Ezek a gyönyörűségek ma érkeztek Magyarországról:)
Jót is tesznek a lelkemnek, mert egyrészt havazik és hideg van rettenetest, másrészt ma kirúgtam magántanintézetem egyetlen hallgatóját, egyetlen tanáraként és egyben gazdasági felelősként és igazgatóként. Ezennel fel is számoltam, legközelebb akkor fogok nebulókkal veszkölődni, ha már nyugodt szívvel és lélekkel megyek készületlen, és nem zavar a készületlenségük... Addig még edzenem kell a lelkem. Egyelőre sem A, sem B nem ment.
Már csak négyet kell aludni.
Lassan itt lesz az ideje a farsangi sonkavadászatnak a nagylengyelországi hipermarketek erdejében... Majd beszámolok mindenről.

Ájm bekk.
Valójában nem is kifejezetten az okán, hogy sok mondanivalóm lenne. Persze, lehetne. Ha...
Történt, hogy a kedd eltelt. Lustakomótost aztán a szerda. Aludtam délután, mintegy visszavetítve magam a boldog gyerekkorba, amikor ebéd után hentereghettem az összecsukhatós oviágyon, mintha valami vidám barakkban. Kiderült, hogy lehet kint jó krumplifőzeléket főzni, és az ilyen felismerések töltik csak el igazán olyan kéjes örömmel a lelkem, hogy mint ki jól végezte dolgát, szundítani támad kedvem...
Pedig ma lett volna a munkanapom!!! És fogalmam sincs, mi az a multismeks. Az s középütt vesszős. Aki tudja, mencccsen meeeg! Mert egyébként Kochant fordítani is kellemetes nyomozás a varsói szlengben. Amint megjön az ösztöndíj, mindezen felbuzdulva és a saját nyelvi leleményem korlátozott voltán elmerengve meg fogom venni a znak kiadó útikönyvét a legújabb szlengbe.
Ihol e: http://www.znak.com.pl/book.php?id=1952
Bár, persze, ez csak a polonistáknak lehet érdekes, de abban az élményben, amikor ez a sűrűn illusztrált, szépen szedett, nagyon design könyv a kézbe is kerül... Egyszóval, vágyom az ösztöndíjat...
(Világ Bibliofiljei Egyesüljetek mozgalom, a bankszámlaszám meglepő módon az enyémmel épp megegyezik, szeretettel vágyjuk könyöradományaikat, és ígérem, ha több könyvem lesz, mint az OSzK-nak, feladom. Addig is István ma vett az IKEA-ban két újabb nagy és erős könyvespolcot - biztos ami biztos, elbírják a duplasort is.)
Az óráimon semmi eget rengető, az óráról órára készülés ellenben egyre szórakoztatóbb, jólesik találkozni a huszadik századi lengyel költőnőkkel, azóta persze valahogy felbolydultak az érzelmeim a magyarokkal kapcsolatban, különösen, mert felajánlotta a professzor(nő, persze), hogy írhatok lengyelre lefordított magyar költőnőről - de vajon ki lehetne az? Vannak nekünk saját Sylvia Plath-jeink? Kezd úgy tűnni, hogy a lengyeleknek vannak... Azonkívül Kuczok Bűz-e valahogy olvastatja magát most lengyelül, egyszer a magyarral befürödtem, persze lehet, hogy csak a mélységes felháborodásom miatt, amiért nem jött el a saját premierjére Budapestre. Gazember, lókötő, pernahajder! Holnap estig elmélyedek az elidegenedésben.
És semmi. Vagy, majdnem semmi. (idézet Marek Kochantól, fordította Kellermann Viktória; kéziratban)
Írok még, ígérem.
(ha valakinek az a perverz ötlete támad, hogy ingyért elolvassa a neten, már archiválták a decemberi fordításaimat, elérhető a www.nagyvilag-folyoirat.hu címen, 2007/12)

Jahh, mai illusztrációmat Székely Dávid, volt kistanárként volt tanítványom szolgáltatja, megtaláltam a neten egy rajzát, ami civilben a lakásunk fényét emeli. Örömmel prezentálom, meg persze a saját örömömre, mert Poznanból nehéz bizony hazaugrani, csak úgy nézegetni körbe-körbe...

Le kell mosnom valamivel ezt az egészet a torkomon, mert annyira felesleges.
Feleslegesebb, mint...
Meséltem például, hogy a mellettünk levő pékségből kidobált kenyeret egyszer egy dagi galamb felvette gallérnak, és aztán abban parádézott?
Hogy a kisgyerekek sikongatnak örömükben, amikor a kosok egymásnak rontanak a városházán?
Hogy a szobatársnőim cukorral eszik a magyar módra meglehetősen hagymás tócsnit/prószát?
Hogy megvan a "Ha felnőtt leszek" lengyelül, és épp olyan jó, mint magyarul?
Hogy véletlenül feladtak nekem egy versciklust, ami tetszik - például, amikor a nő a kánikulában az őt elhagyó szeretőjé jégszíve után áhítozik, szerintem fantasztikus kis döfés.
Hogy örömmel nézem, ahogy a virágom levelei kanyarognak?
Hogy ma kis híján Piroskának öltöztem, csupa bordóba, és csak repked az a rengeteg szőke hajam?
Hogy megismertem egy fehérorosz lányt, aki lelkesen tanul magyarul, miközben áthallgat az itteni polonisztikára?
Hogy ma sütött a nap, egész felmelegítette az embert, ha kiállt a fénybe, és az emberek mosolyogtak még ebben a rémes panelvárosban is, ilyen egyszerű dolog miatt...
Sokkal fontosabb.
Sokkal, sokkal, sokkal.

Szegény GyF, akarom mondani, Néró, ül a demokrácia romjai felett, lángok csapnak fel itt-ott az otthonokban, ő pedig ül tógában a teraszon, és azt motyogja:
- Hát nem értik, nem értik az én kis butáim, hogy nekik mindez jó, jaj, az én népem, mind annyira rajongnak értem, csak nem tudják kifejezni... Dehát nem hagyhatom magukra őket... Rombadöntöm ezt a kicsi gazdaságot, ezt az országot, vagy még talán az államiságot, a romok majd ihletet adnak nekem, a füst elviszi hozzájuk énekem, és akkor majd megértik, ha eddig nem is tudtam megmagyarázni... Hát zsarnok én nem vagyok, de ha mégis, hát annyira vágyják, hogy uralkodjak... Hogy is hagyhatnám őket magukra...

De:
- én nem-mel szavaztam volna, mert a konkrét kérdésekre ez a válaszom, pontosabban a "nem, de..." a tandíj kérdésében, mert nem hiszem, hogy a pillanatnyi hiány miatt ezt a verziót kellett volna választaniuk a hallgatók által is támogatott utófinanszírozással szemben

- nem értek egyet egyetlen magyar párt politikájával sem, még a legközelebb az a félmondatnyi MDF felvetés áll hozzám, hogy most már zavarjuk haza a fiúkat, és hívjunk be független szakértőket

- iszonyatosan felháborítanak az olyan kijelentések, mint hogy az "egészségügy nem lehet ingyenes", mert sosem volt az. Nem hiszem, hogy bármivel igazságosabb lenne az oktatás attól, ha mindenki tandíjköteles lenne, mert gyakorlati példákon látom, milyen nehéz szociális támogatáshoz jutni, és hogy nagyságrendekkel több embernek lenne rá szüksége, mint amennyi átmegy a rostán. Az sem nyilvánvaló, hogy a 15 százalékot hogyan határoznák meg. Azt hiszem, a Pázmányon a komoly képzést adó szakok hamar kiesnének a kommunikációval szemben... Nem hiszem, hogy mindenkinek diplomásnak kell lennie, de hiszem, hogy szakmukásképzőkben is igenis lehetne színvonalasabb oktatást folytatni, több felsőfokú szakképzésre és erős felsőfokú nyelvoktatásra lenne szükség. Nem a tandíj fogja megoldani a feleslegesen tömegképzéssé alakított felsőoktatás problémáit.

- szerintem az nem reform, ha teszem azt vita nélkül átvesszük a bolognai rendszert, ami, teszem azt, az egyébként is túlságosan produktív bölcsészoktatásban a színvonal további vészes zuhanását eredményezi. A reformokat elő kell készíteni, meg kell vitatni, és azt az egy évet be lehet hozni, amíg kidolgozzuk a legjobb tervet. És nem egy "elkúrtuk" szónoklat után, az összes választási ígéretet megszegve, hónapok alatt összecsapni. Nem elrendelni a kórházi széfeket, aztán visszavonni két hónap múlva, ami aprócska, de nagyon jellemző tévedés. Nem megterveztetni a kormányzati negyedet, ki sem fizetve a díját, nyílt pénzmosó akcióval átvenni a MÁV-területet, aztán vissza. (Bár mindenki tudja, hogy nem értek vele egyet.) És főképp, ha hisznek a reformjukban, akkor nem visszavonni a vizitdíjat, még akkor se, ha népharag származna belőle, és kaján vigyorral közölni, hogy az állam vezetése ezután a kisujját sem mozdítja azért, hogy megoldja ezt a hiányt.
Ez nem reform. Ez cinizmus.

