezne, pedig az irodalom társadalmi, gazdasági, üzleti háttere rendkívül fontos. Innen érthetjük meg, miért tartanak egy könyvet jelentősnek, egy írót kiválónak. Lengyelországban sokan azt hiszik, az irodalom "magától van". Olga Tokarczuk esetében a felületes olvasó számára könnyen úgy tűnhet, minden újabb könyve automatikusan kötelező olvasmány lesz. A legújabb éppen az októberi krakkói könyvvásárra jelent meg . és húsz, különböző újságoknak adott interjú előzte meg. 5-6 hasonó színvonalú könyv jelenik meg egyszerre, de csak egy kap közülük esélyt - ehhez komoly PR-üzletet kell véghezvinni, hiszen senki nem gondolhatja, hogy 20 újságírónak egyszerre jutott eszébe épp Olga Tokarczukkal beszélgetni... A könyv (Bieguni) egyébként tényleg jó, magam is írtam róla kritikát, de megvizsgálható társadalmi - gazdasági - piaci szempontból is.
Két lényeges változás történt magában az irodalomban: az egyik az elmúlt 4-5 évben végbement tematikai fordulat, a másik a debütálás új módjának megjelenése a fiatal írók körében. Kezdjük az utóbbival. A '90-es években az érett írók, mint Chwin vagy Pilch novelláskötetei voltak a legnépszerűbbek a könyvpiacon, és csak két, '60-as években született írót tartottak számon: Tokarczukot és Stasiukot. Úgy látszik, van valamiféle összefüggés egy regény csodálata és a szerző életkora között. Senkiért sem rajongtak, mert fiatal volt és tehetséges. Anakronizmus mutatkozott meg ebben: mintha a tehetséget az évek és a tapasztalat hoznák meg... A elmúlt öt évben két nagy esemény zajlott le e téren: az első Dorota Masłowska debütálása, a másik az akkor 32 éves Kuczok Nike-díja a Bűzért. Egészen addig úgy tűnt, ez a díj csak a sír szélén álló nagy íróknak jár, és most kiderült, lehet valaki 60 év alatt is tehetséges.
Ezután megfordult a tendencia: minél fiatalabb író, annál jobb! A '83-ban született Masłowska 19 évesen debütált, a Czarne ezt túllicitálta: egy évvel később kiadták a 18 éves Mirosław Nahacz (1984-2007) Osiem cztery című könyvét. A többi kiadó is megpróbálta ezt utánozni, ami néha komikus hatást kelt: fiatal író kell, aki a semmiből kerül elő, és van benne valami egészen különleges - ez más a showbiznisz, a sztárcsinálás világa.
Masłowska különlegessége nem csupán fiatalsága volt, hiszen máskor is akadtak már csodagyerekek, hanem "vidékisége" is - Wejherowie-ből, egy Gdańsk környéki kisvárosból származik, és úgy jelent meg a különböző interjúkban, mint "a lány a szomszédból". Ugyanaz a mechanizmus működik, mint a popkultúrában, amikor olyan énekesnőt próbálnak befuttatni, aki nem tud énekelni - leszámítva, hogy jelen esetben egy nagyon is kifinomult, rafinált irodalmi művet futtattak fel ugyanezen a módszerekkel. Masłowska első könyve (Wojna polsko-ruska pod flagą biało-czerwoną - A lengyel-ruszki háború a vörös-fehér lobogó alatt) egy év alatt 120 ezer példányban kelt el, ami egészen elképesztő - de valószínű, hogy a vásárlók 90 százaléka nem jutott tovább a huszadik oldalnál: őket becsapták... Talán ezért kelt el második, Paw Królowej (Királyasszony pávája) című, jóval könnyebben megközelíthatő és Nike-díjjal is megerősített műve csupán 40 ezer példányban... Első könyvéről az információk nagy része fiatal nőknek szóló magazinokban, tv-spotokban, rádióhirdetésekben jelent meg, vagyis a tömegmédiában. Ezekből kihagyták a figyelmeztetést: vigyázat, mérgező anyagot tartalmaz! Ugyan az irodalomkritika felhívta a figyelmet nehezen értelmezhető voltára, ez nem került be a köztudatba. Így a polonisták végre hozzájutottak egy olyan műhöz, melyről lehet beszélni, bár nem olvassák...
Van Lengyelországban egy fontos díj, a Paszport Polityki, melyet évente, több kategóriában osztanak ki. Kevesen tudják, hogy az első díjazott szerző az utolsó lengyel modernista, Teodor Parnicki volt - egyébként ő az egyetlen az eddigi díjazottak közül, aki halála után kapta meg a díjat. A szerkesztőség ezzel az irodalmi hagyományokhoz való ragaszkodását kívánta kifejezni 1993-ban. 2002-ben a díjat Dorota Masłowska kapta - kérdés, vajon ő is a műve magas irodalmi színvonalával érdemelte-e ki?
