Ezt a rajzot nem olyan régen a Dunakanyar információs füzetecskénkben láttam viszont, emlékeim szerint hatalmas közösségi lecsófőző mulatságot hirdetett. Csakhogy.
És most kérnék mindenkit, hogy egy pillanatig szemlélje ezt a kedves gyerekfirkát, és elmélkedjen el azon, amit az újság szerkesztője nem tett meg, avagy menthetetlen nagy egy görény, vagyis: hogy mi is kandikál ki a kondérból, s vajh a paprika avagy paradicsom tesz-e ilyet...
Az eredeti cikk, ahol először találkozhattunk vele amolyan "vicces" oldalakon pár éve:
Gyermekrajzpályázat - Az Állati Fehérje Feldolgozó Rt. rajzpályázatot hirdetett, amelynek témája Mi lesz a kis kedvencemmel, ha már nincs többé? volt. A versenyt Bán Abigél Örülök, hogy a kiscicámból enyv lesz című rajza nyerte. Dícséretet kapott még Diczfalvy Ödön Birkaaggyal tollasozunk a dögkútnál c. zsírkréta-kompozíciója, valamint Károlyi Aranka Mangalicabélhúzó-verseny a zöld oviban c. alkotása is. A kis nyertesek összesen 3 mázsa csontlisztet és 2 kiló enyvet vihettek haza.

Ezt pedig életem párjától, aki megörvendeztetett egy szórakoztató blogcímmel és egy releváns dalszöveggel. De mivel imádom, nem kell azon gondolkodnom, sírjak vagy nevessek. Legalább érti mindenki, hogy amikor szerelemtől cseppfolyós cinizmusunkat emlegetem, nem feltétlenül kamuzok.

KATE NASH - ALAPOK (FOUNDATIONS)

Csütörtök este, minden a legnagyobb rendben
Kivéve, hogy látom a szemeden, hogy unod, amit mesélek
És gondolkozol, hogy mivel szakíts félbe
Bele is szólsz, de aztán abbahagyod és beégetsz a többiek előtt

Aztán azon a hangon, ami téged úgy idegesít, valami olyasmit mondok, hogy
"Jó, édesem, nagyon örülünk, hogy te is hozzátettél valamit, de most inkább igyál még egy sört"

Erre lekurvázol
És mindenki kínosan érzi magát
De én meg leszarom

Körömszakadtáig kapaszkodom az alapjaink repedéseibe
És tudom, hogy inkább hagyni kéne, de nem bírom
És mindig, ha veszekszünk, tudom, hogy nem jó
Hogy én csak röhögök azon, ha te mérges vagy
Tudom, hogy inkább felejtenem kéne, de nem bírok

Azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint aki citromba harapott
Mert olyan savanyú a képem
Erre én: "Inkább lennék a haverjaiddal, mert nálad sokkal jobb arcok"

Igen, gyerekes dolog volt, kijött belőled az agresszió
És be kell vallanom, hogy kicsit meg is ijedtem
De imádlak felidegesíteni

Körömszakadtáig kapaszkodom az alapjaink repedéseibe
És tudom, hogy inkább hagyni kéne, de nem bírom
És mindig, ha veszekszünk, tudom, hogy nem jó
Hogy én csak röhögök azon, ha te mérges vagy
Tudom, hogy inkább felejtenem kéne, de nem bírok

Kicsit szétcsúszott a fejed így betépve, micsoda meglepetés
Rosszul vagyok, ha rádnézek
Te meg fogod és lehányod a cipőmet
Pont tegnap vettem
Basszus, nem tud érdekelni

Persze ott foglak hagyni reggelig
És direkt nem kapcsolom be a fűtést
Atyaisten, remélem, nem fogok örökre ezzel maradni

Körömszakadtáig kapaszkodom az alapjaink repedéseibe
És tudom, hogy inkább hagyni kéne, de nem bírom
És mindig, ha veszekszünk, tudom, hogy nem jó
Hogy én csak röhögök azon, ha te mérges vagy
Tudom, hogy inkább felejtenem kéne, de nem bírok

http://sziklazdatested.freeblog.hu/archives/2007/07/10/Kate_Nash_-_Alapok/
(a szerző által meg nem adott - részemről meg nem kapott (nem is kért!-bocs...) szíves engedéllyel)
https://www.youtube.com/watch?v=w9XA5Xb-ALk

Az igazán szép az, hogy ha valaki kezébe veszi a Romeo + Juliet sound tracket, az első szám az előbbi bejegyzés: First Crush, az utolsó pedig a Wannadies-tól a You and Me Song, amiből viszont ma már becsempésztem egy sort egy fejlécbe... Ez a szám a házasulandó Rómeó Lőrinc baráthoz érkezésekor hangzik el a filmben. Felejtsük el azt az apró körülményt, hogy ez a "Halnivágyók" slágere - szerintem, ha az ember ilyesmiket érez, nyugodtam férjhez mehet. Lehetőleg ahhoz, aki iránt ilyesmiket érez...
https://www.youtube.com/watch?v=H4D5N0vqFXw

Always when we fight Mindig, ha összeveszünk
I try to make you laugh Próbállak megnevettetni
Til everything's forgotten Amíg aztán elfeledkezünk az egészről
I know you hate that Tudom, hogy utálod

ba ba da da ba ba ba ba (2x)
Always when we fight Mindig, amikor összekapunk
I kiss you once or twice Megcsókollak, egyszer, kétszer
And everything's forgotten Amíg aztán elfeledkezünk az egészről
I know you hate that Tudom, hogy utálod

I love you Sunday song (szeretlek, énekelem vasárnap)
The week's not yet begun A hét még nem kezdődött el
And everything is quiet És minden olyan csendes
And it's always... És midig olyan...

You and me always, and forever Te és én most és mindörökké
You and me always, and forever
ba ba ba ba da ba, it was always
You and me always..

You tell me I'm a real man Azt mondod, igazi férfi vagyok
and try to look impressed és úgy nézel, mintha komolyan mondanád
Not very convincing Nem vagy túl meggyőző,
But you know I love it de tudod, hogy szeretem

Now we watch TV Most meg tévézünk
Til we fall asleep Amíg el nem alszunk
Not very exciting Nem túl izgalmas
But it's you and... de ez te vagy és...

Me and we'll always be together én, és így leszünk együtt örökké
You and me always, and forever Te és én, most és mindörökké
ba ba ba ba da ba, it was always... ba ba ba ba da ba, és mi mindig...
You and me always, and forever
You and me always, and forever
ba ba ba ba da ba, it was always...
You and me always, and forever
You and me always, and forever
ba ba ba ba da ba ba....
ba ra ra

Azt hiszem, ha már belecsaptam a húrokba, könnyelműen vagy sem, itt ez a két dal. Az első a First Crush a Garbage zenekartól. Nekem, azt hiszem, legalábbis és tulajdonképpen, valami ilyesmi volt az első szerelem - na nem szó szerint, mert be kell vallani, az már a kamaszos elmebajokon is túlmenne, még az én fogalmaim szerint is - de költészetben és rockzenében engedjük meg az eufemizmusok mellőzését és a radikális őszinteséget. De, maradjunk abban, jobb, ha az ember csak egyszer érez ilyesmiket. Definíció szerint ha túl gyakran fordul elő, az félig neurózis... Vagy egészen...
https://www.youtube.com/watch?v=kbLMZ7_fmOE


I would die for you Meghalnék érted
I would die for you Meghalnék érted
I've been dying just to feel you by my side És belehalnék hogy érezzelek magam mellett
To know that you're mine Hogy tudjam, az enyém vagy

I will cry for you Sírnék érted
I will cry for you Sírnék érted
I will wash away your pain with all my tears Könnyeim mosnák el a bánatod
And I will feel És érezném

I will pray for you Imádkoznék érted
I will pray for you Imádkoznék érted
I will sell my soul for something pure and true Eladnám a lelkem valami tisztáért és igazért
Someone like you Valami olyanért, mint te

See your face every place that I walk in Az arcodat látom akárhol járok
Hear your voice every time I am talking A hangodat hallom bárkihez szólok
You will believe in me Hinni fogsz bennem
And I will never be ignored És engem nem hagynak többé magamra

I will burn for you Égnék érted
Feel pain for you Elviselném a fájdalmat
I will twist the knife and bleed my aching heart (Kivágnám egy késsel a fájó, vérző szívem)
I'll tear it apart És darabokra tépném