- nekem a politikai ideálom a mai Magyarországon Sólyom László, mert a miniszterelnökkel és az elenzék vezetőjével szemben ő politizál, és nem propagandatevékenységet folytat. Egy fikarcnyival sem akarja kevésbé keresztülvinni az akaratát, mint Gyurcsány Ferenc, ugyanakkor alá tudja támasztani, mit miért akar, és demokratikus eszközökkel próbálja elérni a céljait.

Nem szeretek politizálni. A demokráciának az is lehetne a lényege, hogy tudom, hogy a szocialista párt szocialista elveket követ, a demokrata demokratákat, a konzervatív konzervatívokat, a liberális meg liberálisokat. Amikor választás van, kezembe vehetem a programjukat, amiből kiderül, hogy az általuk felvállalt irányelveket követve milyen politikát akarnak folytatni. Lelkiiismeretemre és eszemre hallgatva leadhatom a voksomat, nem a pénztárcám, hanem az általam fontosnak tartott elvek értelmében. Mert különböző módon, de minden politikafilozófiai rendszer a legnagyobb jóra törekszik. És hátradőlhetek, mert tudom, hogy bárkit is választanak meg, nem fogja csődbe vinni az országot. Nem fog társadalmi csoportokat kijátszani egymás ellen. Nem fogja gazdasági megfontolásból átalakítani az élet egészét, mert felismeri, hogy nem szüntethető meg az egészség, a kultúra, az oktatás, de még a színvonala sem rontható büntetlenül. Ezt elvileg bármelyik pártnak biztosítania kellene. Ezt egyetlen párt sem biztosítja. Nem érdekel, hogy idealista vagyok. Nem hiszem, hogy bárki tévedéseit nekem kellene majd megfizetnem, mert egész életemben nem fogok annyit keresni, amennyit a széf-ügyletre költhettek. És nem hiszem, hogy bárkivel veszekednem kellene egy olyan politikai miatt, amit nem lehet a közösség ügyei megvitatásának nevezni.

Alászolgája.

Bár sajnos vége a nemzetközi nőnapnak, azért ma is felkelt a nap - már amennyire itt fel szokott. Az ég piszkosfehér, de felhő, se napsütés, se hó, se szél, se semmi. A hőmérséklet is pont a kipárnázott télikabát és a tavaszváró dzseki között, de még inkább az előbbi. Továbbra sincsenek virágok, a fű nem zöld. Poznan.
Tegnap húsz percen keresztül buszoztam az IKEAból a villamosig, és semmi mást nem láttam, csak paneleket. Végtelen panelsorokat, panelköröket, panelhlmazokat, panelrengetegeket. Majdnem mindegyiken hatalmas fényreklám hirdeti, hogy ez most a Fiatalok Lakótelepe, a Jagielló, vagy a Fehér Sas I. Persze nem működnek, csak tekeregnek a színes feliratok az építőkocka-házak tetején, és minden lakótelepi épületen futurista fontokkal a számok: 46-os épület. És gyakran el százig és tovább... Poznan nagyobbik részében nincsenek utcák, még az újabb társasházak is besimulnak a környezetükbe, korán szürkülnek, és felveszik például a megtisztelő 86-os épület nevet. Minden lakótelep gondosan meg van tervezve: tartozik hozzá egy csinos betontemplom; tőle nem messze piac. Valahol a szélén bolt, nem messze tőle iskola (talán, hogy a munkából hazatérő anyuka összeköthesse a kellemest a hasznossal, felmarkolja a gyereket, és irány shopping?); van továbbá egy kis posta és orvosi rendelő. A szélén néhány garázs - emiatt ma minden udvarnak vagy útnak nevezhető négyzetmiliméteren kocsik állnak sorban). Borzalmas ez a hely, nem tehetek róla. Talán majd ha kizöldül...
De szerencsére történnek itt más dolgok is, nem kell mindennap kibuszoznom a világ végére virágot venni magamnak (most mindenki döntse el, hogy inkább Kis Herceg, vagy inkább elvonó utáni kapcsolatépítés, remélem, egyik sem...)
Csütörtökön szerencsére elindult az Elidegenedés szeminárium - jó, tudom, de ebben a városban nem lehetne "Sugárzó életöröm" vagy "Boldogság a költészetben" speckollt hirdetni. Vagy csak mi vagyunk mind ilyen bénák, közép-európaiak. Elolvastam Witkowskit, és roppant büszke vagyok, mégiscsak 340 oldal lengyelül... De nem csak a méret. Továbbra is fenntartom, hogy a könyv nagyon jól van megírva. És bár először felébreszti az emberben mélyen nyugvó homofóbot, azért hamar elcsitítja. Egyrészt, mert egy idő után megnyugszunk, hogy ez bonyolultabb, mint amin egy szimpla homofób már őrjöngene. Másrészt, mert devianciának deviancia, de egy idő után nem tűnik olyan szélsőségesnek, radikálisan megélt életfilozófia, az tagadhatatlan, de mégis - van benne rendszer. És szerencsére van benne fél oldal, ami nekem direkt fontos, a feminista szemüvegemmel, amikor arról ír, hogy a nőkép, amihez ragaszkodnak és magukra vállalnak, a férfiak nőképe, elvégre mégiscsak azok - és nem is vágynak emancipálódni.
Sajnos a feminista kurzusom vezetőjéről kezd kiderülni, hogy sokkal inkább feminista szemellenzője, mint szemüvege van, ráadásul valami nyolcvanas évekből ittragadt, neonszínű modell. Néha úgy érzem, nem sokkal van messzebb a Lubiewo figuráitól... Meglepő az is, hogy a szemináriumon mennyire nem emrül fel az emberekben, hogy az emberi értékeket, jellemzőket, tehetségeket nem feltétlenül kellene szétosztani nő és férfi között. Arról beszélve, hogy kontinuumot képeznek a női és férfi értékek, a táblára egy skála került fel, közepén nullponttal, ami egyértelműen felállítja a dichotómiát - pedig ez egy feminista kurzus, vagy nem is? Nem akar igazán emancipálódni, és nagyon sokan vannak így vele.
De pénteken igazából nem feminista szeánszot tartottunk, hanem eljött előadni maga Richard Shustermann, a szómaesztétika és hiphopfilozófia fenegyereke. És tényleg az, tényleg jó, tényleg hiteles. Előadónak csapnivaló; ha én leszek a Világ Ura, ami csak fényévek kérdése (porból porrá léve előbb-utóbb csak belekeveredek valami diktátor porhüvelyébe), azonnal eltörlöm az akademisták felolvasott előadásait. Szégyen. És ehhez mindenki a legszélesebb ásításaival, a legbambább magaelénézéseivel, és feltűnő bóbiskolásával asszisztál. (Most a poznani egyetem társadalomtudományi tanszékének professzorait idéztem meg...) Főként az "Ismerd meg önmagad!" parancs filozófiatörténeti távlatokban történő elemzése, támadása és megvédése volt a feladat. Vita - és kell, mert ez gyakorlati filozófia, messzemenőkig, nem véletlenül tart workshopokat is időnként...Még egy nyomorult, aki szeretné komolyan venni, hogy a filozófia megjavíthatja az emberek életét, ráirányíthatja őket a metafizikai kérdések megválaszolására észrevétlenül, hogy annak valódi haszna is legyen - hát, üdv a klubban. (De akkor miért olvassa fel az előadását???)
Tegnap aztán, hogy tetőzzem a kulturális élményeket, elmentem a Sweeney Toddra - szerencsére, musical tényleg nincs hangalámondással (remélem). Nem igazán Tim Burton, mert hiszen a történet csak kedvenc - emlékezzünk az Álmosvölgy legendájára. Míg az emberpitesütő nem festi fel eljövendő életüket a Charlie és a Csokigyár vagy a Nagy Hal színeivel, majdhogynem észre sem vennénk, kivel állunk szemben - de az is tudvalevő, hogy így borongani csak Burton tud. Minden a helyén van, jók a dalok, szépek a képek, szürke az ég, az éj meg fekete, és kegyetlen az élet, ha még a szeretet sem találja a helyét benne. Persze a karakterek megszállottak, egyetlen dolog mozgatja őket, de nem érezzük őket egysíkúnak (najó, kivéve a boldog ifjú párt, de a szerelmes ifjaktól nem tagadható meg ez a homogenitás!) - a szenvedély, ami hajtja őket, vihar, ambivalens érzésekkel terhelt, ebbe még akkor is belegondolhatunk, ha nem húsospitét majszolunk éppen a patkányokban gazdag valahai Londonban. És persze a történetnek az igazi Rómeója és Júliája Todd és felesége, mintha a zárójelenet átvágott torokkal egymást karolása valami klasszikus feldolgozásból lépett volna elénk, radikális interpretációjaként a régi történetnek és az önemésztő a-ha-tal-mas-sze-re-lem-nek.
Szép napot mindenkinek:)

Havazik! Nem lehet igaz! Szükségem van a tavaszra! Napsütést! Virágokat! Segítség!!!