De térjünk át a tematikus fordulatra. A '90-es években az olyan prózát szerették, ami lehetőleg minél kevesebbet mondott a valóságról. Ezzel a '80-as évek társadalmilag elkötelezett irodalmára reagáltak: nem akarták már megváltani a világot, nem kellett többé égető társadalmi és politikai problémákkal foglalkozni. A lengyel irodalom "privatizálódott": visszaszerezte autonómiáját, és újra a privát szféra került a középpontba (lásd pl. Tokarczuk Őskor és más idők - Prawiek i inne czasy c. regényének világát). Ez egyrészt felfogható a fikció, az irodalmi fantázia diadalaként, de eszképizmusként is.
Ezt a tendenciát 2002/3 körül haladta meg az irodalom. Ekkor jelent az az irodalom, amit például "kritikai irányzatnak", antikapitalistának, nagyvállalatellenesnek (antykorporacyjny), antikonzumpcionalistának, rendszerellenesnek vagy a tiltakozás irodalomának neveznek. Ennek megvan a maga megfelelője a fiatal értelmiség radikalizálódásában is. A '89 utáni változások haszonélvezői a '60-as években születettek voltak, akik a rendszerváltás után kezdték meg "életüket": nekik lett munkájuk, karrierlehetőségeik. A következő, '70-es években születetett nemzedék a "lakoma után" kezdte meg felnőtt életét - és csalódásai hatására balra tolódott. Amit az irodalom korábban áldásosnak mutatott be, kemény kritikát kapott: Lengyelország rosszul berendezett országként tűnt fel, ahol egyre fontosabbá vált a kirekesztettek társadalmi kategóriája. A lengyel pozitivizmusban azt a parancsot kapták az írók (például Żeromskitól), hogy a legyőzöttek mellett álljanak ki. Az egyik ilyen szerző Daniel Odija, akinek két regényét, az Utcát (Ulica) és a Fatelepet (Tartak ) kell megemlítenünk, melyekből csak részletek jelentek meg magyarul. Az Ulica szülővárosa, Słupsk egyik mellékutcáját idézi meg, ahol lecsúszott alkoholisták élnek. Ma azok Lengyelország legnyomorultabb részei, ahol korábban az állami gazdaságok működtek, melyeket betelepített, gyökértelen emberek hoztak létre az északnyugati területeken, és ahol jelenleg 20 % körüli a munkanélküliség. Úgy is tűnhet, ezekről az emberekről elfeledkezett Isten és a történelem. A Fatelep ugyanilyen vádirat, csak falusi környezetben játszódik. Ołsztyn, egy másik hasonló város az ország északkeleti részén jelenik meg Mariusz Sieniewicz Czwarte niebo című regényében. Fiatal, tehetséges hőse sorsán keresztül mutatja be az ott élők helyzetének reménytelenségét. Az irányzat talán legjobban olvasható könyve a NIC Dawid Bienkowski tollából. Bizonyos könyvek teljes ötleteket, struktúrákat emeltek át korábbi művekből - 2005-ben megjelent például Reymont Ígéret földjének "felújított" változata, ami képes volt a száz évvel korábbi ötletet hasznosítani, újjáélesztve az akkori társadalmi realizmust. Mások a groteszket élesztették föl.
A hozzánk közel álló problémákra még nem dolgoztak ki új irodalmi nyelvet, még elnevezése is korábbról, a társadalmilag elkötelezett vagy kritikai színházból ered.

(folyt.köv.)

Elköszönök: pá! Mostantól visszaköltözök a hajjjdevidám sokszakos-gyakorlótanítós-örökkérohanós-kialvatlan-mindigmorgós taposómalomba, ahol még internet sincs - kellett nekem a magyar ugarra... De csütörtökön túlesek az utolsó angolomon, aztán már csak az élet értelmét kutatgatom majd a mélységesen közömbös osztályommal, tisztelet mindhárom kivételnek - és akkor, majd, egyszer, talán, ígérem, írok újra...
Csak. Még utolsó erőmmel, mielőtt belezuhanok ebbe a feneketlen szakadékba, ami persze nem von el tőlem több energiát, mint az Uralkodó Luke Skywalkertől, nem, nem - szóval megosztom mindenkivel a szünet utolsó pár pozitívumát, egyúttal filmajánlót szolgáltatva a filmre éhes bagázsnak. Szóval hát tessék.
