Eszembe jutott két történetecske, amit még nem meséltem. Ha nem is senkinek, de nem a nagy nyilvánosságnak, akik csak úgy csüggnek a szavaimon... Igen, ez vicc volt.
Meséltem már itt a kontinuitást biztosító félbolond váci nénikéről, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem tudja, mennyi az idő, de tudni vágyja. Én meg, természetesen, semmilyen tudásvágynak nem állhatok ellen, félig-meddig hivatalból... De, a néne, ez a furcsa kis figura, mint kiderült, sokkal talányosabb, mint azt valaha hinni véltem. Legutóbb ugyanis taktikát váltott: egyrészt a háza előtt állt, másrészt, mi sem hittük volna, de új kérdést vetett fel: Hányadika van? Nem tudom, ezt arra futtathatom-e ki a személyes megvilágosodásomhoz vezető rögö sút történetében, hogy túljutottam az első kérdésen. Vagy csak túlságosan sokat néztem a Végtelen történetet ifjúkoromban...
(megj. Továbbra sem tudom feldolgozni, hogy bizonyos emberek szemében felnőtt vagyok. Az egyik pillanatban azt kérdezik tőlem: (Tanárnő,) Ön hívő? (ejhh, kellett nekem a megarai filozófiáról beszélni...), a másikban meg lekiscsajoznak a metróban. Jaj nekem. És még egy egyest is könyvelnem kellett, mert valaki olyannyira nem tudta Szókratészt, hogy az még egy szokratikusnak is túlontúl kevés tudás lett volna...)
A második történet, mondhatni, csak egy fricska az én vénülgető, magamagát szalon-anarchizmussal hitegető mivoltomnak orrocskájára: legutóbb, mikor az első hideg éjszakán Vácon keresztül másztam hazafelé, (un)Chumbawambát hallgattam, és midőn a lakáshoz közeledtem, épp az a szám ment: When fine society sits down to dine (remember that someone is pissing in the wine...) (amikor a felsőbb körök vacsorához ülnek, ne feledd: valaki a borba hugyoz!) - és akkor, a mi hallatlanul sznob, lakóirtó, idillriasztó, kidüllesztett mellű és fennhordott orrú társasházunk előtt megállított egy hajléktalan, hogy: engedjem be aludni. Hát, hogy is mondjam. Megérdemeltem. De az vesse rám az első követ, aki azt mondta volna, és nem merő cinizmusból, mivel úgyis seprűvel kergették volna ki másodperceken belül, s hypóval hintették volna nyomát: Gyere! De ettől még, kétségkívül, megérdemeltem.
A filozófiai szakkurzusom közetkező epizódja: nem csak a bátorság és vakmerőség különbségét lehet elmagyarázni akcióhősökkel, hanem a kürénei hedonizmust is Billy Mack-kel a love actually-ből (Igazából szerelem - nem, az a film nem csak mókázó, táncoskedvű miniszterelnökökről szól...)
Khmm, Isten áldja Amerikát, God save the Queen, de amit adott, akár el is vehetné, és ezt egy konkrét állam konkrét fejére értem. Akár úgy is értelmezheti, aki akarja, hogy rendkívüli módon boldogtalanná tesz, hogy amit elmondtam a kormányzati negyed eredményhirdetésekor, beigazolódott; én valóban egy büdös proli vagyok, aki nem érdemli meg, hogy bejusson a fővárosba. El nem tudom mondani. Minden vidéki fejjel átélt bp-utálatom felszínre tör, ha ezt a sok marhát hallgatom. Na megyek is kukoricát törni, mert várnak a disznók, aztán megfejem most a tehenet, biztos ami hótziher, úgysem tudom, mikor kő' - aztán még megverem a gyereket, és kiszellőztetem a flanelingeket, mert fogalmam sincs, mi az a centrifuga. Na pá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.