Mindenkitől elnézést kell kérnem, én vagyok a leglustább blogszerző a földkerekségen, még lustább, mint szakdolgozatíró. Lakástakarító. Esszékanyarító. Ebédkotyvasztó. Anyaszomorító.
Sajnos még csak azt sem mondhatom, hogy az események megélése, a tapasztalás gyönyöre, és a hihetetlen, sorsom irányát megfordító élmények hatására nem írtam. Egyszerűen csak nem írtam.
De ez is csak jó jel, mert amikor a sors belecsusszan abba a szűkre szabott monotóniába, amikor már a blogra sincs mit írni, nos, akkor az emberben vad táncba kezdenek a kemikáliák, kinéz az ablakon, a nap is süt, jön a tavasz, nemsokára még a virágok is elődugják majd óvatosan a fejüket, és akkor végre fényképezőgépet ragadhatok, és elindulhatok Poznan-felfedezni! Bár azt hiszem, a "legszebb szecessziós részlet" cím büszke tulajdonosát máris köszönthetem, az erkélyeket tartó, gondosan kidolgozott fák egyszerűen elvarázsoltak. Ha tovább süt a nap, nemsokára mellékelek saját képeket :) Ha Poznan régi határai megmaradtak volna, ha nem szól közbe a történelem, gyönyörű kisváros lehetne, hangulatos óvárossal és századfordulós bérházakkal. Ehelyett hatalmas lett, panelok épültek a városközpontban, az újrahasznosított régi épületekben (pl Zamek) a legrosszabb szocialista design uralkodik, és a legszebb épületeket ellepik az ízléstelen táblák és a falfirkák, mert ezeket még graffitinek sem lehet nevezni... Összességében így lesz lehangoló ez a hely, a sok tüneményes részlet ellenére. Pesten legalább csendben halódnak az ilyen épületek elrejtve a nyolcadik kerületben, itt viszont sajnos élni próbálnak bennük, az ilyen élet pedig zajos, mocskos, és nem nagyon van tekintettel a túlkoros ornamentikára...
Más újdonságról be nem számolhatok: meggyógyultam, csak mutatóba köhhintek egy-kettőt, azt is inkább lányos zavaromban. Bejárok az órákra, figyelek és jegyzetelek. Vagy csak próbálok. Voltam egy kezdő magyarórán a komparativisztikásoknál, megismertem hát a nem túl népes magyar kolónia még egy tagját, civilben Debrecenből. Lelkesek a diákok, nem irigylem őket... Éppen elhaladnak az ablakom előtt a kedves lengyel munkásemberek, épül, szépül a szigetelés. Annyira jó már az idő, hogy a túlöltöztetett gyerkőcök nem átallanak hintázni, a kutyák meg vígan pisilnek a kerítésre. Még három és fél óra, és el kell indulnom az egyetemre.
És, a változatosság kedvéért, addig tényleg munkálkodni szándékozok valamin.
Remélem, végül rácáfolok a nem kifejezetten kedvező önkritikus megjegyzéseimre...
Igyekszem.

Igen, nem, nem megy a munka. Ördögi kör, mert ha nem csinálom, bénának érzem magam, és mivel úgy érzem, nem bírok mindezzel megbirkózni, persze egyre kevésbé akar menni. Oké, erőt veszek magamon. Erős leszek, olvasok. És minden jó lesz, meglátom, csak idő kérdése. Nem is soké.
Tudom.
Vihar sem volt olyan nagy, no. És ma még nem vettem be semmilyen formába burkolt paracetamolt. Ideálisak a körülmények. Csak az új Novelle Vague-album nem tetszik.
Itt tehát a megfelelő alkalom, hogy eltűnjek egy nagy kupac könyv mögött, próbálva elkerülni Harry Pottert...

Mi mással is ünnepelhetnénk a tavaszt, mint költészettel, és egy marha nagy viharral?
A reggel az egyetemen talált, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megtudjam, milyen is egy nyílt nap a polonisztikán. Sajnos a gimnazisták valahol egészen máshol kereshették ma a szerelmet és kergethették a tudásvágyat, mert még az én érdeklődésem is számottevő érdeklődésre tarthatott számot, bár nyilvánvaló, hogy én hónapokon belül örökre búcsút intek eme intézmény ódon falainak. Nem felvételizek, ergo. De eltüntettem táskamélyre jóegypár irodalmi lapot, és már meg is találtam benne a magamhoz illő gender-szekciót, nem beszélve a Kontroll-kritikáról. És a tanulmánykötet, igen, aminek nem lehet ellenállni, és ami észrevétlen odalopakodott, oda pont, ahol a komparativisztika. És így túlestem egy kínos bemutatkozáson (Bakula, Boguslaw), még egy kötetet sem kellett elolvasnom (igaz, egyet végül meg kell vennem...), meginvitáltak az összehasonlító irodalomtudomány tudorainak műhelyébe, szerda délutánra. És Czaplinskit még meg sem kerestem... Van itt nekem program, mi tudományos, elég, csak azt nem értem, miért lettem egy lusta tehén, egy léha naplopó, aki az internet előtt naplop meg .assza a rezet, és még csak nem is tekintget a polc azon sarka felé, ahol a kicipelt szakirodalom terjeng. És milyen szaga van az elhanyagolt szakirodalomnak, szemrehányóbb lesz minden porszemmel, ami a könyvgerincre rakódik... De, én bízom benne, hogy végül ha meggyógyulok (új fejezet: orrvérzés és köhögök), ha megtudom, hol-mit kell végeznem, ha gazdaggá tesz az élethosszig tanulás programja, és ha végre az ablakból valami zöldre nézek, és nem ezekre a koratavaszi-későtéli romokra, hungarocellre és állványzatokra, akkor megtáltosodok. Elvégre, ha kell, dolgozok. De itt valahogy lassan csordogálnak el és tova a napok, végtelen idő tölthető a rosszul struktúrált böngésző-oldalakon.
Mert a szerelmes verseket, szerzőjük s elemzésük persze nem találom. És kénytelen vagyok szonetteket nyersfordítani, hogy ne tűnjön fel még jobban egy szemináriumon sem, hogy kvázi laikus vagyok, pedig kérem, a poétikához nekem semmi érzékem. Érteni csak-csak, élvezni: na jó!, de hogy én próbáljak sorokat helyükre rendezni, rímmel a végén, meg klappoló képekkel? Reménytelen. De hétfő estére okosabb leszek. Remélem.
És vihar, óóóó, vihar az van, az kell, és átsöpör Európán, hát, ha nem kerül ez elő Romantika-órán, nincs humorérzéke a professzoraimnak. (Ami természetesen előfordulhat...)
Egyszóval, ma immár harmadszorra mentem el a plázába, most már mondjuk inkább az ingyenkávé illata vonzott, és nem az épületé, az fakul, lassan átveszi helyét a megszokás, meg az illatmintáké a drogériák előtt, bútorlapé a Praktikerből... És ahogy kijövök: micsoda Sturm! Tempest! Burza! Alig vártam hogy én és az önállósodott, rendkívül zilált hajzatom hazaérkezzünk. De ennek örömére, holnap virslit fogok enni. Elhatároztam, hogy ha vasárnap, akkor hús. És vadászni mától csak a carrefourba járok.
El kell köszönnöm, elálmosodtam, állítólag hajnalban tetőződik majd a természet haragja, és bár a panelok között kevés a fa, ami bedőlhet egy második emeleti ablakon, én mégis készülnék, hátha lesz miért felébrednem. És ha most nem hanyatlok a kényelmes puha párnámra, biztos, hogy még a végítéletet is átalszom.
Holnap találkozunk.