Tegnap megnéztük a Little Miss Sunshine/ A család kicsi kincse című alkotást. És tetszett. A bemutatója óta kísértett a dolog, hogy ha valaminek érdekfeszítő ajánlót lehet csinálni, és ennyire elmebeteg az alapötlete, aztán Oscarokat nyer, az hogyan lehet jó film mégis. Éljenek a függetlenek, Anarchy in the USA! Jó, értelmetlen lenne tagadnom, hogy megtetszett a némasági fogadalmat tett Nietzsche-rajongó leendő pilóta kamaszfiú alakja (civilben majdnem egyidősek vagyunk - ami látszik is, csak ezt nem értem, miért játszatnak huszonévesekkel 15 éves kamaszt?), nem is beszélve arról, hogy teljesen helyesen mérték fel az a pszichológiai tényt, hogy ha az embernek nagyon fáj valami, és ez feszíti-marja, az első dolog, ami kiszakad belőle, az bizony: a Bassza meg. Nem a lenni, vagy nem lenni. Nem a sic transit gloria mundi. Nem. Ez van. Bármilyen kifinomultak vagyunk, bizonyos helyzetek csak egy kiadós anyázással oldhatóak fel. Sajnos, aki ismer, tudja, hogy én a kelleténél gyakrabban kerülök ilyen helyzetbe, de épp most bizonyítottam, hogy mindez csak a finom lelkemet, az egzisztenciális válságok okozta túlérzékenységemet, és gondolataim mély voltát igazolja. Na.
És, persze, az unalomig ismételt tézisem is bizonyítást nyer a filmben, miszerint a valódi amerikai kultúra csakis az antikultúra lehet - nem mondanám, mint egy filozófia szakos évfolyamtársam anno az első héten, épp egy amerikai szerzőt fordítva angolból, hogy az egészet el kellene süllyeszteni, de maradjunk abban, hogy őket pont olyan mértékben kell nyakonlocsolni a fogyaszthatósághoz öniróniával, mint ahogyan ők bánnak el a palacsintákkal juharszirup, a sültkrumplival ketchup, egy jó kis sülttel Barbecue-szósz ügyileg. Behh.
A legjobb persze az, hogy a kellő empátiával felfegyverkezett szemlélő sok-sok nézőpontot láthat abból a legkisebb körből, amiben élünk, és olyan jó látni, hogy mégis, lehet nem szájba rágva ábrázolni egymás meg nem értését. Hogy a kislány végig kislány marad, semmit nem ért a felnőtt világból, nem érti, miről beszélnek, gyerekmódon értékel mindent, gyerekmódon viseli a hernyós nagypapi "távozását", és gyerekként nem érti, miért nem táncol az embert striptease-t egy gyerekszépségversenyen. Hogy a kamaszfiú valószínűleg nem csak "jobb fej, mint ahogy kinéz", hanem sokkal értelmesebb is a környezeténél, akik kicsit sem értik - de mindent ráhagynak a nagyobb szabadság nagy amerikai elvének nevében. Ott van az öngyilkosjelölt meleg Proust-kutató nagybácsi, akiről senki nem is tudja, mi a fenével foglalkozik. Szóval, tetszett.
Mindenki nézze meg. És egyen sok fagyit:)
A másik film a Híd Terabithia földjére, egyenesen a Csupó-műhelyből (ember, nagyra tartom, de ilyen Hunglisht a gimiben sem hallani...) - nyilván nekünk ez volt az elsődleges szempont. Amellett, hogy István, bár a Gyűrűk Urát változatlanul nem hajlandó elolvasni, kezd a fantasy-felé fordulni, ami nekem, mint közepes súlyosságú álmodozónak igencsak kapóra jön.
Én nem tartom feltétlenül rossznak az analógiát az Oltári fiúkkal, ami azt hiszem, minden idők egyik legrosszabb filmcím fordítása (eredetileg: The Dangerous Lives of Altar Boys, lengyelül például Ministranci): barátság, szerelem, sok fantázis, kamaszhalál. Szóval megint egy film, amit be lehet rakni alkalomadtán a 10 feletti gyerekünknek, mert eléggé mese, meg eléggé fáj is. Ráadásul le tudott kötni másfél órán keresztül négy nagykorút. Utolsó szempont, persze, a szakbarbároké: szép, ahogy az animáció a filmbe simul, nem tolakodó, nem akar a legfontosabb elem lenni, nem válik infantilissé - és ilyet olyan ritkán sikerült létrehozni a kevert műfajú filmek hosszú történetében.
Szép hetet mindenkinek.

Elköszönök: pá! Mostantól visszaköltözök a hajjjdevidám sokszakos-gyakorlótanítós-örökkérohanós-kialvatlan-mindigmorgós taposómalomba, ahol még internet sincs - kellett nekem a magyar ugarra... De csütörtökön túlesek az utolsó angolomon, aztán már csak az élet értelmét kutatgatom majd a mélységesen közömbös osztályommal, tisztelet mindhárom kivételnek - és akkor, majd, egyszer, talán, ígérem, írok újra...
