Igen, még mindig megvagyok, alive and kicking, a világon semmi probléma, a világon semmi gond. Csak sajnos kezdek úgy járni, mint a karácsonyi ajándékokkal: se híre, se nyoma a kész, köttethető pedagógiai szakdolgozatnak, aláírásokkal hitelesítve minden egyes incifinci apró pici naplócskát... Közben pedig lótok-futok, szaladgálok, meg sem állok, TOról, GOra, ERASMUS ofiszba, és még sokfelé: aláírtam a szerződéseket, benyújtottam a nyilatkozatokat, elfogadtatom a kérvényeket, valahogyan szerzek egy nyavalyás albérletet és huss! A szívem itt hagyom, hadd nyomja el a szomorkás kis dobogása azokat a nyamvadt távhő-csöveket, amiktől előbb-utóbb begolyózna bárki. Én főleg, mert mindig akkor kezd el ez az átok beindulni, amikor egyszer végre leülök, és minden idegszálammal valami teljesen másra koncentrálnék... De nem is ez a legszebb, hanem a kis villámforma sebhely a hóban, amit okoz a civilizáció eme vívmánya. Nem is beszélve az ásítozó lyukról a pénztárcánkban, annak a 17902 forintnak a hűlt helye, amit a két működőképes radiátorunk felhabzsol havonta... A kis telhetetlenek...
Egyszóval, az élet nagyjából abban merül ki, hogy újranézem a Szívek szállodája harmadik évadot, mert csak az van meg, aztán olvasok egy kis Harry Pottert, aztán főzök valamit, megeszem, és közben máris visszakerültem a tévé elé, jajj, ne... Még jó, hogy soha nem tér vissza a kábel az életünkbe, és így van időnk esténként társasozni... Oké, vicceltem. De egyébként vagy három éve tényleg társasoztunk, de az egyikünk megalázóan sokszor megverte a másikat Kocog és kidob-ban, amitől a másik folyton sértve érezte magát (bár elég homályosak az emlékek, múlt köde, ami eltakar és megszépít... - azt hiszem, én az utóbbi voltam...) Szóval abban maradtak az esti társasozások... Az, hogy megpróbáltunk a franciaágy meglehetősen instabil matracán jengázni, már csak hab a tortán... Vagy szabadalmaztatnunk kellene?
Egész nagy vendégjárás volt nálunk az utóbbi napokban, ennek örömére egyrészt sok süteményt és vörösbort konzumáltam, amitől kerek vagyok és mosolygós, másrészt a lakás valami sosem látott pompázatos rendet mutat, szinte rá sem ismerek. Ha valaki titokban hónapok óta fontolgatja, hogy megveszi, most nézze meg...
Ó, és bemutatták a Nagyvilágot hivatalosan is. Mindenki sajnálhatja, aki nem volt ott aznap este, mert egyrészt igyekeztem kicsípni magam (persze csak magamhoz képest), és ilyet egy naptári évben általában csak egyszer teszek, másrészt, mert csak és kizárólag tegnap vállaltam volna ingyen fotózást a rajongóimmal, harmadrészt, mert nagyon jó kis beszélgetés volt. Leszámítva azt a részt, amikor részletesen elmesélte egy lengyel fantasy történetét, mert kezdtem magam úgy érezni, mint egy laikus a szerepjátékboltban...

Ezen kívül már igazán csak egy dolog kísért meg motoszkál:

egy nagyon szomorú, szerelmi történet. Az van, hogy valamiért, időről időre, felhívnak egy indiai számról, Új-Delhiből. Történt, hogy volt a nyári egyetemen egy fiú, aki egyébként szép, mintha csak a mozivászonról olvadt volna le, mivel a bőre mint a tejcsokoládé, és úgy általában, bárki elhinné róla, hogy valamelyik félisten-szuperhős, ha egy karddal a kezében hadonászna szép, indiai nők megmentése érdekében. De ez a fiú valamiért nekem kezdett el a nyári egyetem után e-maileket küldeni, hogy nem feled. Amiket kezdetben igyekeztem jóhiszeműen félreértelmezni, hiszen az angolban hála mindenféle egyszerűsítő tendenciáknak, a te és a ti egy és ugyanaz. Maradjunk abban, hogy sosem hittem volna, hogy miután végre átmentem a vizsgákon, mégis a nyelvtörténet lesz a vesztem. Mert idővel a levél mit sem változott, de újra meg újra megérkezett. Aztán jött egy-két rejtélyes csörgés a számomra. Kinyomoztam, hogy indiai számról. Kezdett gyanús lenni. Míg tegnap felvettem a telefont. Ő volt az, de sajnos szinte semmit nem értettem abból, amit mondott. Bár azt hiszem, furcsán érintette, hogy Magyarországon vagyok. Ezek után két verzió lehetséges:

1. én egy őrjítő szépségű nő vagyok, akiről régen megjövendölték az asztrológusok, hogy megjelenek majd a számára, és örökké szeretni fog. Mindössze ezért utazott el, az ősi jóslatnak megfelelően, Lengyelországba, aminek a nyelvét nem ismeri, és próbált ott mindenkivel angolul beszélni, mely nyelvet sajnos szintén nem nagyon beszéli. Ott, míg az időt egy másik lánnyal beszélgetve töltötte, aki szintén szőke volt és alacsony, és attól tartok, német, valójában végig engem szemlélt az éteri szépségemben, de nem mert megszólítani. Csak most, hogy tengerek, hágók és síkságok választanak el, merte felfedni valódi szándékait, és az ősi jóslat értelmében beteljesíteni szerelmünket.

Ez, be kell vallani, nem túl valószínű. Persze eltekintve attól a részről, a leírhatatlan szépségemről.

2. Volt egyszer egy indiai fiú, és egy, félek, német lány, akik Lengyelországban találkoztak a nyári egyetemen, és mivel egyikük sem beszélt lengyelül, ebben a kirekesztettségben, bár az angolt szerencsére törve, egymásra találtak. Tartok tőle, a lány neve Viktoria volt, a fiú pedig nem emlékezett pontosan a vezetéknevére, csak arra: németes. Aztán elváltak útjaik, a fiú megígérte a lánynak, hogy ír, a lány pedig csak várt, csak várt… s a szíve összetört. A fiú eközben mindvégig azt hitte, szíve hölgye elfeledte azokat a csodálatos heteket, és írt, újra meg újra, annak a bizonyos Viktoria Kellermannak, hiszen annyira németes hangzású volt a neve… És az minden alkalommal ridegen elutasította. Elkezdett pénzt gyűjteni, hogy felhívhassa új-Delhiből, bár a rúpia nem a legkeményebb valuta, és mikor végre kicseng és felveszi, a kagylót fel… más veszi, nem a szíve hölgye, sosem hallotta, a szíve nem dobog a torkában tőle… És eközben szíve hölgye, annak szíve összetörve, egy messzi német városban talán már más karjában hentereg…

The, ha nem is happy, end.

Remélem, mert nem szeretek olyan történetek mellékszereplője lenni, ami sírással végződhet. E célból kérem, senki ne szeressen belém, vagy támassza azt alá olyan, jogi nyilatkozattal, melyen szerepel a fényképem és a főbb adataim. Köszönettel: KV.

PS. Mihir megint küldött egy smst. Mégis én lennék Miss India 2007? István el akar adni egy bébielefántért, hogy mire az felnő, lehet vagy egy év, én szedjem össze a maharadzsa kincsét, s ő megszöktet. Azt, hogy abban az egy évben mit hogyan teszek, legfeljebb nem vesézzük ki soha...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.