Üdvözletemet küldöm Poznanból, a pontos idő kilenc óra harmincegy perc, Önök rövidhíreimet olvassák.
- Hivatalos látogatottságom blogom indulása óta kétezer fölé emelkedett. Kössssssz!
- Éppen befejeződött a videón visszanézett híradó, amiből megtudhattam, hogy Magyarország pocsék hely, ahol minden drágul (a gáz még hova?), a politikusok megvesznek, és a kultúrára szót sem érdemes vesztegetni. Ettől függetlenül jelentem, hiányzik.
- A legfontosabb különbség Krakkó és Poznan között egyelőre az ételek változatosságában mutatkozik meg: nagyon vágyom egy jó zurekra pierogi ruskieval, de itt semmi mást nem kapok, csak gombát, gombát... és káposztát. Tegnap egy gombás-kásás és egy káposztás palacsintát (!) ebédeltem, gombaszósszal. Ma gombás pierogit ettem, gombaszósszal. Az egyik lakótársam megkínált - gombás krokettel. Kezdek besokallni. Ráadásul némiképp úgy érzem, nem kezelnek felnőttként, mert mindenhol csak és kizárólag műanyag evőeszközt kapni. 5 groszért darabját. Emígy egy háromfogásos ebéd elfogyasztásához való asszisztálásra teljességgel alkalmatlan készletért akár tizenöt forintot is fizethet az ember. Döbbenet. (Legalábbis a mellettünk ülő lengyelek eléggé meg voltak rökönyödve a dolgok ilyetén állásán...)
- Szerencsére a Gazetának ezen a héten rosszak voltak a mellékletei: ma például ingyé' csatolták az "Istenek kegyeltje" című, 30 részes, viking témájú ponyvasorozat első darabját. Felteszem, nem arra fogok elkölteni közel háromszáz zlotyt, hogy megtudhassam, mi történhetett főhősünkkel. Valószínűleg minden áldott apró pici rezzenését, pislogását, mordulását meg fogja örökíteni ez a minden bizonnyal nagy érdeklődésre számot tartó regényfolyam. Csak azokat sajnálom, akik előfizetnek, mert majdnem teljesen biztos, hogy bebukik egy ekkora ostobaság. Szappanoperát nézni sokkal kevesebb energiával is lehet. Persze nehéz a budira bevinni, de ki akar heti 190 oldalnyit csücsükélni ott? Én bizony nem... (Tekintve, hogy egyszer meglehetősen boldogtalan két hetet töltöttem azon a másfél négyzetméteren - pontosabban, napi 300 oldalt, angolul...)
- Na, mégis inkább tudnám meg, mi újság a bajkeverő kalapácsos istenek körül, minthogy a lengyel káromkodások akadémiai szótárát balomban tartva (igen, tényleg van ilyen), orrommal lapozgassam a jobbomban tartott Lubiewot Witkowskitól - nem mintha a könyv lenne rossz, dehát a Taxidermia sem rossz film, csak nem feltétlenül ajánlott békés vasárnap délutánokra. (Bár most megnézném, ha már erről van szó. Krakkóban láttam először és utóljára, pedig végre egy újabb magyar, amire könnyedén mondom, hogy jó.) Szóval, fürdök a sper... akarom mondani, az élményekben, és alig várom, hogy azt a fa..., akarom mondani, a könyvet a szá..., akarom mondani, kezembe vegyem. És még csak az első huszonegykét oldal. Csütörtökig meglesz. Remélem, akkor meg bejelentik, hogy mégsem indul az a szeminárium. Az kiba..., akarnám mondani, de inkább: az egy valóban kellemetlen fordulat lenne. Nem baj, a könyv jó.
- Tegnap itt volt Stasys, és én ezt két órával a közönségtalálkozó vége után tudtam meg. Scheisse. De jövő héten mindenképpen megnézem a kiállítását, és beszámolok. LENGYEL PLAKÁTOK MINDÖRÖKKÉ!!! (és kénytelen vagyok a fenti képet a blogomon nézegetni, mert bár több mint egy éve megvettük - nem is kicsit befektetés ám!-, kirakva még nincs...)
- újra bebizonyosodott, hogy az újszülöttnek (és a kezdő nyelvtanulónak) minden új; ma elhoztam egy könyvesboltból egy önálló angoltanuláshoz ajánlott tankönyvet bemutató füzetecskét, ami forradalmian új módszert ígér: mindennek megadja a lengyel fordítását, fokozatosan vezeti be a nyelvtant, sok nyelvtani gyakorló feladatot ad. Ki is volt az, aki óta az anyanyelvet elkerülendőnek tartjuk? Ja, mondjuk Berlitz... 130 éve, az istenért!! Valóban forradalmi, hogy valaki ezeket a módszereket újra visszahelyezi a "nem kívánatos" oszlopból a "nagyon is ajánlott"-ba... Egyébként minden önálló tanulásra szánt tankönyv ugyanezt a struktúrát követi... Éljen a reklám, hajrá, média!
- A poznani katedrálisban nem lehet brass rubbingot csinálni. Nincs valakinek túl sok unatkozó angol ismerőse, aki rávenné az ittenieket, hogy engedélyezzék? Mielőtt lecsuknak egy kicsi magyar lányt, aki papírral és színes ceruzával közeledett az ódon falakhoz a félhomályban...

Befalaznak!!! Mindjárt nem is lesz ablakom!!! Segítsééég!

Igen, még mindig nem döntöttem úgy, hogy felpattanok a legközelebbi vonatra és huss! alig egy nappal később otthon, édes otthon, és a saját ágyam, a pasim, a kávém, és minden, ami most úúúgy kellene, amikor egész nap más sincs, csak lengyel... Lengyel... És végül némi lengyel... Vagy a skype, ami az emberiség csodája, de legalább annyi időt elrabol, mintha az ember ostoba sorozatokat nézne a tévében, mivel folyton arra vársz, hogy fellép, nem lép, ír-e még, vagy még visszacsörög, ha nem felejti el, de elfelejti, és akkor találsz valami cikket az indexen, és vége is mindennek, elment az este, a munka a gépen meg a polcon, coitus interruptus legrosszabb esete, pedig te csak lecsüccsentél megnézni, fent van-e vajon. Valaki. Úgyhogy gondoltam, most ide írok a két csörgés közötti szünetben, de előre is elnézést, minden petárdát ellövök azokra, akik írnak nekem, és aztán éjszaka lesz, már nem motoszkálnak kőművesek az ablakom alatt (remélem, azt kihagyják azért a nagy szigetelési lendületükben...), és csukódna le a szemem, amikor is... eszembe jut... hogy még a blog... és aztán másnap felébredek, de hejj, megint van egy levél, és megint, amikor újra el kellene mesélni... Akkor inkább teát főzök. Hajat mosok. Holnap a zoknimat próbálom meg titokban kimosni, mert ma félreértettem a szobatársamat, aki azt kérdezte, beraktam-e már a mosógépbe, és nem azt, beraknám-e most. Úgyhogy ők túl a centrifugán, én meg itt maradtam a szennyesemmel, és röhögök magamon, hogy hogyan is fogok én levizsgázni négy előadásból, három szemináriumból, meg még a nyelvi kurzusból, ha egyszer a zoknimat sem tudom kimosatni. Valószínűleg büdös zokniban...
Az elmúlt négy napban majdnem minden nap randiztam a koordinátorommal, próbáltunk nekem összerakni egy órarendet, ami nem is olyan egyszerű, ha az ember nem akar teatrológiára járni, mert ott minden óra aranyat ér. Szimpla polonisztikán viszont alpakka mindegyik... Úgyhogy járni fogok szimpla Romantikára, európaival összevető lengyel romantikára, Pozitivizmus és Mloda Polskára, "Női maszkok a 20. századi lengyel dalokban"-ra, aztán talán "Elidegenedés az ezredforduló irodalmában" meg "A női költészet formái, témái, konvenciói" és "Gender és feminizmus a filozófia szemszögéből"-re. És nyelvórákra. És mindeközben, ha nem akarom kiábrándítani a mentoromat,
legalább hetente kétszer elmegyek az erasmusos bulikra, és néha táncolok egyet. Mondjuk.
De azt hiszem, kiábrándítok mindenkit, és jó gyerek leszek, igyekvő, de tehetségtelen, és valahogy elvégzem ezt a félévet. Remélem, a végére megtanulom magázni a tanáraimat...
Aki szeretne nekem üzenni, egy tábla Piros Mogyoróst vagy éppen fenyegető levelet küldeni (anthrax helyett liszttel vagy porcukorral, ha lehet), az tüntesse fel a borítékon a következőket:
Viktoria Kellermann

Osiedle Bolesława Śmiałego 1/92

60-682 Poznań

POLSKA

és akinek nem jó az otthoni telefonom, vagy aki Lengyelországban jár, szert tesz egy SIM-kártyára, és valamiért nagyon szeretne velem kontaktust teremteni:
+48 698 153 988
Ilyen egyszerű. Vagy írjon e-mailt, ám az esetleg ahhoz vezethet, hogy minden erőmet és kreativitásomat bevetve válaszolok rá, és aztán megint nem keveredek a blogra három napig... Ami a Budapesttől vett 821 km-es távolságomat tekintve egyeseket talán jogosan háborít fel, elvégre ki az a paraszt, aki nem ad magáról életjelt? Pedig minden este világítok a kislámpámmal, bele a nagy sötét égbe, amin nincs egy csillag sem. De ez tök jó. Mindenféle emberellenes összeesküvéselméleteknek kedvez, ha nem érezheted magad a világegyetem részének. Mondjuk, itt legalább jár a villamos. És tudom, hogy a térképen levő helyek közül tényleg létezik Lettország (már három lettet ismerek!) vagy Új-Delhi... Hát igen, a szerelmes indiai fiatalember-történet újabb fejezete: itt van egy srác az ő kis városából, aki szintén ott volt a nyári egyetemen, és aki emlékszik rám... Nem baj. Erős vagyok. Otthon vár a szerelmem, és olyan szép, csini kis eljegyzési gyűrűm van, hogy nem is olyan rossz azt nézegetni, mindenféle egzotikus férfiállatok helyett. Csak lenne már húsvét, a nyuszi idehozza Istvánt... Persze, próbálom flekészíteni mindarra, ami ezen a hosszú és veszélyes úton várja, de egyelőre elvakítja a szerelem. Csak tartsa meg az a pufi lurkó a nyilaival ezt a jó szokását...
Holnapra túlleszek a legfontosabb órán, a filozófián, és utána lesz egy egész hétvégém, nem tudom, milyen lesz, ennyi csaj, ekkora város, meg a nagy ismeretlen.
Majd jelentkezem.
Addig is: always look on the bright side of life. Lehetne ennél rosszabb is a kilátás.

