Elköszönök: pá! Mostantól visszaköltözök a hajjjdevidám sokszakos-gyakorlótanítós-örökkérohanós-kialvatlan-mindigmorgós taposómalomba, ahol még internet sincs - kellett nekem a magyar ugarra... De csütörtökön túlesek az utolsó angolomon, aztán már csak az élet értelmét kutatgatom majd a mélységesen közömbös osztályommal, tisztelet mindhárom kivételnek - és akkor, majd, egyszer, talán, ígérem, írok újra...
Csak. Még utolsó erőmmel, mielőtt belezuhanok ebbe a feneketlen szakadékba, ami persze nem von el tőlem több energiát, mint az Uralkodó Luke Skywalkertől, nem, nem - szóval megosztom mindenkivel a szünet utolsó pár pozitívumát, egyúttal filmajánlót szolgáltatva a filmre éhes bagázsnak. Szóval hát tessék.
Tegnap megnéztük a Little Miss Sunshine/ A család kicsi kincse című alkotást. És tetszett. A bemutatója óta kísértett a dolog, hogy ha valaminek érdekfeszítő ajánlót lehet csinálni, és ennyire elmebeteg az alapötlete, aztán Oscarokat nyer, az hogyan lehet jó film mégis. Éljenek a függetlenek, Anarchy in the USA! Jó, értelmetlen lenne tagadnom, hogy megtetszett a némasági fogadalmat tett Nietzsche-rajongó leendő pilóta kamaszfiú alakja (civilben majdnem egyidősek vagyunk - ami látszik is, csak ezt nem értem, miért játszatnak huszonévesekkel 15 éves kamaszt?), nem is beszélve arról, hogy teljesen helyesen mérték fel az a pszichológiai tényt, hogy ha az embernek nagyon fáj valami, és ez feszíti-marja, az első dolog, ami kiszakad belőle, az bizony: a Bassza meg. Nem a lenni, vagy nem lenni. Nem a sic transit gloria mundi. Nem. Ez van. Bármilyen kifinomultak vagyunk, bizonyos helyzetek csak egy kiadós anyázással oldhatóak fel. Sajnos, aki ismer, tudja, hogy én a kelleténél gyakrabban kerülök ilyen helyzetbe, de épp most bizonyítottam, hogy mindez csak a finom lelkemet, az egzisztenciális válságok okozta túlérzékenységemet, és gondolataim mély voltát igazolja. Na.
És, persze, az unalomig ismételt tézisem is bizonyítást nyer a filmben, miszerint a valódi amerikai kultúra csakis az antikultúra lehet - nem mondanám, mint egy filozófia szakos évfolyamtársam anno az első héten, épp egy amerikai szerzőt fordítva angolból, hogy az egészet el kellene süllyeszteni, de maradjunk abban, hogy őket pont olyan mértékben kell nyakonlocsolni a fogyaszthatósághoz öniróniával, mint ahogyan ők bánnak el a palacsintákkal juharszirup, a sültkrumplival ketchup, egy jó kis sülttel Barbecue-szósz ügyileg. Behh.
A legjobb persze az, hogy a kellő empátiával felfegyverkezett szemlélő sok-sok nézőpontot láthat abból a legkisebb körből, amiben élünk, és olyan jó látni, hogy mégis, lehet nem szájba rágva ábrázolni egymás meg nem értését. Hogy a kislány végig kislány marad, semmit nem ért a felnőtt világból, nem érti, miről beszélnek, gyerekmódon értékel mindent, gyerekmódon viseli a hernyós nagypapi "távozását", és gyerekként nem érti, miért nem táncol az embert striptease-t egy gyerekszépségversenyen. Hogy a kamaszfiú valószínűleg nem csak "jobb fej, mint ahogy kinéz", hanem sokkal értelmesebb is a környezeténél, akik kicsit sem értik - de mindent ráhagynak a nagyobb szabadság nagy amerikai elvének nevében. Ott van az öngyilkosjelölt meleg Proust-kutató nagybácsi, akiről senki nem is tudja, mi a fenével foglalkozik. Szóval, tetszett.
Mindenki nézze meg. És egyen sok fagyit:)
A másik film a Híd Terabithia földjére, egyenesen a Csupó-műhelyből (ember, nagyra tartom, de ilyen Hunglisht a gimiben sem hallani...) - nyilván nekünk ez volt az elsődleges szempont. Amellett, hogy István, bár a Gyűrűk Urát változatlanul nem hajlandó elolvasni, kezd a fantasy-felé fordulni, ami nekem, mint közepes súlyosságú álmodozónak igencsak kapóra jön.
Én nem tartom feltétlenül rossznak az analógiát az Oltári fiúkkal, ami azt hiszem, minden idők egyik legrosszabb filmcím fordítása (eredetileg: The Dangerous Lives of Altar Boys, lengyelül például Ministranci): barátság, szerelem, sok fantázis, kamaszhalál. Szóval megint egy film, amit be lehet rakni alkalomadtán a 10 feletti gyerekünknek, mert eléggé mese, meg eléggé fáj is. Ráadásul le tudott kötni másfél órán keresztül négy nagykorút. Utolsó szempont, persze, a szakbarbároké: szép, ahogy az animáció a filmbe simul, nem tolakodó, nem akar a legfontosabb elem lenni, nem válik infantilissé - és ilyet olyan ritkán sikerült létrehozni a kevert műfajú filmek hosszú történetében.
Szép hetet mindenkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.