I will lie for you Hazudnék érted
I can steal for you Lopnék érted
I will crawl on hands and knees until you see Térden csúsznék hogy megértsd
You're just like me Olyan vagy mint én

Violate all my love that I'm missing (Megtöröm a szerelmet, ami hiányzott
Throw away all the pain that I'm living Félredobom a fájdalmat, amiben élek)
You will believe in me Hinni fogsz bennem
And I can never be ignored És engem nem hagynak többé magamra

I would die for you Meghalnék érte
I would kill for you Ölnék érted
I will steal for you Lopnék érted
I'd do time for you Leülném érted
I would rape for you Erőszakot tennék érted
I'd make room for you Utat engednék neked
I'd sail ships for you (Hajót kormányoznék)
To be close to you Hogy közel legyek hozzád
To be a part of you Hogy a részed lehessek
'Cause I believe in you Mert én hiszek benned
I believe in you Hiszek benned
I would die for you Meghalnék érted

AHOGY A PIROS BŐRNYERGET

HÓ-LEPTE TÉLI MEGGYESBE

ELÁSTAM AZT A SZERELMET

NEM HAGYTAM NÉKI JELET SE

ELJÖNNI TŐLED ÍGY TUDTAM

CSÓKOLT A VILÁG ÖLBE VETT

S VALAKI EJTETT KÖNNYEKET

HEMPERGŐ ARANY-ZÖLDEKEI

KICSI-NOSÍ-TOM MAGAMAT A FE-JEMET JÓL FEL-TARTOM

BECSÍPTÉL VELEM GYÁSZ-BABA DALODAT MÁIG IS HALLOM

ÁLOM-KAPU NYÍLT NEKED IS: PEST BUDA ROBOT VÁROSA

JAJ NEKED GÖNDÖR FEJEDET NEM EMELED FÖL MÁR SOHA

CSAK A NAGYFIRMAMENTUMRA HULLÓ CSILLAGÚ ESTEKEN

LEGENDÁSAN.HA SZIVEDEN ÁTFUT A MEGHALT SZERELEM

KÉK BÓBITÁDDAL EGÉSZ NAP ORSÓKRA BÓKOLSZ KISMADÁR

SZEMEDNEK CSUPA JÉGVIRÁG AZ A MUZSIKÁS CSIPKEGYÁR

TŰNIK A TEST A HAJDANI

SZÉP CSÁSZÁRKÖRTE-ALAKÚ

NÉNIKÉS LESZ A MOSOLY IS

ÉRTÜK VAGYOK ÉN SZOMORÚ

SZÉDÍT ENGEM A NIKOTIN

LÁZZAL MEGÁLD A KOFFEIN

S MEGÖLT SZERELEM SÓHAJA

FUJKÁLJA KARVALYFÜRTJEIM

BURJÁNZIK RAJTAD ÉLETEM

SZERELEM: ELSŐ GYÖTRELEM

LÁZAM BÁRDJÁVAL FARAGOK

KERESZTET S FÖLÉD EMELEM

NAGY LÁSZLÓ: KERESZT AZ ELSŐ SZERELEMRE

Túl vagyok már az első szerelmem siratásán, de mégis ideillesztettem ezt a nekem legszebb szerelmes verset, amit mindig a szépemlékű Intarzia zenekar hangszerelésében idézek fel, mert ma reggel belefutottunk még a szolnoki óriás Szathmáry-reggeli előtt egy nehéz kérdésbe: ki legyen a "kiválasztott"? Engem is volt már, aki szembesített azzal a furcsasággal, hogy ezt igenis korábban eldöntjük egy kapcsolatban, mint hinnénk: avagy, "ha ehhez az emberhez akarsz hozzámenni, akkor fogd meg jól". Dehát ez vagy négy és fél éve esett meg, amikor a very tall guy még mindennek tűnt, csak életem párjának nem, tekintve, hogy akkor még elviselhetetlenebbül cinikusak és érzelmektől megszeppentek voltunk, ami nem az álompárok jellemzője... És aztán öregedgetünk lassacskán, olyan szépen összecsiszolódtunk, bár néha azért mit forgácsok, kőtömbök! hullanak egy-egy veszekedéskor, zeng a ház, szakad a vakolat, pattannak a félbetört szív húrjai, de így alakult. Úgyhogy, lényegében, szerencsések vagyunk, a magunk módján. Részvétem mindazoknak, akik vagy sosem szerettek, mert ilyeneket is ismerek szép számmal, bár sosem hittem volna, hogy ez létezhet; azoknak, akik szerettek, de most nem szeretnek, ha létezhet ilyen. Meg azoknak, akik nem tudják eldönteni, kit válasszanak - vagy talán csak nem értik, hogy az ilyesmi egy igazi hosszútávú projekt... (még ha tudom, is több az izgalom 100 méteren)

Igen, ez nem egy túl boldog ünnep. Azt hiszem, mióta eljöttem Zegről, nem tudtam ilyenkor kimenni temetőbe. Még szeptemberben elkezdtem írni egy komoly művet erre a napra, beillesztendő adott pillanatban itt - de mégsem. Mindenki tudja. Üdv mindenkinek a túloldalon, a Kellermann dédanyámnak, akitől sosem tudhattam meg, milyen lengyelnek lenni, és most futok utána. Üdv a rokonaimnak, akiket sosem ismertem meg felnőtt módjára, mert előbb mentek el, mint felnőttem, vagy túl későn ahhoz, hogy valaha közel kerülhessünk egymáshoz. Üdv a két embernek, akit eltemettünk anno 2001-ben. Jó lenne látni, mi lett belőletek. Jó lett volna veled összefutni az utcán és nem megismerni, Miki. És jó lett volna veled összefutni az osztálytalálkozón, mert hiányoztál, Dezső. Üdv persze azoknak, akiket az ember sosem ismert, mert messze éltek, korábban-később, és más, múzsai szférákban a rongyos mindennapokhoz képest, tűnjenek bár túladagolt rockénekeseknek, öngyilkos írónak, puskatussal árokba vert poétának, bibliai prófétának. És üdv az élőknek, akiket jövőre talán már mécsessel fogok megidézni, és akik most éppen egy szebb napokon is vigasztalan lengyel iparvárosban gondolnak a halottaikra - köztük talán a dédmamámra...
De nem hinném, hogy ebből bármit fel lehetne-kellene oldani a halloweeni marhasággal. Akkor már inkább legyen karnevál, locsoljunk pálinkát a sírokra, és ne álkomor, vészterhes grimasszal bámuljunk, hanem jusson már eszünkbe, azért az élet és a halál, hát, essünk filozófiai mélységekbe, nincs se olyan közel, se olyan távol, előbbi van, utóbbi igazából nincs is, és nevessünk, mert annyi jó dologra lehetne emlékezni a giccses koszorúk árából vásárolt pálinka tizedrészével a kupicánkban. Na.
Különösen, mert ahogy az élőkhöz viszonyolunk, az nem mindig jobb annál, ahogy felépítjük ezt a furcsa viszonyt a halottainkhoz.
És ezen nem sokat javít, hogy a napom gerincét az képzi, hogy az elidegenedést és kommunikációképtelenséget bemutató performanszokról fordítok.