Witam.
Megérkeztünk Johival, tegnap reggel, a nap ugyan nem dugta még elő a buksiját az üdvözlésünkre, de a mentora és valamelyik hű csatlósa már ott várt bennünket, csak hogy minél gyorsabban elszakítsanak minket egymástól, a négyes és tizennégyes vonal különbözőségének ürügyével. És lőn, idetaláltam, Ewa beengedett, és azóta itt lakom, Osiedle Boleslawa Smialego 1/92. De erre a madár sem jár. Heripotterék biztos csak azért tudnak bagollyal levelezni, mert egyikük sem lakik panelban. Ide nem jutna be egy nyamvadt kicsi bagolyka sem, fennakadna a villamos drótjain, nekirepülne az erdőnyi tízemeletes valamelyik ablakának, aztán nagyot koppanna a földön. A betonon. De, amennyiben szerencséje van, és miért is kívánnám én komolyan egyetlen galamb halálát is; szóval, amennyiben szerencséje van, puha hungarocellre esik, amibe a korosodó panelunkat burkolják. Hogy meg ne fázzon. Én fázok, nekem is kellene hungarocell-szoknya... Mert itt kint vacak az idő, bár a mentorom, akivel ma találkoztam először, állítja, rég nem volt minden ennyire szürke és fagyos. Engem mindenesetre kiborít ez a konstans szürkeség, hideg, és mivel nem voltam még a Stary Ryneken, amit itteni tartózkodásom első fénypontjának szánok, most nem vagyok túl lelkes annak tekintetében, hogy mennyire szeretem is ezt a várost. De van saját szobám, ilyesmiről olyanok, mint Virginia Woolf, még elsősorban csak értekeztek, de az enyém, alanyi jogon, mindössze négyszázért havonta. Kész mázli. A lakótársak eddig aranyosak, majd beilleszkedek valahogy, tegnap a gyakorlatot némi gumimaci-nézéssel és borozással hevítettük. Biztos jó lesz. Bevezetnek majd a nagy poznani éjszakába, remélem, mert bár Krakkóban még le sem ültem szinte az új ágyamra, már a kocsmákon járt az eszem, 38 órás itteni létem során még nem fordult meg komolyan a fejemben, hogy hejjj!, de be kellene karmolni. Talán nem is baj. Még mindig nyögöm azt a 26 órát, ami alatt ideértem Vácról. Messzi, no. A Michelin útvonaltervező szerint 11 és fél óra, 821 km, de akárhogy is nézem, hosszú... Kezdtük azzal, hogy kinéztem a vonatot. És szombat reggel háromkor el is jutottam arra a felismerésre, hogy szombat van. Vagyis nem jár a vonat akkor, amikor csak akarom. Irány a busz. Metró. Orangeways. Vegyes érzelmekkel szálltam le Krakkóban a sötét autóbuszpályaudvaron. Igen, a szemfülesebb, aki esetleg beszélt már velem, most azt mondja: hohó! dehát nem úgy volt, hogy verőfényes napsütésben, burukkoló galambok közt vonulsz be kedvenc városod szellős utcáira? De, úgy volt. Csak azt az apró körülményt nem vettem figyelembe, hogy az égiek és a busz vezetője máshogy is gondolhatják. Az például szerintem merész gondolat, ha egy ekkora böszöm buszt kanyargós hegyi mellékutakon akarnak átvezetni a Tátrán. Főleg, ha szakad a hó. Merész következtetésnek tűnt, hogy esetleg dugóba kerülhetünk Bukowina Tatrzanskában, ami nem éppen az autóforgalomról híresült el. És így, négy és fél óra késés után, már csak arra jutott idő, hogy együnk a grúzban, mászkáljunk az EMPIKben, és Johanna meg a fiú, aki egy éve várt a találkozásra, ne ismerjék fel egymást. Meg hogy elhagyjam a telefonomat, a kicsi, ostoba, Krakkóból származó telefonomat, amivel elveszett a számom, amit gimi óta birtokoltam. Isten veled... Irány a szczecini gyors. Amin azt hittük, végigfekszünk majd az üléseken, és édesdeden, ám szigorúan felváltva durmolunk Poznanig. Ha. Haha. Heten jutottunk nyolc helyre, ami amúgy is merész vállalkozás volt a vonat tervezőitől, és annyira álmosak voltunk, hogy megnyugodva afelől, hogy egyetlen zsebtolvaj sem férkőzhet közénk, hogy laptopunkat elrabolja, elaludtunk. Azt hiszem, életemben nem aludtam ily zaklatottan, nyolc óra alatt négyszer ellenőrizhették a jegyünket, ráadásul ki-be, ki-be a kedves útitársak, és végül: Poznan. Sötét. Hideg. Nem kifejezetten szimpatikus lengyel csajszik, akik meg akarnak győzni arról, hogy you cannot speak Polish well enough to buy tram tickets on your own. Hála az égnek, egyik sem volt az én mentorom, így én véghezvihettem az a rendkívül komplikált és nagy odafigyelést igénylő cselekvéssort, hogy kértem egy normál jegyet. És hazataláltam. Sőt, délután az IKEÁba is kitaláltam, úgyhogy hazatérve megágyazhattam kisvirágos ágyneművel, és a skypeon már csini piros asztali lámpám fényében jelentem meg. És most is itt vagyok. De ez már hétfő. Túléltem, huszonhat óra, nevermind.
Quoth the raven, `Nevermore.'
Ma, ma ma van. Reggel beszéltünk az ERASMUS koordinátorral, aztán tovahaladtunk, belecsöppentünk a szintfelmérő tesztbe, jestem na poziomie zaawansowanym, onnan el, míg Johinak fényképet csinálnak én abban gyönyörködök, hogy Lengyelországban ha nem is jövője, de jelene még van az otthoni, kézi előhívásnak - ilyen kütyüket szépen csomagolva utoljára akkor láttam, amikor a valahai fotószakkörünknek adakoztak egy egész nagyítót (a többi kölcsönbe volt), vagy amikor életemben először és remélem, utoljára másodmagammal eltévedtem Szombathelyen egy szaküzletet keresve, mert az utcák al- és felvége, az igazából teljesen más névre hallgat. Botrány. És aztán bar mleczny, ami majdnem akkora botrány: na jó, a pierogi egyszerűen csak kevés és ázott (bár a szalonna bőséges, felséges!), de a krupnik, arról most sem tudnám megmondani, micsoda. Izé. Rizzsel - vagy kásával? De szépséges volt Johi barszcz ukrainskija... Aztán maratoni egyetemi haladó lengyelezés, le is késtem a mentoromat, de szerencsére nem egy rémesen frusztrált alak, inkább laza, és főleg, meglehetősen imprezujacy. Partianimál. De legalább megesett velem az a roppant meglepő dolog, hogy ittlétem második naopján valami vegyes koli négyágyas fiúszobájában próbáltam úgy beszélgetni, hogy a mégolyanabb Jarek laptpoja felől a FIFA hangja szállt. Ez az, ami Krakkóban sosem történhetett volna meg: nem beszélhetek magyarul, amikor és amennyit, és rám van szabadítva egy csomó ember, aki viszont többé-kevésbé szándékozik velem beszélgetni. És jó leszek lengyelből, mindenki meglássa.
De most persze egyedül ülök a gép előtt, blogírás céljából klaviatúrát püfölök, és vágyom arra, hogy az erős kaharja, magába záháhárjohon! Gondolom, mindenki sejti, kiről van szó. Sokszoros köszönet és még többszörös hip-hip-hurrá a skype megálmodójának. Azért a két erős kar persze, sajna, nem nyúl át a szélessávon.

Holnapután indulok. 36 óra múlva indulok. Még nem vagyok teljesen becsomagolva, pedig indulok. És még nem írattam alá az összes tanáris vacakot, és István hiába lesz holnap szabin, mert nekem be kell jönnöm, és akárhogy kapálózok, indulok. Még ha nem akarok, de kicsit persze akarok, akkor is indulok. Ha esik, ha fú, ha szépen süt majd a nap, ha hófellegek kergetik Krakkó főterén a nagyseggű galambokat, akkor is indulok. Indulok.

Ebben a félévben sem lesz persze a leghaloványabb esélyem sem unatkozni, hiszen csupán megírok egy filozófia szakos szakdolgozatot, vezetőtanár nélkül, ami talán nem a legjobb megoldás; aztán fordítani is fogok, Kolakowskit; egyetemre járni és nyelvtanfolyamra; aztán sok időt tervezek szomorkodással tölteni, amiért rossz környéken vettem ki albérletet, ami borzasztóan messze van mindentől, és hátha a szobatársak is hangosak, nagydumások vagy ki tudja mifélék lesznek, amitől mindenre másfélszer annyi időt kell majd számolni. Főleg a szomorkodásra. Ami eleve kétszeres szorzóval lépett be, mert el sem tudom mondani, milyen utálatosak azok a hajnalok, amikor nem tudok az első mozdulatommal István hátába csimpaszkodni. Persze, legalább Valentin-napon együtt vagyunk: ami részünkről semmi mást nem takar, mint hogy ennek örömére vesz valamelyikünk egy hatalmas tábla édeset (idén István), a másik meg összeüt valami kis vacsorát (ez én szoktam lenni), és kellemesen elbágyadva dünnyögünk egymás karjaiban. Na jó, ez nem feltétlenül igaz, valószínűleg István egy krimit fog olvasni, én meg Harry Pottert. De időnként valamelyikünk meghúzza a másik fülét. Erre persze gyakrabban is lehet találni apropót, de ha már szembejött, mit nekem, hogy amcsi vagy kazah!