Csak. Még utolsó erőmmel, mielőtt belezuhanok ebbe a feneketlen szakadékba, ami persze nem von el tőlem több energiát, mint az Uralkodó Luke Skywalkertől, nem, nem - szóval megosztom mindenkivel a szünet utolsó pár pozitívumát, egyúttal filmajánlót szolgáltatva a filmre éhes bagázsnak. Szóval hát tessék.
Tegnap megnéztük a Little Miss Sunshine/ A család kicsi kincse című alkotást. És tetszett. A bemutatója óta kísértett a dolog, hogy ha valaminek érdekfeszítő ajánlót lehet csinálni, és ennyire elmebeteg az alapötlete, aztán Oscarokat nyer, az hogyan lehet jó film mégis. Éljenek a függetlenek, Anarchy in the USA! Jó, értelmetlen lenne tagadnom, hogy megtetszett a némasági fogadalmat tett Nietzsche-rajongó leendő pilóta kamaszfiú alakja (civilben majdnem egyidősek vagyunk - ami látszik is, csak ezt nem értem, miért játszatnak huszonévesekkel 15 éves kamaszt?), nem is beszélve arról, hogy teljesen helyesen mérték fel az a pszichológiai tényt, hogy ha az embernek nagyon fáj valami, és ez feszíti-marja, az első dolog, ami kiszakad belőle, az bizony: a Bassza meg. Nem a lenni, vagy nem lenni. Nem a sic transit gloria mundi. Nem. Ez van. Bármilyen kifinomultak vagyunk, bizonyos helyzetek csak egy kiadós anyázással oldhatóak fel. Sajnos, aki ismer, tudja, hogy én a kelleténél gyakrabban kerülök ilyen helyzetbe, de épp most bizonyítottam, hogy mindez csak a finom lelkemet, az egzisztenciális válságok okozta túlérzékenységemet, és gondolataim mély voltát igazolja. Na.
És, persze, az unalomig ismételt tézisem is bizonyítást nyer a filmben, miszerint a valódi amerikai kultúra csakis az antikultúra lehet - nem mondanám, mint egy filozófia szakos évfolyamtársam anno az első héten, épp egy amerikai szerzőt fordítva angolból, hogy az egészet el kellene süllyeszteni, de maradjunk abban, hogy őket pont olyan mértékben kell nyakonlocsolni a fogyaszthatósághoz öniróniával, mint ahogyan ők bánnak el a palacsintákkal juharszirup, a sültkrumplival ketchup, egy jó kis sülttel Barbecue-szósz ügyileg. Behh.
A legjobb persze az, hogy a kellő empátiával felfegyverkezett szemlélő sok-sok nézőpontot láthat abból a legkisebb körből, amiben élünk, és olyan jó látni, hogy mégis, lehet nem szájba rágva ábrázolni egymás meg nem értését. Hogy a kislány végig kislány marad, semmit nem ért a felnőtt világból, nem érti, miről beszélnek, gyerekmódon értékel mindent, gyerekmódon viseli a hernyós nagypapi "távozását", és gyerekként nem érti, miért nem táncol az embert striptease-t egy gyerekszépségversenyen. Hogy a kamaszfiú valószínűleg nem csak "jobb fej, mint ahogy kinéz", hanem sokkal értelmesebb is a környezeténél, akik kicsit sem értik - de mindent ráhagynak a nagyobb szabadság nagy amerikai elvének nevében. Ott van az öngyilkosjelölt meleg Proust-kutató nagybácsi, akiről senki nem is tudja, mi a fenével foglalkozik. Szóval, tetszett.
Mindenki nézze meg. És egyen sok fagyit:)
A másik film a Híd Terabithia földjére, egyenesen a Csupó-műhelyből (ember, nagyra tartom, de ilyen Hunglisht a gimiben sem hallani...) - nyilván nekünk ez volt az elsődleges szempont. Amellett, hogy István, bár a Gyűrűk Urát változatlanul nem hajlandó elolvasni, kezd a fantasy-felé fordulni, ami nekem, mint közepes súlyosságú álmodozónak igencsak kapóra jön.
Én nem tartom feltétlenül rossznak az analógiát az Oltári fiúkkal, ami azt hiszem, minden idők egyik legrosszabb filmcím fordítása (eredetileg: The Dangerous Lives of Altar Boys, lengyelül például Ministranci): barátság, szerelem, sok fantázis, kamaszhalál. Szóval megint egy film, amit be lehet rakni alkalomadtán a 10 feletti gyerekünknek, mert eléggé mese, meg eléggé fáj is. Ráadásul le tudott kötni másfél órán keresztül négy nagykorút. Utolsó szempont, persze, a szakbarbároké: szép, ahogy az animáció a filmbe simul, nem tolakodó, nem akar a legfontosabb elem lenni, nem válik infantilissé - és ilyet olyan ritkán sikerült létrehozni a kevert műfajú filmek hosszú történetében.
Szép hetet mindenkinek.