Igen, be kell vallani, hatalmas esztelenség a részünkről váci polgároknak lenni, elvégre majdnem minden időnket ebben a színes-szagos (azaz sajnos inkább: fakó és büdös) nagyvárosban töltjük el. Az egyetlen dolog, amiért nem ugrok ki az ablakon arra gondolván, hogy nemsokára odaköltözünk, és leendő gyermekeim nem fognak a szürkén kívül más színt látni egész gyerekkorukban (mert plázázásra meg metrózgatásra úgysem lesz pénzünk, ha egyszer be kell fektetnünk egy értelmesnek tetsző ingatlanba), az az "elveszni Bp-n projekt". Igazából az enyém. Néha nem nehéz, mert be kell vallani, időnként én is rosszul mérem fel mondjuk a távolságokat... esetleg nem a megfelelő irányba indulok el... De most komolyan, a mentális térképészet komoly dolog. A gyerekkoromat Zalaegerszegen töltöttem, ahol azt hiszem, nagyon nehéz eltévedni (pedig 70ezer ember elfér valahol benne...) - de Pest, az egy felfoghatatlan gebasz még a nem kifejezetten női agyú tájékozódók számára sem... Na, ma átvágtam a Deákról a Ferenciek felé, bankból jövet (éééééljen a tandíííj!!!), könyvtárba menet (az OIK az igazi!), és találtam majdnem a Merlinnél egy angol antikváriumot. Hogy én miért járok akkor a bookstationbe, meg a Múzeum körútra? Fogalmam sincs. Notehát, Semmelweiss u. 14. Ha arra jár valaki. Arra a Deák felé. Ritkán, tudom.
A másik kincs, ami dúló Krakkó-nosztalgiám miatt a szívembe hasított, egy olyan kis népművészeti-szerű bolt, ha elkanyarodunk a second hand bookshop után egy merész fordulattal mégis a Duna felé (bármilyen messze is legyen, csak arra van a Duna...) Ilyet tényleg nem láttam egy éve. Olcsónak aztán cseppet sem olcsó, de van benne valami, amitől már-már autentikusnak hinném, ami nem éppen a pesti szuvenírek sajátossága. Szóval, akinek van erre módja, sétáljon el egyszer a Pilvax közön át a Deákról a Vácin át a Dunára. Nem fog sok magyar szembejönni, de ugyan már, ki vágyna a szabadidejében is a honfitársakra? Ne téveszd meg magad, édes öregem; a világ csak hangulat (de, hű olvasóim tudhatják, ez is csak Krakkó-olvasat,-hangulat, és, persze, apadhatatlan, kiolthatatlan, hamisíthatatlan VÁGY).

So what, megint Pesten, ne is kérdezze senki, az ember dolgozik, én meg csak keringek, mint a legyek, akiket megcsapott a november hűse s szele, és fogalmam sincs, mikor leszek megint top of the world. Mégcsak nem is az első tízben. Legyen elég annyi, hogy a szünet elkezdődött, és én még abban a boldog tudatban, hogy hét nap van hátra, nem álltam neki az előttem tornyosuló oldalszázadoknak, leadandóezredeknek, és az elszáradt árvácskák is ott vicsorognak még az ablakban az arra haladóra, hirdetve az elmúlást. Dehát, mindenki tudja, november elsején sírva vígad a magyar, mégis, mit kellene ünnepelnünk? Be kell vallani, az én lelkemnek még mindig olyan finoman zengedeznének legszívesebben az húrjai, hogy biza bemosnék egyet annak, aki a szűzmáriamatricás extratartós temetői mécsesek melletti oldalra rakja be a leértékelt koponyamécses-multipackot. Persze nem XY kistermelőről van szó, hanem egy bizonyos áruházláncról. De nem árulkodok, elvégre az ő tördelőjük is biztosan olyan, mint az enyém. Csak az enyém megbízói közül legalább néhánynak van gerince... de néhánynak biztosan nincs.
Nagyon szórakoztató - ugye, vegyünk sorra minden érvet, minden nézőpontot!!! - az én kis alámerülésem, ha nem is feltétlenül orpheuszi, a gimis létnek bugyraiban. Merthogy, én már, akárhogy is igyekeznék, nemhogy a visszaejtés kockázatával, de semmiképpen semmit sem hozhatok vissza, és ezt már az utazás elején el kellett fogadnom. Ettől függetlenül csak úgy zsonganak, jajonganak, búsonganak, tülekednek és dulakodnak a fejemben, az álmaimban, a mindennapjaimban mindenféle flesbekk és dézsávű képecskék, képregényecskék és mozgófilmecskék. A legutóbbiak persze az Eötvös-napokon, no wlasnie, a világ most is csak olyan, mint a miénk volt, csak az ember bal oldalon ül a tanárok között az előadáson, és nem valami emeleti terem ablakából Rákóczi útra láblógatva cigarettázik (egyszer be kell vallani mindent...), mert pontosan tudja, hogy minden tanár, aki észrevehetné a szabálysértést, éppen valami komoly előadáson meditál (vagy: vegetál). De az előadások most is jók, a tizenévesek most is tizenévesek, és olyan okosak, és olyan irigylésreméltóak, még ha én meg is mondhatom magamnak, hányra érjek haza vasárnap este. A felnőttek pedig a rosszak: csúsztatásokkal teli EU-előadást tartanak, például. Dehát ez van. Kár, hogy az embert automatikusan felveszik ebbe a klubba, és nem lehet csak úgy törölni magunkat meg lemondani a hírlevelet...
Legyen elég ennyi, mert most úgy döntöttem, mégis elmegyek a Misztrál-koncertre, egye-bassza. A cenzúrázott változat az esetleges 18 év alattiak kedvéért: A kutya meg a macska! A ritmus - a rím ugyanaz, dehát ez a klub, ebben már csak az adult változat mehet...

Igen, az lett a vége, hogy ahogyan Sényéről Zalaegerszegen és jónéhány órával később Budapesten is át Vácra viharzottunk, elmaradt a tortája, Sto lat-ja, hurrája az én drága blogom első születésnapjának. Biztos ezért nem akar még mindig megszólalni... De, így összevonhatom egy másik jeles évfordulóval, ami viszont ma van, épp ma, micsoda véletlen. Borongós, őszi nap volt, amikor a két magányos szív 2002. október 26-án egymásra talált... Azóta kiderült, hogy nem annyira a három üveg vörösbor, a magány és a szimpla kiéhezettség hajszolta őket egymás karjaiba, nem... Az maga volt Cupido nyila, Erósz szelleme, a Múzsák adománya, no. Remélem, mindenki mindig is tudta, hogy igenis, mi csakazértis, és nem csak azért, mert miért ne! És nem a szerelem vak, hanem tényleg nagyon is összeillik két javíthatatlanul érzelgős és megmásíthatatlanul cinikus, rendkívül nehéz természetű ember, akik közül az egyik törpe, a másik meg óriás, az egyik inkább rajzol és kevesebbet bölcsész, a másik jobban bölcsész és kevesebbet rajzol, amúgy az egyik főzni tud, a másik meg hajlandó elmosogatni: hát kell ennél több?
Ígérem, ha a blogom ötödik születésnapját ünneplem majd, könnyebb lesz róla is szépeket nyilatkoznom. Dehát olyan, mint egy kisgyerek: néha eltűnik, néha előkerül, és a kettő között is nehéz megmondani, hol is a lényege, ha nem csak annyi: jó. Mindenesetre örülök, hogy a nénik és bácsik népes táborából már több mint kilencszázszor kattintott rá valamikor-valaki. Az ilyenre mindig büszkék az ifjú szülők. De azért gyerekszépségversenyre nem adnám be, félreértés ne essék. Az én drágaságom a legszebb, ez teljesen evidens...
Igen, elérzékenyültem. De mindezt csak azért, mert nagyon-nagyon vártam ezt a hét szünetet, és most, hogy eljött, alig várom, hogy holnap ne kelljen hajnalban kelnem (bár fogok, de ezt még ne is említse senki...), befeküdjek egy kád forró vízbe valami vaskos kötettel, amit persze el fogok áztatni, és megfájdul a fejem, mert nincs rendes világítás, de ez nem fontos.
Boldog őszi szünetet mindenkinek, aki teheti!

Igen, 3 nap múlva "birthday edition", addigra ki fogom találni, hogyan is ünnepelhetném meg, hogy, hogy is mondjam, egymásra találtunk, én meg a blogom. Bár a helyzet merőben más: igaz, hogy nem a váci lakban csücsülünk a hosszú hétvégén, de sokkal kevésbé izgalmas Zalaegerszegen angoldolgozatokat javítani, mint Krakkó utcáin csatangolni... Az egyetlen hasonlóság: igen, idén sem vagyok hajlandó tüntetni, ünnepelni vagy karhatalmi szervekkel megmérkőzni. Bár, azt hiszem, részt fogok venni Sényén egy egészen különleges hangulatú megemlékezésen, mert remélhetőleg azokban a napokban ott nem történt semmiféle felfordulás... (bár valószínűleg a téeszes nem mert volna lemenni a közértig, és valamelyik hegyi pincében mindenki üdvözölte a messziföldi eseményeket - dehát ahogy modják: Lazaaaa csukló, merev könyéééék, így isznak aaaaa Séényeiék...))