Szóval, 36 óra múlva indulok.

Kedves Mindenki,
az élet hirtelen napfényes lett, nem csak azért, mert azért a PPKE-BTK-t immár körbeölelő rácsok között is átsüt a koratavaszi nap, hanem
1. mert nincs sztrájk - elnézést az előző bejegyzésekért, de tényleg végtelenül idegesített...
2. mert véget ért a poznaniak hadjárata a szombati indulás ellen; küldtek ugyanis egy rendkívül fenyegető hangú levelet, hogy ha nem vagyunk kint pénteken beiratkozni a nyelvi kurzusra, akkor nem csak hogy ejnye bejnye, de nem is járhatunk. Ennek örömére most beosztanak, valamilyen csoportba, valamilyen szintre - csak remélni merem, hogy nem kell majd ennek hatására egész félévben egy kezdő csoportban csücsülnöm... Bár persze, ha szombaton ismét sztrájkolni kezdenek, még mindig van némi halovány esélyem arra, hogy ne jussak ki Poznanba annyira egyszerűen...
Úgyhogy most Piliscsaba, megvolt a félév első és egyetlen nyelvtörténete, tetszett, be kell vallani, azt hiszem nekem és a nyelvészetnek csak szoknunk kell egymást igazából - határozottan jobban érdekel, mint angolon öt éve, amikor is összekevertem a szót a szótaggal... beginning of a very beautiful friendship... Most maratoni szótártelepítek mielőtt kimegyek, el a messzibe, és kicsit fellélegeztem, hogy nem kell még ma éjszaka befejeznem a tanári szakdolgozatot, hála az égnek, ráér holnap is...
Vagy bármikor máskor, ha négy napom van, és nem csak egy, akkor a lehetőségeim már-már végtelenek, és ráadásul itthon leszek a szörnyen szívecskés Valentin-napon is, ami természetesen az imperialista Nyugat mételye, de nem is olyan rossz, ha van az embernek egy olyan hatalmas és nagyon kedves v.legénye, mint nekem:) én igazán nem dicsekszem, de ez azért olyan nagyon kellemes, ha kötelezővé lehetne tenni, bizisten mindenkinek kiutalnék jegyre egy ilyen nagyranőtt tündért. Ha megszavaznak végre a világ urának, ígérem, ez lesz az első választási ígéretem, amit beteljesítek. Ha elég biztató komment érkezik, talán bele is kezdek a választási kampányba... Aszongya, Polgártársaim! Mától mindenki szabad, nem, az másik beszéd, szóval, mától, Ti, mindannyian, szerelmesek lehettek! Sőt, vagytok! Szabadon, szenvedélyesen, szeretetteljesen vagy szemérmesen, az már a Ti dolgotok! Polgártársak, kérlek, ne tagadjátok meg ezt a kiváló lehetőséget! (Na jó, ez a végén egy kicsit telesoppos lett, még finomítanom kell rajta...)
Úgyhogy szombaton indulok. Aztán majd jelentkezem, ha el nem lopják a laptopom a poznani gyorson. Remélem, legközelebb nem egy netkávézóból jelentkezek, ahol az utolsó, zsebemben felejtett zlotyt mailezem el a nagykövetség után szaladva, hogy kééérem, mentsenek meg...

De én nem sírok és nem panaszkodom, nem segít a könny a bánaton... Hát ráhúzunk még egy-két napot idelent az Alföldön, elvégre, őszintén, nincs más választásunk nagyon...
Így viszont végre megint voltam színházban, ami Krakkó óta nem esett meg velem túl gyakran, és mondhatom, nem is jártam rosszul. Szolnok, Szigligeti Színház, 2008. február 5. Oliver!
Az első húsz perc tagadhatatlanul az "édes jó Istenem, vidéki társulat..." jegyében telt: olyan modoros, olyan nem összehangolt, olyan mondvacsinált, olyan affektáló... Nem mintha rosszul lett volna összerakva, rendben a díszlet, rendben a jelmez, sajnos az elején felbukkanó színészeknek nem mutatkozik meg annyira hangja (már ha) - dehát, színház az egész világ, az itt nem volt. De csak míg Oliver el nem ért Londonba. És ekkor félre kellett tennem némi előítéletet. Mert ekkor, fojtott sikolyok a háttérben, belépett-betáncolt: maga Puhuskáhás Péhéteheer! És nagyon jó volt. Amivel annak idején még zeneivetélkedős korában megvádolhatták volt, azt mostanra mind megzabolázta, nem hamiskás, nem játszik túl, nem pojáca. Legalábbis nem hiszem, hogy ennyi elhamarokodott pozitív érzelem a szerep megtévesztő hatása folytán jött volna csak létre. Szóvál betáncolt, bohóckodott, szomorkodott, és az előadás átváltozott, mint amikor a tökre rácsap a jótündér, aki elhúzta a sikerig a hintót, az tehát: Puskás, Molnár Szilvia (Nancy) és Vikidál Gyula (Fagin)! A színlapot nem ismerve még viccelődtünk is azon, hogy ha valamit, hát a gaz zsidó zsebmetszőfejedelmet biztosan nem játszhatja - pedig, és megint vissza kell vonnom egy-két korábban elhamarkodott ítéletet. Külön dicséret illeti még Barabás Botond helyenként Laibachos beütésű Sikesát, és Sebestyén Évát, az öreg hölgyet nagyon szerethetően megformáló nagyon idős hölgyet. (Sajnos kevésbé zengzetesen nyilatkoznék a főszereplő kisfiúról - inkább lenne a helye a gyerekkarban, mint a főszerepben, vagy Dósa Mátyásról, aki persze a szokásos kereskedelmitévés megnyilvánulásainál így is klasszisokkal jobban teljesített - és, ahogy Após megfogalmazta, legalább eljárnak a tinilányok is színházba...) Szóval, tetszett, még ha időnként meg is próbáltam angolra fordítani, vajon mennyivel erősebb lehet a darab a saját nyelvén, a saját környezetében (tényleg, miért nem lehetett London-látkép, ha már London? nem kukacoskodok, jó...) Be kell vallani a "Food, Glorious Food" ismeretében a "Sült, csodás e sült" elképesztően gagyi magyarításnak tűnik, még ha minden tiszteletem is elkövetőjének, mert nyilván nem egyszerű szöveg-, eszme- és dallamhű kórusműveket fordítania. És a sült tényleg csodás...

http://www.szigligetiszinhaz.hu/index.php?id=234&cid=29377

Nem érdekel, hogy nem vagyok szolidáris.
Nem érdekel, mostanra, hogy miért tüntetnek, és ez igazságos-e vagy nem.
Nem érdekel, hogy ez a legkevésbé sem megfelelő attitűd a részemről, ha már etikával, egyenlőséggel és hasonlókkal szeretnék foglalkozni.
Nem tudunk hazajutni, csak ha átszállunk Kecskeméten vagy Jászberényben, összesen jó három-négy óra alatt feljutunk Pestre, ahol aztán a város másik végén felszállhatunk a váci buszra, hogy még egy-másfél órát zötyögjünk.
Én is akarok negyedmillió forintot, csak ha akarok szerezni, akkor az ötegészes átlagomra apellálva beadok egy ERASMUS-pályázatot, és nem tolok ki többezer nyomorult ingázóval.
Talán ezzel a tettemmel helyreállíthatom kicsit a renomémat, mert amiket a sztrájkoló vasutasokról gondolok, az oly' cifra, hogy jóegypár hellyel is hátrébb csúszhatok miatta a mennyország várólistáján.

Nekem mondhat bárki amit akar, elegem van a vasutas dolgozókból, e-le-gem. Holnap ötödszörre fogják megakadályozni, hogy nyomorult kis ingázóként tengetett napjaimat ha nem is japán tempóval, de egyáltalán tengethessem. Itt csücsülünk az Alföld kellős közepibe, és nem is tudom, mit kellene tenni: éjszaka hazavonatozni Vácra, világnak csúfjára?! Dehát a szabad ember akkor vonatoz, amikor kedve tartja! Na, persze, a szabadság csak a hatalmunkban álló dolgokra vonatkozhat... Szóval most szabadon duzzogok és fel vagyok háborodva, de annyira, amennyire csak egy roppant szabad ember lehet. Bár meggondolnák magukat holnapig egy páran, hogy szabad akaratukból esetleg válthatnának, indíthatnának, fűthetnének, ellenőrizhetnének is... Csak reménykedek. Hetek.