Eszembe jutott két történetecske, amit még nem meséltem. Ha nem is senkinek, de nem a nagy nyilvánosságnak, akik csak úgy csüggnek a szavaimon... Igen, ez vicc volt.
Meséltem már itt a kontinuitást biztosító félbolond váci nénikéről, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem tudja, mennyi az idő, de tudni vágyja. Én meg, természetesen, semmilyen tudásvágynak nem állhatok ellen, félig-meddig hivatalból... De, a néne, ez a furcsa kis figura, mint kiderült, sokkal talányosabb, mint azt valaha hinni véltem. Legutóbb ugyanis taktikát váltott: egyrészt a háza előtt állt, másrészt, mi sem hittük volna, de új kérdést vetett fel: Hányadika van? Nem tudom, ezt arra futtathatom-e ki a személyes megvilágosodásomhoz vezető rögö sút történetében, hogy túljutottam az első kérdésen. Vagy csak túlságosan sokat néztem a Végtelen történetet ifjúkoromban...
(megj. Továbbra sem tudom feldolgozni, hogy bizonyos emberek szemében felnőtt vagyok. Az egyik pillanatban azt kérdezik tőlem: (Tanárnő,) Ön hívő? (ejhh, kellett nekem a megarai filozófiáról beszélni...), a másikban meg lekiscsajoznak a metróban. Jaj nekem. És még egy egyest is könyvelnem kellett, mert valaki olyannyira nem tudta Szókratészt, hogy az még egy szokratikusnak is túlontúl kevés tudás lett volna...)
A második történet, mondhatni, csak egy fricska az én vénülgető, magamagát szalon-anarchizmussal hitegető mivoltomnak orrocskájára: legutóbb, mikor az első hideg éjszakán Vácon keresztül másztam hazafelé, (un)Chumbawambát hallgattam, és midőn a lakáshoz közeledtem, épp az a szám ment: When fine society sits down to dine (remember that someone is pissing in the wine...) (amikor a felsőbb körök vacsorához ülnek, ne feledd: valaki a borba hugyoz!) - és akkor, a mi hallatlanul sznob, lakóirtó, idillriasztó, kidüllesztett mellű és fennhordott orrú társasházunk előtt megállított egy hajléktalan, hogy: engedjem be aludni. Hát, hogy is mondjam. Megérdemeltem. De az vesse rám az első követ, aki azt mondta volna, és nem merő cinizmusból, mivel úgyis seprűvel kergették volna ki másodperceken belül, s hypóval hintették volna nyomát: Gyere! De ettől még, kétségkívül, megérdemeltem.
A filozófiai szakkurzusom közetkező epizódja: nem csak a bátorság és vakmerőség különbségét lehet elmagyarázni akcióhősökkel, hanem a kürénei hedonizmust is Billy Mack-kel a love actually-ből (Igazából szerelem - nem, az a film nem csak mókázó, táncoskedvű miniszterelnökökről szól...)
Khmm, Isten áldja Amerikát, God save the Queen, de amit adott, akár el is vehetné, és ezt egy konkrét állam konkrét fejére értem. Akár úgy is értelmezheti, aki akarja, hogy rendkívüli módon boldogtalanná tesz, hogy amit elmondtam a kormányzati negyed eredményhirdetésekor, beigazolódott; én valóban egy büdös proli vagyok, aki nem érdemli meg, hogy bejusson a fővárosba. El nem tudom mondani. Minden vidéki fejjel átélt bp-utálatom felszínre tör, ha ezt a sok marhát hallgatom. Na megyek is kukoricát törni, mert várnak a disznók, aztán megfejem most a tehenet, biztos ami hótziher, úgysem tudom, mikor kő' - aztán még megverem a gyereket, és kiszellőztetem a flanelingeket, mert fogalmam sincs, mi az a centrifuga. Na pá.

Kedveseim,
persze, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tetszik. Vagy tetszene - nekem. De mindenesetre folyik a gyakorlótanításom, élek, ha nem is virulok, mondhatni egyre kókadtabban vomszolom be magam a denevér-bagoly kevercs életmódom miatt, de aztán az órán térülök-fordulok, aztám kávé, kóla, Cataflam. De, mindenesetre, remélem, mindannyian túléljük: én is, a tanítványaim is, és a vezetőtanáraim is. Az ember egészen más színben látja a görög filozófiát, ha a vakmerőséget mint túlkapást Rambóval kell elmagyaráznia, Szókratész halála kapcsán pedig felveti valaki, hogy a fiatalon haló rocksztárok többsége csak a hírnévért választja a másik oldalt - na komolyan, tisztában vagyok vele, hogy konszolidált kispolgár vagyok az öt évvel ezelőtti gyakori megjelenési formámhoz képet, de kérdem én: hát hogy mondhatnak ilyet egy veterán nirvanásnak??? Ez van, ha az embert bedobják a mély vízbe. Mióta a hivatalos megszólításom: Tanárnő!, le sem moshatom magamról, hogy aprócska termetem és éveim meglehetősen csekély száma ellenére legalábbis kezdek felnőni... És azóta senki nem feltételezi rólam, hogy másról sem álmodom, csak egy tisztességes pogózásról egy CKOD-koncerten, így estefelé. Na jó, jó lenne egy nyugis jegyzetelős nap is, mondjuk valami szaftos kis szakirodalom vagy feminista alapmű fölé görnyedve... Ez van.
Szeretek mindenkit. Szeretem az emberiség. Szeretnék egy nagyot aludni.

Kedves Érdeklődők, akik meghalnak esetleg a kíváncsiságtól, mi is az a fordítás, amiért én hegyeket mászok meg szótárokkal bástyázom körbe magam meg minden, most már végetérni látszik a titoktartás, merthogy lejárt a határidő... Így aztán szívesen közzéteszem, alkalomadtán, hogy mire jutottam - eddig ugyanis az én boldogtalan emberem volt az egyetlen kísérleti alany, ő háromszor is átküzdhette magát rajta, mert nekem a végére már annyira, de annyira elegem lett, bár imádom a szöveget, hogy rá sem bírtam nézni. Pedig, nyilván a leadás után két órával, ahogy rápillantottam, beugrott valami jobb megoldás, harmadik bekezdés, negyedik szó...
Egyszóval: ha valakit érdekelne, jelezzen kézfeltartással, postagalambbal, tamtammal, vagy egy kacsintással. Ígérem, figyelek.

Még mindig hospitálok. Azt hiszem, nyolcszor hallottam már Anaximandrosz életét és munkásságát. Rémeket fogok álmodni, szférákkal, állócsillagokkal, meg a frizbi alakú földdel a semmi közepén, és a pokolian ricsajos lelkek a közelben azt kántálják majd, hogy: GRA-VI-TÁ-CI-Ó! TÖ-MEG-GRA-DÁ-CI-ÓS-GÖR-BE! (így, egybe, szigorúan)
Hja, és még azért is aggódhatok majd, hogy az én kis szájbergyerekeim megkeresik a blogomat, és azon fognak rötyögni, hogy nem tudom, melyik busz megyen Budára.
DE!
A F.I.S.Z., az nagyon jó! És komolyan, éljen a kémcsoport, mert ez a koncert tényleg megért egy estet. Az Akkezdet Phiai, vagy mi, az nem. Arcolós baromság, nagyképű majomkodás, zéró érdekfeszítés, üres locsogás. És még csak nem is olyan ritmusosan. Állati nagyott csalódtam. Nekem azt mondták, ez az a magyar hip-hop, amire figyelnem kellene. Let's forget about it...

z osztálytalálkozó; jelenet egy felvonásban. Írta és rendezte: Kellermann Viktória

A főszereplő, az író alteregója, miután öt éve csak napokat tölt, mintegy átutazóban, szülővárosában a nyugati határszélen, haza kell utazzon osztálytalálkozóra. Őszintén várja a találkozást volt pajtásaival, bár valójában sosem volt népszerű – azzal a kevés emberrel osztotta meg a szüneteket és lyukasórákat, akik képesek voltak valamiképpen elviselni túlzásba vitt őszinteséget, legalábbis enyhe hisztériáját és erős dohányszagát. Az egyik közülük első szerelme, akit csaknem három év meglehetősen rapszodikus viszonyt követően csúful megcsalt, s így végül egyedül maradt – azóta egyetlen szót sem váltottak…

Első szín
Az osztály bevonul a régi terembe, ahol kint függ a tabló, amit a főszereplő festett. Létszám: körülbelül 30 fő, 23-24 évesek. Énekelnek.

Jut még eszedbe kedvesem a boldog ifjúság, az erdőszéli kispatak, s a régi jóbarát?
Ó gondolj, gondolj, néha rám, a sors bármerre hajt…
Emlékül küldöm kedvesem a régi-régi dalt…

Második szín

Néhányan kiválnak a tömegből, és megemlékeznek arról, mik is történtek azon évek során, amíg a főszereplő a városban élt. A kórusmű szerzője Sidney Polak lengyel muzsikus, címe: Chomiczówka. A dalban saját fiatalkori emlékeit meséli el, melyek a címadó varsói kerülethez kapcsolódnak. Célszerű a magyar nyelvű szöveget előre kiosztani, mivel a csoportból csak hárman beszélnek lengyelül, a szinkrontolmácsolás hiányzók esetén nem megoldható. A felkészülésben segítséget nyújthat: https://www.youtube.com/watch?v=AQ0uZRqJTlE)

[Chomiczówka, Chomiczówka, pierwsze wino, pierwsza wódka

Chomiczówka, Chomiczówka, az első bor, az első vodka

Chomiczówka, Chomiczówka, pierwsza dziewczynka, pierwsza lufka

Chomiczówka, Chomiczówka, az első nő, az első (illegális drogfogyasztásra utalhat - hümmögjenek inkább...)

pierwsze imprezy, chlanie na balkonach

az első bulik, erkélyeken piálások

pierwsze próby z zespołem rockowym

az első próbák egy rockegyüttessel

pierwsze o życiu poważne rozmowy

az első komoly beszélgetések az életről

pierwsze pomysły, co tu dalej robić

az első ötletek, hogy mihez kéne kezdeni

pierwsze porażki i pierwsze sukcesy

az első kudarcok és első sikerek

pierwsze życiowe prawdziwe stresy

az első igazi stresszek az életben

pierwsze zazdrości i pierwsze miłości

az első féltékenységek és első szerelmek

pierwsze pogruchotanej kości

az első eltört csontok

pierwsze papierosy przy automacie

az első cigik automatából

pierwsze pornosy w czyjejś chacie

az első pornók valaki lakásán

pierwsza śmierć widziana na własne oczy.

az első halál, amit a saját szemeimmel láttam]

Harmadik szín

Pantomim. Sorban felállnak, beszélni látszanak, néhány lány megmutatja a gyűrűjét, őket hangosan megtapsolják. A szereplők vidámak, élénkek, forgolódnak stb. A korábbi szerelmespárt megtestesítő diákok között lehet kontaktus az előadás során, de a fizikai érintkezést minden áron kerülni kell, és a szemkontaktus kontrolljára különös hangsúlyt kell fektetni. A többi színésszel való kapcsolatuk azonban a lehető legélénkebb legyen. Senki ne tegyen említést kettejük korábbi kapcsolatára, de érzékeltessük valamiképpen, hogy a történetüket, ilyen vagy olyan formában, de mindannyian ismerik.

Negyedik szín

Az író alteregója bevonul a színpad közepére, és előadja ezt a drámai monológot. Fontos a töredezettség érzékeltetése, hiszen a főszereplőt heves érzelmek ragadják magukkal. Az író lehetőleg ne legyen jelen ennek a jelenetnek az előadásakor, mivel korábban többször előfordult, hogy súlyosan megviselte a szembesítés saját, múlttal kapcsolatos érzelmeivel.

soha nem fogja elhagyni a számat az a mondat, hogy könnyű szívvel jöttem el az osztálytalálkozóra, mert még soha nem kellett ilyen közel kerülnöm valamihez, amit kizártam az életemből, elfelejtettem, bedobozoltam, elrejtettem a szekrény mélyére, fotóalbumokba, évkönyvekbe, és vissza se néztem

és most kiderült, hogy vannak másfajta pillantások – a felismerésért és kifejezésért ezúton fejezném ki köszönetemet Paweł Huelle-nek-, és nem csak haraggal, szomorúsággal, fájdalommal vagy bús nosztalgiával lehet visszanézni, hanem örömmel is

és belenyugvással, mert nem igaz, amit mondogattunk: senki semmit nem változott, mert fenekestül felfordult minden, és semmi, de semmi nem lehet soha a régi, egyetlen barátság, egyetlen közös nevetés, egyetlen mozdulat, tétlenség, üdvözlés, pillantás, csevegés

mert nem mi változtunk meg egyenként, hanem: minden

nem is annyira rossz az a tudat, hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét

csak barátkozni kell vele

Ötödik szín

A főszereplőt megszemélyesítő diák melankólikus arckifejezéssel, de nem szomorúan(!) kiballag, egyedül. Mögötte az osztály, lehetőleg a rekonstruált ballagási menetként. A magányos diákra a sor közepén azért van szükség, hogy a közönség érzékelhesse a Bevezetőben vázolt szituációt, avagy „a talákozást”. Osztály el, közben énekelnek.

…Te kedves osztály, víg tanyánk, immár Isten veled, immár Isten veled! Az élet szólít, menni kell, de válni oly nehéz. A küszöbről a vén diák még egyszer visszanéz. Sok kedves emlék fűz ide, amely most megszakad, de vár a [elhalkul] s az ifjúnak csüggedni nem szabad…

Függöny. Taps!

Az a helyzet, hogy sosem gondoltam, hogy a hospitálás éppúgy pusztítja az agysejteket, mint a töményszesz. Most, hogy tudom, szívesebben váltanék egy kis Zubrówkára vagy Krupnikra, mert kicsit félek, kár a maradék kapacitásaimat feláldozni erre a nemes célra. De, mindenesetre, ma végigjegyzeteltem 4 órát. És meg kellett bizonyosodnom arról, hogy a gimnázium nem egyetem. Ezt mindig elfelejtem. Butaság. A gimnazisták nem tudnak a fenekükön csücsülni. Heherésznek, vihorásznak, kuncognak, rikácsolnak, kaffognak. A legritkább esetben sem méláznak, mint egy rendes bölcsész. És nem tudják, mi az a kontextus. Hajjajj...
Most már nem lehetne kiengesztelni azzal a sütiszelettel, most már valódi habostortára van szükségem, színes cukordrazsével meg esküvős marcipánnal is. (Nem a hangulat miatt, hanem mert olyan szép nagy figurákat szoktak csinálni, elkezdeném őket a fejüktől fogyasztani. Hmmm.) Mert most csupa pici félbevágott, megtiport kis idegvégződés vagyok, akik mind azt mondják: könyörgünk, gazdi, feküdj le aludni, mert nemcsak megbolondítod a környezeted, de te is felcsavarodsz, mint egy fonalgombolyag, aztán majd a saját horgolótűdbe dőlsz. Mój Boze, nem nekem találták ki a háromlaki életet...
A javaslatom a következő: holnap mindhárom diplomámmal a zsebemben akarok felébredni, a doktorim utolsó előtti oldala még villogjon a laptop monitorján, a kisfiam és a kislányom szuszogjon a szomszéd szobában, Istvánnak megengedem, hogy hortyogjon, és lehetőleg legyen a kertben patak meg diófa. Szerintem ez semmi. Ja, ne legyen messze az óceán. Ha nem passzolna emiatt az éghajlat, üsse kavics, lehet másmilyen fa is. És akarok egy kutyát is. Sok szőrrel, amit mégsem kell fésülni. És könyvtárszobát, ahol vacsora után egy konyak mellett önfeledten pipázgathatok, miközben a kandalló tüzénél melegedve elolvasom az esti lapokat... Upssssz, ezt nemre és századra is mellélőttem. Milyen kár, a feleségem isteni pitéket sütött... Szóval
mindenütt jó, de messze a legjobb.
Az a helyzet, hogy elkapott az "osztálytali"-stressz, ami egy félelmetes szindróma, csak 23 éves kor után fordul elő. A tünetegyüttes legújabb eleme az ismerősök wiw-oldalainak megszállott böngészése. Van vagy három boldog házas. Van angliai bébiszitter. Van new york-i Madonna. Az is férjjel. Elképzeltem, ahogy leszállok a gimi előtt a buszról, és lefröcsöl sárral a limuzinja. Én meg pityereghetek. Hát, bizony-bizony. Mondtam, hogy súlyos eset. Aztán meg ott vannak azok, akiket mintegy véletlen pillantasz meg, míg a többieket keresed. Két ismerősöm is egyetemi tanár lett "a Nagy Almában". Persze, nagyon jó dolog gyakorlótanítani is. Van, akinek még muskátlija sincs.
Mondtam, súlyos szindróma ez, nagy fáradtsággal tetézve...