Nademostmáááár! Azt hiszem, könnyen hihető a számból, hogy most már nem akarok utazni. Hadd maradjak legalább két-három napig egy helyen, kééérem... De most el kell köszönni mindenkitől, ráadásul lehetőséget kell teremteni arra is, hogy gratuláljon, aki gratulálni akar, fintorogjon, aki fintorogna (bár annak nem nagyon örülünk...), ugráljon, örvendezzen, pofát vágjon... Mi meg mosolygunk. Nem is olyan rossz jegyben járni, főleg így az elején... Szóval, Alföld. És különleges megbizatás: egy lengyel publicista után nyomozok John Lukács részére. Igen, ha már az ember igent mond egy leánykérésre, igyekezzen tudni, hogy a leendő férje jó társaságba viszi, nem holmi mihaszna pernahajderek és széllelbélelt lókötők közé. István társasága ellen kétségkívül nehezen hozhatnék fel bármiféle kifogást. Micsoda szerencse!
Csak a jókedv és kacagás érdekében, csatolom a világ legcsúnyábban legaranyosabb játékait - a Design Museumban találkoztam velük, és mondhatom, feldobták a napot. Egyedül csak az áruk zavart: a zavarbaejtően jó design mellett is hasonlóan magasnak tűnt 25 font, elvégre mégiscsak kínai kiskölkök varrják össze, a szentségit!
http://www.uglydolls.com/

Nem is tudnám felidézni az emlékezetemben, mikor lehettem utoljára ennyit a családommal - talán a 2003-as emlékezetes erdélyi túrán, aminek persze az autó-talpalás-pálinka-autó-talpalás-pálinka sorminta volt vonalvezetője. Ennél azért most csendesebb, szolidabb, még a Barátok köztöt is meghallgattam anyámmal (azért a válogatásból felnézni nem vagyok hajlandó...). A szobám felszámolása szinte kész, bár most úgy néz ki az egész lakás, mintha bombatalálat érte volna, mindenhol régi vacakok állnak kupacokban, amiket még egy kicsit igazán el kellene tenni, hadd dobjam ki legközelebb... Mindenesetre üdítő felismerés a költözés során a memória gyors romlása, elvégre a gyerekkori kincssdobozban található pikkelyek, tollak, morzsák és kavicsok eredetére már olyannyira nem emlékszem, hogy nyugodt szívvel dobom a kukába. Na jó, majdnem nyugodttal... Még a nagylelkű is előbújt belőlem, korakamasz térképgyűjteményem a csácsi általános iskola elsőseire hagyományoztam, egy 101 kiskutya plüssállattal együtt, ami már nem horkol...

Kedves Mindenki,
remélem, azért sikerült ennyire az elmúlt majdnem egy hetem, mert mindenki olyan piszok jókat kívánt nekem. Leszámítva az időjárást, mert e területen, ugye, anyám az amulettem: ahogy angol földre lép, minden esőfelhő arrébb lebben - persze, néha én is szívesen megtenném ezt, de azért ha lehet, inkább a csapadékügyi kisistenek tartsák meg ezt a jó szokásukat....
Szóval, the Kellermann Saga, a Nagy Angliai Túra 3, és a többi, ahogy következik...

Day 1 - kiutazunk


Na jó, ebben nincs semmi pláne Azt leszámítva, hogy nem tudok betelni azzal, milyen édes, kicsi, picuri kis reptér van Sármelléken. Ha repüléstől rettegő egyed lennék (amiről most meg nem mondom, milyen fóbia), biztosan ott kezeltetném magam: semmivel nem különlegesebb egy buszpályaudvarnál (azt leszámítva, hogy nincsenek alkoholisták, hajléktalanok, bűz és mocsok - de ezt más országokban egy buszpályaudvaron meg tudják oldani - lsd. Krakkó), és az embernek határozottan az az érzése támad, hogy teljesen normális több mint 800 km/órával két és fél óra alatt Londonban teremni. Az információt apám gps-e szolgáltatta, a kedves női hang pedig hozzá is tette: Kérem, lassítson! A szállás egyszerűen: VÁÓ! - új travelodge a City Roadon, nagy akcióban, bár valamelyest környezettudatos emberként toporzékolok mérgemben, amiért öt nap alatt öt különböző törölközővel száraítkozhattam a három különböző szappannal való tisztálkodás után, merthogy ezeket folyamatosan cserélik. Illetve rá kellett jönnöm, hogy a puha duplamatrac egy franciaágyon esetleg trambulinná alakulhat, ha az ember kissé kapatos párja, főleg az én preferált méretemben, egyszerre csak ráhuppan... Este aztán elmentünk a Barbican Centre-be, ami nem is olyan szörnyű, mint a MűPa. Vagy csak azért mondom, mert eleddig ha talán 50 forintot adóztam életemben, és nem érzem, hogy az én zsebemet húzná... Aztán cider, hamburger, chips. Dolce vita:) A budget travel-hez két nagyon fontos link itt:
http://www.jdwetherspoon.co.uk/ (itt jó söröket ízes étkekkel 5 fonttól kebelezhetsz)
https://www.travelodge.co.uk/saver_search/search.php (itt olcsón juthatsz hotelszobákhoz - ha jókor foglalsz...)

Day 2 - Windsor


Ismét tuti tipp: a SouthWest vonattársaság kedvezményesen adja mind a vonatjegyet, mind a kastélybelépőt: ennek köszönhetően alig több mint 16 fontból megúszhatjuk az amúgy 22 körüli túrát. Hát, szeretnék én ilyen külvárosi vasutat Vácra:( Windsor-Eton kedves kisváros, mégis nagyon közel Central London-hoz: aki kevés időre megy, de vágyik legalább egy ici-pici vidékre, annak a legjobb megoldás. Suttogva bevallom, Canterbury számomra simán veri az egészet, de mindenképpen "a must", ezzel tisztában vagyok, elfogadom. Különösen mert ott is volt a fent emlegetett pub-láncnak üzlete... És jegyezze meg mindenki: ha január 25, akkor BURNS NIGHT! God Save the Queen és a skótok elnyomását (de csak ezért, amúgy éljen a függetlenség!), mert emiatt nem kell kicsempészni a haggist erre a jeles napra (ahogy néhány rendőrség által elcsípett amerikai próbálta - bármilyen abszurd hülyeségnek tűnik, tilos haggist bevinni az USA-ba), és kedvezményesen befálátozhátjuk "with neeps and tatties" - azaz répa- és borsópürével. Körülbelül tíz percig tartott, míg kis családom minden tagja rávette magát a birkagyomorra (birkatüdővel, májjal...), és nagyon kellemeset csalódtunk. Csak ne lett volna akciós a whisky és a sör is... Akkor és ott jó ötletnek tűnt, a vonaton elszundítottunk, és utána mindenért megbűnhődtünk a kellemes esti városnézés során a hidegben és süvítő szélben... De félre ne értessek, gyönyörű a parlament-London Eye-Tower/-Bridge esti fényben...

Day 3 - Imperial War Museum, British Museum, Gosh, Forbidden Planet etc.


Elsőről áradoztam talán nyáron már, de most lementem a lövészárokba is - szó szerint, mert az alagsorban egy második világháborús óvóhellyel együtt ez is megtalálható (előbbi azért jobban sikerült) - szóval a múzeum zseniális, és változatlanul emészthető az olyan pacifista nőnemű szerencsétleneknek is, mint én:) Meg az olyan design-fókuszáltaknak, mint az Ember, mert éppen plakátkiállítás volt (Weapons of Mass Communication), ahol hazánk fiai szép számmal képviseltették magukat - innen van a fenti kép is. Majd egy újabb kocsma, újabb kulináris élmény: cottage pie/Shepherd's pie: darált hús zöldségekkel és fűszerekkel, krumplipürébe töltve-pirítva. Újabb kedvenc, röviden. A British szép mint mindig énnekem, másfél órában mindenképpen jobb szórakozás estére, mint az aktuális Barátok közt... Sajnos az agyaghadseregre nem nagyon tudtunk volna bejutni... Hátha egyszer kijutok Kínába is, nem?! A képregényboltok meg utána, hát azok meg, hát azok meg... (3 csillag következik) ... jók! Gondolom el sem kell mondanom, hogy gazdagodtam Gaiman-művekkel, István meg néhány viccesen leárazott remekművel... Sajnos tényleg jól jellemzi a magyar megítélését, hogy míg Budapesten az ember általában egyedül lézeng a sajnos egyelőre nem túl jó Eduárdban, éa lapozgathat az olyan kiadványok között, amiknek a mennyisége és minősége, valljuk be, messze jár akár a szomszédos szlávokétól, addig kint tömve vannak ezek a boltok, és még anyám is talál bennük valami érdekeset...
Aha, azért az estének van még egy híre: eljegyeztek:) (de nem illik egy leánykérés intim részleteit ekkora nyilvánossággal megosztani - ellentétben a linkkel:)
http://www.forbiddenplanet.com/fp
http://www.eduard.hu/index.php

Day 4 - Tower Bridge Exhibition, Covent Garden, London Transport Museum, La Perla
Jó kiállítás, pazar kilátás, különösen Kaszinótojásra (City Hall) és Szorulásos Tyúk Tojására (The Gherkin), meg persze klasszikusabb darabokra is - fel kell menni. Covent Garden jó szórakozás akkor is, ha az ember nem vesz tengeralattjáró alakú ceruzahegyezőt (persze valószínűleg Istvánnak sem ez volt az egyetlen pozitív élménye), a másik múzeum szintén pazar és kiváló szórakozás, nem mellesleg fogdosós-tekerős-guggolós-mászós, ami a sajgó lábú felnőttek napját is fel tudja dobni:) De a nap fénypontja kétségkívül a tequila bár, ahol az öcsém dolgozik, ahol két kancsó margarita koktél, tequilák és fajitas mellett mulattunk, méghozzá nagyon jól. Este aztán belecsöppentünk még egy messzire szakadt szolnoki ismerőssel a kelet-londoni éjszakába - bár az a helyzet, ebben a kategóriában jobb a szimplakert, míg kocsmában egyértelműen az angolok az igaziak...
http://www.cafepacifico-laperla.com/laperla/index_cg.htm

Day 5 - Southwark, könyvek és éjszakai séta
Leszakadtunk a népes családról, akik Greenwichbe mentek Tutankhamon-ra (és szerintük zseniális és megéri a pénzét és a nehéz foglalást). Kívülről a Tate Modern és a Globe Színház, belülről Clink Prison (to be in the clink - to be in prison) - kellemesen borzongató, aprócska kínzókamra-börtönöcske, egy hangulatos sikátorban. Ha ilyesmire vágyik az ember, és a London Dungeon túl drága (elvégre: az), szerintem be lehet futni. Southwark Cathedral -igazán szép, és még egy csoda: van magyar nyelvű térkép-tájékoztató. Butler's Wharf, Design Museum (kiváló shop). Plaice and chips. Újabb könyvek a Charing Cross Road leárazásaiban. Aztán haza, mert ennyi könyvet már nem-nem-nem lehet bírni. És vissza, hogy a Kedves, ha esti fényben is, de mindent lásson ezen az első londoni útján: Houses of Parliament, Westminster Abbey, Trafalgar Square, The Mall, Buckingham Palace, Green Park. Aztán meg, mert mégiscsak turisták vagyunk, s fiatalok, McDonald's és HMW, István szája pedig egyre szélesebb mosolyra húzódik, mert megszerzi 10 fontért a két kedvenc Radiohead-lemezét. Még egy sör, keserű búcsú a kisöcsémtől...
... és ma délután már itthon is vagyunk...

Reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefon: felhívott a néném, aki már éjszaka tudta, hogy meghalt Heath Ledger. Nem mintha őrületesen nagy rajongója lettem volna, de kedveltem - és tagadhatatlanul kamaszkorom egyik kedvence volt a 10 dolog amit utálok benned, ami talán a legjobb tinifilm, amit valaha forgattak... És persze, mint az sejthető, nem viselem jól tehetséges fiatal embertársaim korai halálát, legyenek írók (mint Miroslaw Nahacz, 2007), rockzenészek (mint Kurt Cobain, 1994) vagy színészek... Olyan szomorú...
Na, végezetül itt a kedvenc jelenetem emlékül.
https://www.youtube.com/watch?v=wWV7LWyTFQM

Fel kell számolnom a gyerekszobámat, mert a szüleim ebédlőt akarnak a helyére. Érthető, elvégre hat éve nem lakom itthon, és a szobámban hat éve gyakorlatilag semmi nem változott. Néha úgy tűnik, amikor egyedül vagyok benne, hogy tulajdonképpen én sem - amikor kéthavonta hazajövök, újra látom a régi gimnazistát, tizenéves, tüsihajú, fröccsöző, dohányos vagy éppen leszokó, lelkes, szerelmes, dobolni tanuló, hajnalig rajzoló, nem kevéssé őrült leányzó, aki pörög a pólusok között, mint egy megvadult iránytű. Vagyis, nyilvánvalóan, sehol nem tűnt annyira úgy, hogy az idők szele akár tolhat is meg előre vihet, mint a szobámban. Amit éppen felszámolok.
A könyveimet már bedobozoltam, most jöttek a füzeteim. Vannak pozitív bejegyzések, amiken röhögök, mint például: "MINDENNEK AZ ALAPJA A BIZTOS MEMORITERTUDÁS" - rögtön egy magyarfüzet hátoldalán, keresztben. Avagy, egy irodalom fakultáció óra jegyzetében: Elegem van Bahtyinból. Egyébként az a füzet kész Bildungsroman, és ha megtehetném, adnék egy nagy cuppanósat Kis Attila tanár úrnak azért, mert annak idején feltűnt nem kevéssé zavaros magam életében, és míg a füzetbe egy kopaszra nyírt és épp csak a légzés mindennapossága ellen nem lázadó punk kiscsaj kezdett írni, a végén már ott van első nagy művem, a Fal vázlata. Azt hiszem, a naplóim közé rejtettem el a végleges változatot. A fal, ami én vagyok. Amit most meg fogok szabadítani az összes képtől, fotótól, plakáttól, és lebontanak. Persze épp ideje volt.
Mindenesetre atöbbi heripotteres ne lepődjön meg azon, hogy amikor kinyitja egy régi naplóját vagy füzetét, a legkevesebb, hogy egy baziliszkusz szabadul el. Én szörnyen szenvedélyes ember vagyok, és elviselhetetlenül szenvedélyes voltam kamaszkoromban - és ezek a szúrós, bökős, vagy lágy, forró, mély meg felszínes érzelmecskék tintába öntve pihennek a lehetetlenül rendetlen füzeteim minden oldalán. Például a gimis szerelmem, attól kezdve, hogy megláttam, az összes szakítási kísérleten, válságon, nagy terven, és persze azért sok-sok boldogságon keresztül is addig, amit talán akkor firkanthattam oda, még évekkel ezelőtt, amikor a szakítás utáni hétvégén hazajöttem: már nem... Vagy egy barátnő jegyzetei, ceruzával, tollal, a füzetben, lapokon, amiket kézzel másolt és hozott utánam, ha beteg voltam, akivel összevesztem negyedikben, és soha nem jött rendbe... Aztán feltűnik az a két régi barát, akik azóta összekerültek, lsd. az előző bejegyzésemet. Feltűnik Dezső egy noteszban, amiből még azt is megtudtam, hogy azon a napon, amikor felakasztotta magát, délelőtt még elkérte Annától a jelentkezési lapot az orvosi előkészítőjére. Na, ezek azok a konzervek, amik az embert felkészületlenül érik. Tömény, nagyon tömény, ha egy óra alatt lapozod végig négy évedet, mert el kell dönteni, megtartasz-e bármit is. Na és a tükörírás... Tudom, csak egy kézitükör kéne, és akkor elolvashatnám azokat a gondolataimat, amiket anno még magamnak sem szívesen rögzítettem volna talán... Nade van nekem, ennek a 23 éves, konszolidáló háromszakos majd'-felnőttnek elolvasni, mi bántott '99-ben? Turkáljak a saját 18 éves fejemben, miközben inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy egyesek talán nem véletlenül hívtak nemrég tanárnőnek?
Rendben, nem omlik össze az életem, csak mert kinyitottam Pandora szelencéjét.
Mindenesetre ha valaki valaha kiás egy elfelejtett időkapszulát a szülőháza hátsó kertjében, temesse vissza. Van a múltnak egy olyan mértékű koncentrációja, amit nem lehet átmenteni a jelenbe, még ha a lehetséges legnagyobb tudatosságot is követeljük meg magunktól.
Úgyhogy, a Bildungsroman kivételével, kidobom a gimis füzeteimet.

Találtam albérletet!! Legalábbis egyelőre úgy tűnik, hogy a lány megígérte, nem vesznek be mást a helyemre (ebben az elkövetkező egy hónapban). Most jön az a nem is kifejezetten könnyű feladat, hogy meg kell bízni az emberiségben. Én nagyon igyekszem. Remélem. Próbálom.
Ezenkívül ma megint találkoztam egy régi barátommal, akiről kiderült, hogy szerelembe esett egy másik régi barátommal, aminél jobbat az ember nem is kívánhatna - különösen régi barátoknak:)
Az egyetlen szépséghibája a napnak, hogy István nincs itt... Nem csak lengyel kajával kell persze előkészíteni az akklimatizációt, hanem rövidebb-hosszabb távollétekkel is...
Aha, ráadásul nem dolgoztam semmit, csak a gyerekszobámat számolom fel. És azok a napok, amikor nem kell magamat a VPG-ben töltött időkre emlékeztetni, definíció szerint boldogabbak a halmazon kívülre csúszóknál... A halmaz túlfele kábé annyira barátságos, mint a világűr szkafander nélkül: jéghideg, fojtogató, és persze a másodperc töredéke is halálos - legalábbis, a jókedvet kiirtja az ember kis lelkéből...
És negyedszerre, sok kisfilmet láttam ostoba amerikaiakról. Nem abban az értelemben ostobák, hogy nem tudják, mikor adták ki a Függetlenségi Nyilatkozatot - ama fontos dátum mantrázása nélkül is lehet élni, valljuk be. Hanem mert azt hiszik, Európa egy ország, ahol mindenki franciául beszélik. Mert nem tudják, milyen vallásúak a buddhista szerzetesek, hol állt a berlini fal, vagy melyik államból származik a Kentucky Fried Chicken. Ebben talán a készségközpontú oktatás hívei egyet értenének velem: ez butaság, nem műveletlenség. Mindenki tudhatja, hogy szeretem az amerikai irodalmat, zenét, filmeket, kuttúrát...
Alant a linkek.
http://uk.youtube.com/watch?v=fJuNgBkloFE
http://index.hu/kultur/cinematrix/hirblog/2008/01/21/charleze_theron_szerint_torokorszag_fovarosa_budapest/
http://comment.blog.hu/2007/11/27/magyarorszag_az_meg_mi