Jajj, hogy az élet mily kedves, mily szép! Közölték ma velem, hogy negatív energiákat sugárzok, fekete glória lebeg a fejem felett, és úgy általában, nem is olyan kellemes a társaságom! Úgyhogy mától pozitív leszek! Ennek jegyében kijelenthetem, hogy bár összeszámolva kiderült, hogy csak az ismerőseim közül négyen adunk le fordítást, így aztán lehetetlen, hogy mindannyian győzzünk, ÁMDE a cél a részvétel!!! és csak megfelelő versenytársakkal szemben eshet igazán jól elbukni!!! És akármi is lesz, alig várom, hogy kiderüljön, Huelle volt népszerűbb vagy Stasiuk. Micsoda izgalmak!! Még Hernádi is megirigyelhetne! Apropó, remélem, mindenki elgondolkodott már azon, mégis miről és miképpen beszélgethetnénk, ha megszabadulnánk mindattól, amit rejt a közhelyszótára. Tehát, édes és szép.
Legalább tegnap magamtól is ez jutott eszembe, amikor Vác csodás központjából sétáltunk a saját, kevésbé impozáns környékünk felé, és a lehúzott redőnye lécei közül rámripakodott a kedvenc őrültem, azt mondja: "Mondja Kedvesem, hány óra?" És ilyenkor tudom, hogy az élet meg nem áll, az idő múlik, az állandóság pedig megnyugtató. Még akkor is, ha egy károgó, bolond öregasszony képében jelenik meg, akinek nincs óra a nappalijában. Egyszer lehet veszek neki egyet. De ha mégsem, legalább megóvom attól, hogy elveszítse azt az utolsó kis kapcsolatocskát a külvilággal: hogy zaklathatja a járókelőket.
Aha, egy gyors gasztrotipp: Vác, Március 15./ Fő tér, cukrászda, nosztalgia dió-alma torta. Esetleg egy gombóc vaníliafagylalttal. A tészta majdnem habcsók, a töltelék mintha friss almakompót, közte vékony réteg krém. Nyamm. Még az sem tud lelombozni, hogy a mai ebédem árába került, és hozhattam a salátát (kukorica-pritaminpaprika-Karaván, tejföl-majonéz-mustár-citromlé-őrölt tarka&fehérbors, plusz E-számokat nem kevertem bele) meg a kenyeret, és ehettem amúgy publikusan. Legalább időben eszembe jutott, és nem haraptam bele a két kenyérszelet közé rejtett kiskanálba. Huhh.

Kedves Naplóm!
Ez a kenyér nehéz. This loaf of bread is very heavy. To trudny chleb. Ne vegye be senki...
Legyen elég az, hogy nem várt akadályok, utazások, nehézségek is felmerülhetnek, melyek tekintetében talán jobb lett volna először egy orvossal konzultálnom, mondjuk a pályaalkalmasságin anno nyolcadikban, hogy miért is akarok én felkerekedni, és eljutni a nagy, (Magyar) Országos Széchényi Könyvtárba? A pontos okot még nem árulhatom el, mert fülest nem adok, információt ki nem szolgáltatok, de legyen elég annyi, hogy a karrierépítésemhez elengedhetetlennek éreztem. Nem, nem loptam el egy lengyel-magyar nagyszótárt sem. Ámbár lehet, hogy valaki márt megtette, mert az Általános Olvasó nevezetű bácsinapközi- és pihenőhelyen nem találtam. De komolyan, délután negyed ötkor az emberek nagy része csak azért volt ott, hogy hortyogjon egyet egy monitor előtt. Egy monitoron. Egy könyv felett. Vagy csak amúgy lazán, székéről félig lecsúszva, félrebillent fejjel és nyitott szájjal. Irigyeltem őket, mert nekem csak Nietzsche "Túl jón és rosszon..." c. művének egy szélsőségesen antifeminista passzusa jutott. Sajnos csekély értelmem ellenére olvasni tudtam. Biztos nem cicomáztam magam addig, míg az igazi asszonok szokták volt, s a rózsaszín masnim nem lógott a szemem elé, mint egy tisztes pónilónak. Naszóval, odaértem a Széchényibe. Ami nem is volt olyan egyszerű. Az orvos biztos azt tanácsolta volna, hogy vigyek magammal térképet, ha már rövidíteni akarok az úton. Elindultam a Szabó Ervinből. (megj. Cesaria Evora, Cesaria Evora, Cesaria Evora. Remélem megjegyezted, és meghallgatod, vagy megtalállak és... mondjuk kölcsönadom...) Átértem az Országos Idegennyelvi Könyvtárban, ahol megsemmisítőnek nem, inkább csak rosszallónak mondható könyvtárosi pillantások barátságos, ámde lobogó tüzében kicsengettem a késedelmi díjat. Aztán beszereztem egy másik fordításhoz egy másik szöveget. Rögtön visszatérek. Táskámat megpakolva mindenféle mássalhangzótorlódásos nyomtatványokkal, gondoltam, most már kész vagyok betenni lábamat, oda, ahová sosem vágytam - igen, a már említett OSzK-ba. Elindultam gyalog a Lánchídhoz. De aztán elhatároztam, hogy biztos képes vagyok megtalálni a Deák teret, és lekanyarodtam egy mellékutcába. Végülis, csak idő kérdése volt. A nap sütött, a forgalom állt, a turisták vásároltak, a magyarok keseregtek. Odaérve megláttam egy buszt, majdnem fellökve néhány öltönyöst a felső tízezerből felpattantam. Hogy aztán rájöhessek, hogy a száma jó, az útvonala nem. Úgyhogy a Deák másik feléről megsemmisült, fejlógatós gyásztempóban visszakullogtam rendeltetési helyemre, a 105-ös megállójába. Igen, a gyakorlott, esetleg veleszületett, amolyan tősgyökeres pesti tudja, érzi, valamit elrontottam. Minek megyek én a 105-össel, át az alagúton, meg a következő hegyen, bele a Krisztinavárosba? Megmondom. Teljesen feleslegesen. De, meg kell hagyni, kellemes környék. Belenyugodtam, hogy meg kell másznom a lépcsőket. Nem mondom, hogy gyorsan ment. Amikor lehagyott az az öreg nénike az alsós unokával (dédunokával?? sose lehet tudni...), arra gondoltam, hogy én végülis ráérek. Nem hajt a tatár, a labanc, vagy a ruszki. Amivel nyilván nem azt akarom érzékeltetni, hogy ő minderre még emlékszik, hiszen én egy rendkívül megfontolt, felelősségteljes ember vagyok. Szóval felértem, a japán-áradattal megharcolva elverekedtem magam a könyvtárig, aztán a beiratkozásig, de ekkorra, bár a hegymászók boldog, önelégült vigyorával, de csak egy mongol idióta magabiztos eleganciájával rendlekeztem. Azért boldogtalan fickó kiállította nekem a D-jelű (azaz: bölcsész) olvasójegyet, bár azt hiszem, a jobb kezével kellett a bal mutatóujját a B felől áttaszajtania. Azt kapják azok, akik se nem tanulnak, se nem doktorok, csak egyszerű állampolgárok. Ez van. De meg kell dicsérnem, mert fent említett állapotom ellenére jó fényképet csinált rólam a kis plasztikkártyára. Ráadásul igazán sugározza a hagyományt s szellemiséget, mert a felbontás csak annyi színt enged meg, amennyit ecsettel is felapplikálhatnánk a fekete-fehér diapozitívra. Egyébként ez a technika egyidős az olvasóteremben talált legtöbb könnyvvel... Felmásztam a másodikra, tudtam már, belenyugodtam, ez olyan eltévedős-mászós nap lesz. És ott aztán kevesebb mint egy óra alatt megkaptam a könyvet. Amit aztán szemérmetlenül lefotóztam. És elmenekültem, már amilyen gyorsan el lehet egy olyan helyről, ahol két emeletnyi márványlépcsővel, vörös szőnyeggel és két nyugdíjas fogdmeg-anyóval kell ehhez megküzdeni.
Nade akkor megemlékezek arról a szövegről is, amelyikhez csak a Molnár utcáig kellett elmennem. Ahová szeretek is. És egyébként most 500 forintért lehet hozzájutni a japán irodalom oroszra fordított remekeihez, vadonatúj kiadásban. Nyilván senki sem látta értelmét katalogizálni. Szomorú. Szóval a szövegrészlet, amit az író úr kijelölt, ezzel a mondattal kezdődik: "De Peuckert nem lépett vissza." Mint amolyan lelkiismeretes kisdiák, aki túlesett a Proficiencyn, de csak mert bemagolta: "A fordítás első lépése, kettőspont. Mindig olvassuk végig a szöveget. Pont.", tehát szerény személyem vagy három-négyszer elolvasta. Megnézte az összes szót. Még a névelőket is. (megj.: nincsenek) És nem jöttem rá. De kikölcsönöztem a könyvet, amivel amúgy semmi baj. Ahhoz képest, hogy fő technikája a kenguruszökdelés évtizedek között, meg hogy minden oldalon van legalább egy, de-vel kezdődő bekezdés. De ez a szövegrész valami végtelenül értelmetlen magában. Ráadásul az író, avagy szerkesztő úr kicsit megpofozgatta. Hogy olyan pofásabb legyen. A pofázmánya, mármint. Úgyhogy lekeverek majd én is neki egy olyan igazi atyai taslit, és beleírom, amit bele kell. Így kell bánni az ilyen elkanászodottakkal. Őriznének inkább libát...
Hát, kedves Naplóm, mára ennyit. Nemsokára beszámolok az új lektorról, alias "Góral menyecske", a középiskolai tanítási gyakorlatomról, alias "töketlen rohangálás, táblázatkezelés, "Tök" égés", meg úgy egyáltalán.
Csók,
viki

A címet sajnos legfeljebb a korombeli egerszegiek érthetik, de ha valaki ismerné még őket, a szép emlékű Karel Vacek zenekarnak volt egy száma. A baj van az emeleten avagy "Megírtam a Bravónak az összes problémám...", ami mindenféle, pubertáskori, félpedofil, szexuális identitással kapcsolatos problémát tárgyalt az ismert tinédzsermagazin "szex, szerelem, gyengédség"-rovatát kigúnyolva - bár persze generációk sora csak onnan tudhatja meg, hogy a Micimackóra maszturbálni nem bűn, csak elég furcsa; az ember nem lesz terhes ebihalaktól, és valószínűleg nem is tudnak beúszni a nunijába; valamint ha az embert két szőlősor között megkettyinti valaki, aki csak annyit mond előtte: "Szia, Jani vagyok...", az nem fogja többet felhívni. Ezek mind fontos információk, nem kell bagatelizálni a jelentőségüket. Szóval mindez a cím azért, mert kellemes emlékeim kötődnek hozzá és a zenekarhoz; meg mert az egyetemem tényleg a feje tetejére állt, mint minden évben - pontosabban, idén úgy változott a nézőpont, hogy szerény számításaim szerint vagy ezerötszáz diákot himbálnak-lóbálnak addig a kis bokájuknál fogva, amíg ki nem hull egy jackpotra való a zsebükből. Izgalmas ez az első tandíjfizetős hajrá. Főleg, mert olyan rutinos öreg egyetemisták is belecsúsztak, akiknek ehhez, a legkevesebb, hogy: a világon semmi kedve. Ideje. Türelme. Csak végezni akarnánk, tisztelt bíróság, engedtessék meg. Nem olyan egyszerű az, édes gyermekem, le kell számolni az ingyenesség illúziójával, zengi a kar. Hajjajj, gondolja a szegényember, eddig talán ingyen volt a kollégium-albérlet-utazás-jegyzet-fénymásolókártya-jogtalanulbeszedettbeiratkozásidíjakmegavizsgadíjak, nem is beszélve arról, mennyit is fogyaszt egy egyetemista. És akkor most kiderült, hogy lesz nemulass, de csak a saját érdekében. De segítenek, hojjoj, hát hogyne. Csak kicsit másképp.

Például kiváló ötlet volt bevezetni a 12? netán 13? év állami finanszírozást. Eleddig felvett óránként tízezer volt a bírság, most, ha túllépünk, teljes költségtérítés, ha kell, egy óráért cserébe is. Gyakorlott PPKE-hallgató már nincs is meglepődve azon, hogy a rendszert imígy átalakítva éppen azon dolgoznak, hogyan is lehetne visszaállítani a 10 félév finanszírozást, és meghagyni a teljes költségtérítést... Eddig elúszott a káposzta. Most jön a kecskénk: aki befejezte az egyik szakját, és hátravan valami véletlen folytán egy órája, az a másik szakon fizetheti a teljes díjat. Hja kérem, ha megtesszük maguknak azt az engedményt, hogy egy szakon is diplomázhatnak, bár kettőre vették fel magukat, amivel ugye, utólagos engedelmükkel kicsit belejavítottunk a képzési szerződésükbe... - vegyék már észre annak a zsebükbe csúsztatott érmének a másik oldalát!!! Le kell számolni az ingyenesség látszatával!! Szóval már nincs kecske sem... De édesanyám, vinnék ezek a ladikot is farkasostúl! Hogy is mondjam, nincs is jobb, mint a hosszabbítás, főleg, hogy a Diákhitel nem zárkózik fel hozzá, az ösztöndíjról nem is beszélve, a lakhatási támogatást integrálták a szociálisba, ami csak a tizedik félév befejezéséig kapható - és nem is beszéltünk még olyan agyrémektől, hogy felreppent: nemsokára csak rászorulók kaphatnának kedvezményt a vasúton. Uram irgalmazz... Na rendben, fizessen, aki tud...

Ha az olyan egyszerű lenne! És most nem arról beszélek, hogy pázmányosok tömött sorai kanyaroghatnak a bankok előtt, mert mostantól dombornyomott kártya kell, mert nemhogy személyesen, de csekken sem adhatjuk meg a császárnak, ami a császáré. Király! Beszereztem egy virtuális dombornyomott kártyát, amit állítólag egy debil csimpánz is fel tudna törni, úgyhogy jobb, ha egyenlege nulla, aztán meg kell emeltetnem a limitet a helyi tarifával hívható telebankon, majd néhányszáz forintért utalhatok is az egyetemnek. De mit? Mert bár augusztus 7-e óta lehetőségem van erre az új pénzügyi rendszerben, a teljesítésre kiírt tételek között a határidő lejárta előtt két nappal nem szerepel senki. A diákok s tanulmányi előadók tűkön ülve várják, hogy AZ A VALAKI összehívja a gyűlést, ahol kihirdetik az eredményeket. És lőn. Szerda este megtudom, hogy 129 ezer forint egy harmadik szak, bár sok a kredit és tizenegyedik félév. Lehetett volna rosszabb is. Például komolyan is gondolhatták volna, hogy 3szor küldik el az üzenetet, amitől, ha nem is én fizetem, így is lett egy mikroinfarktusom. Feizetési határidő: 2007.12.31. Huhh. Másnap újabb üzenet fogad: megvan a részletfizetés! És a határidő továbbra is 2007.12.31.! Nemzeti ünnep, kérem. Nemzeti ünnep. De, biztos ami biztos, bár a csodarendszer soha, érti mindenki, soha nem beszél hülyeségeket, felhívom a tanulmányi előadóm. Aki csengő hangon közli, hogy a Neptun mindenkinek téves időpontot írt ki, ne izgassam magam, és miért is szóltak volna erről. És hiszen van még egy hetem összeszedni a pénzt, mert az utolsó pillanatban meghosszabbították a fizetési határidőt! Ugye, milyen nagylelkű a dékánunk? Persze emiatt csak a hónap végén kapunk iskolalátogatási igazolást - ami miatt, megjegyzem, a diákhiteles szerencsések bukni fogják az októberi utalást, nekem meg éppcsak hazaér időben... Sebaj. És csak idő kérdése, meg fogják mondani, hogy a következő részleteket meddig kellene befizetni...

Az a baj, hogy ha be van fizetve, az sem jobb, ami utána jön. Mert példának okáért kaphat az ember igazolást adókedvezmény igénybevételéről a saját nevére, amivel nem sokat kezdek, én, a lusta egyetemista, mert utóljára gimiben volt adózó jövedelmem. Kiderül, hogy mindezt azért, mert nem adta le azt a bizonyos dokumentumot, aminek ugyan csak a fejléce különbözik a másiktól, és kicsit meg van csavarva a neve, de mégis. Akkor a TO-ról a Neptunosokhoz küldenek. Akik a GO-ra. Akik a TO-ra. Akik onnan a TO vezetőjéhez. Aki közli velem, aki már konkrétan bőgök, hogy én nem is kaphatok adókedvezményt, mert bár fizetek egy bizonyos összeget, amit történetesen tandíjnak, valamint költségtérítésnek hívnak, és nappalis vagyok, és alapképzésben veszek részt, az a második alapképzésem. Kösz, hogy szóltak.

Non scholae, sed vitae discimus.

Wendy Cope - The Uncertainty of the Poet

I am a poet.

I am very fond of bananas.

I am bananas.

I am very fond of a poet.

I am a poet of bananas.

I am very fond.

A fond poet of ’I am, I am’ –

Very bananas.

Fond of ’Am I bananas?

Am I?’ – a very poet.

Bananas of a poet!

Am I fond? Am I very?

Poet bananas! I am.

I am fond of a ’very’.

I am of very fond bananas.

Am I a poet?

mégis látok valamit amit te nem
látok valamit amit te nem hogy
szépen lassan mindenünk leépül
nemsokára elmúlik a nyár
minket egytõl-egyig felzabál az élet
ezután mi vár?
(Hiperkarma - Lidocain)

Hát igen, a nyárzáró blog sem szükségszerűen éppen az a legvidámabb, ami csak elképzelhető, én napokon belül elmegyek gyakorlótanítani (Eötvös József és Veres Pálné Gimnáziumok, V.ker. JESSZ.), még mindig nem csináltam meg egyet sem a szünet nagy projektjei közül (világuralom, szólóénekesi karrier, hatalmas "szeretlek Bébi" tetoválás a hátamra, satöbbi), és a nappalok olyan rövidek, az éjszakák meg olyan hidegek, a pesti emberek továbbra is ridegek, a modern nők egyre nagyobb számban frigidek - mit lehet ezek után mondani? Azt hiszem, nem szeretem az őszt.
De hogy a saját blogom szellemiségéhez hű maradhassak, még ha a lelkem a testem meg a többi most éppen a letargia fenekéig tör is a dagonyában, csak elmondom, miféle kultúra-szeletkéket fogyasztottam mostanában. Lássuk.
Harry Potter and the Deathly Hallows. A kuncogást a hátsó sorban abbahagyni! Ez nem gyerekkönyv, bár annak sem lenne akármilyen. Izgalmas, ami nem utolsó szempont, mert a jó krimi: meg sem született fehér holló, piros hóesésben, augusztusban. Túlírják, vagy nem is írják meg. Másrészt persze igenis fontos téma felnőtté lenni, és az nem feltétlenül a 17. vagy 18. születésnap környékére tehető, és mindenféle világgal, családdal, magunkkal kapcsolatos feltevéseket, meggyőződéseket, alkalomadtán megbékéléseket feltételez. Harmadrészt: azért nem bánik ez a Rowling rosszul az angol nyelvvel. Tegnap hosszassabb vitába bonyolódtam a magyar fordítás ügyét illetően, és arra tudok kitérni, amit életem párja egy Karinthy Micimackó-fordítását(?!) leleplező cikk kapcsán mindig megjegyez: angolul ugyanazok a mesék nem hangzanak olyan infantilisnek, mint magyarul. A legkevésbé sem kárhoztatnám a magyar fordítót, mert kiváló munkát végez, nade ki tudta az első HP-regény megjelenésekor, hogy ez lesz a vége??? És lássuk be, ha valakire azt üvöltjük, hogy "Mudblood!', az nem egészen ugyanaz, mintha "sárvérűnek" tituáljuk. Ez még egy Mikszáth- vagy Móricz-regényben megállná a helyét, nade 2007-ben egy drámai fordulat közepén. Nem igazán. Úgyhogy angolul kell elolvasni, nincs mese. Nekem csak másfél napig tartott az utolsó rész.
L'ecsó. Tegnap a Moziünnepen. Ha a legújabb filmnézési és könyvolvasási szokásaimról statisztikákat készítenének, valószínűleg nem tűnnék 13 évesnél többnek. Az elmúlt hónapokban moziban a HP ötödik részét, a Miss Pottert, a Harmadik Shreket, a Simpson családot és a fent említett főzőspatkányos mozit láttam. De ne hanyagoljuk el azt a tényt, hogy többé-kevésbé felnőtt fejjel ezek teljesen mást jelentenek, más történetek rajzolódnak ki, más motívumok, meg egyáltalán, vegyük tudomásul, hogy a gyerekfilmeket és -könyveket mind olyanok írják (leszámítva az Eragont), akiknek nagyon-nagyoon-nagyon régen benőtt a feje lágya. Nade, az apró séf történetecskéjét mindenkinek ajánlom, ha nem is azért, mert állítólag a tolerancia 3D-himnusza, hanem mert tréfás, jól megírt történet, amiben rengeteget főznek, és gyönyörűen van megrajzolva. Én legalábbis biztos vagyok benne, hogy be fogom szerezni, és alkalmas pillanatban beültetem elé leendő kölkeimet a fotelban, hadd tudják meg, mi a különbség a sajt és a SPAR trappista meg a Kotányi és a friss zöldfűszer között. (A márkanevet előbbi esetben csak mindenki okulására közlöm, mert ugyan nem volt nálam egy kis acélos ragyogású bőröndben egy mozgatható minilabor, de biztos vagyok benne, hogy a kenyérszeletek rejtekében melegítés hatására visszaalakult kőolajjá. Pfuj.) Jajj, és egy nagyon kedves animációt (Levitáció) vetítenek előtte kíséretképpen...
http://www.forumhungary.hu/ratatouille/

A helyzet, hogy végre lefordítottam valamit. Bevallottan nem a világ legnehezebb szövegét. István szerint jó. De be kell vallani, ebben sem érzem biztosabbnak magam, mint a ténykedéseimben általában. Leszámítva az olaszos mártások (meg a krumplifőzelék) fűszerezését, mert tisztában vagyok vele, hogy abban fenomenális vagyok. Legalábbis nekem nem kell jobb a magaménál. De könyörgöm, itt fel kéne valamit mutatni egy fokhagymanyomón kívül. (És igen, persze, elárultam lelkes amatőrizmusom, mert nem mozsár, nem aprítás, bizony, néha in medias res a közepébe és bumm...) De, majd alkalomadtán, hírt adok a dologról.
Azonban a (teg)nap főhíre lengyel vonatkozásban ugyanahhoz a városhoz kapcsolandó, mint a fordítás. Ahol még nem jártam. Lehet, Krakkóval kellene kezdenem, mert álmomban csak azt látom, ahogy kilépek valamelyik mellékutcáról a Szerokára, és a szívemben umcacca-umcacca valami klezmer szól... Nem. Egyébként csalok, a Glastonbury Tor-ba vágyom, a hegyre (csakazértse domb), a torony tövébe... Mindenki hálát adhat a sorsnak, hogy nem lettem mondjuk fantasy-grafikus, mert mindenféle csuhás-trollos partraszállást terveznék a sziklára. De én csak vágyakozom.
Egyszóval a tegnap hőse a KÉMCSOPORT, ezt bátran kijelentem, mert a lengyel kultúra harcos, hát még ha lengyel!, védelmező (pláne: -nő) -inek a szívemben mindig köponti helye van. Dehát ilyen egy tisztes polonista feminista. (Tudom, a fokhagymanyomó...) A magyar zenekar nagyon innovatív, rockos-björkös-(tökös)-triphop, abból a fajtából, amit mindenki nyugodt lelkiismerettel hallgathat, mert senki nem tudja megmondani, mi is az igazából.

http://www.myspace.com/esclinsyndo

A lengyel zenekar olyan jó, hogy az már nem is meglepő - ehhez bizony bárpult kell, kanapé, hátradőlés, média- és zenei élvezet is van benne épp elég. Ajánlom mindenkinek.

http://digit-all-love.com/
http://www.myspace.com/digitalllove

Írok, írok nemsokára, többet, ígérem. Nagyjából befejeztem ellenben az angolt, más betűtípus a mai. Csók. Komolyan, igyekezni fogok...