(bár semmi köze a bejegyzéshez, de kétségkívül ma fényképeztem: egy igazi régi Skoda), és...

Ahogyan a mi drága olaszunk, Roberto mondaná (és bizonyára mondja is éppen, valahol, valakinek): Má_donn-ná! Hosszúak a napok, rövidülnek az éjszakák, és néhány nap múlva pá, aztán mehetek Varsóba, mert ejhh, hát nem lehet ezt megúszni, ha az embert a lengyel szakra vezényelte valami felsőbb hatalom, a nehézségi erő, vagy a puszta kétségbeesés. Tehát, nemsokára Varsó. Addig: kalandok és Lublin. De be kell vallani, ez nem az a terep. Persze, hordónyi sörök fogynak, elszívnának itt (dohány)ültetvényeket is feltekerve, és olyan szerelmi háromszögek alakultak ki, amiket a Melrose Place is megirigyelne. Mondom, ezeké a világ! Én ellenben már nagyon gyakorlottan kérek kalciumos pezsgőtablettát a gyógyszertárban. Valóban, pedagógiai hitvallásom értelmében jelenleg a készségfejlesztésre helyezem a hangsúlyt. És próbálok nem foglalkozni azzal, hogy bármit is kell tanítanom szeptemberben, biztosan valami más fog eszembe jutni, lehetőleg lengyelül. Az egyik órámon például szembesítettek azzal, hogy magas hangú nőként soha nem fogok érvényesülni. Az meg nem számít, mit is próbálok elsipákolni.

mindjárt elpityeredek, mert megint önálósította magát a touchpad, és kitörölte a fél bejegyzésemet. Pedig zseniális volt, én mondom. Előbb egy rövid rész Rekett Valdemárról, az alteregómról, akit kénytelen leszek megalkotni, hogy ha máshogy (azaz például operaénekesnőként vagy sztriptíztáncosként) nem is, de például második Nobel-díjas magyar íróként érvényesülhessek. Valdi nagytestű, de nem kövér, mert ma azt is megtudtam: a pufók jó barát, de csapnivaló munkaerő. Márpedig R.V. az én aranytojást toló tyúkom lesz! Negyvenes éveiben jár. Golf, család, semmi káros, nagybani gyáros, cseppet sem sáros, tán mondhatnánk: mákos! Nagy szerencsémre, ennél azért jobban ír. De miért is erőlködnék, ha az ő orgánumával mindent, bármikor megkaphatok? Legalábbis papíron. Dehát, kérem, nálunk még a pénz is csak az, nem sietünk a keleti szomszédokért egy kis színezett kőolajszármazékért... (Bár, néha eszembe jut, mennyivel is jobb lenne egy negyed kenyérrel vagy csipet sóval fizetni. A koldusok se kalapba gyűjtenének, hanem hát-hombárba, hát-kosárba, sótartóba...) És megemlítettem, bár mégis fel kell függyesztenem operaénekesi karrierem, hiszen alapvető eleme stratégiámnak, hogy magamnak háttérbe kell vonulnom, elrejtőzve az ünneplő tömeg elől, azért még egyszer, szombaton, lengyelországi túrám utolsó állomásaként, fellépek a Lublinban, a nagysikerű, Krakkóban megkezdett "Nemzetek estéje" (Wieczór narodów) rendezvénysorozat utolsó állomásaként. Természetesen velem tart majd alkalmi kísérőzenekarom, akikkel a capella adjuk elő a "Tavaszi szél vizet áraszt..." (Spring wind), az "Által mennék én a Tiszán..." (I want to cross the Tisza) és a "Szomorú vasárnap" (Gloomy Sunday) című műveket. Természetesen csak a hangom kímélése érdekében, mivel jelentős mértékben károsítaná egy éjszaka végigéneklése, többek között spanyol vendégzenekarok is fellépnek. De utána csak Valdemárnak élek, és a magas literatúrának.

(Hozzá tartozik a hírhez, hogy ma lett volna jelenésünk, de a franciaországban Grenoble mellett történt buszbaleset miatt, amiben legalább 26 lengyel zarándok életét vesztette, nemezeti gyászt hirdettek, és minden hasonló rendezvény elmarad az országban.)

http://www.zpit.lublin.pl/msfo.htm

Tudom, még tőlem is meglepő, hogy az időm nagy részét hardcore kultúrával töltöm mulatozás helyett, de Isten bizony elolvasom a Wysokie Obcasyt szombatonként, ami azonban legnagyobb sajnálatomra kezd átalakulni valami zavaros női magazinná, szívszorító szerelmi történetekkel (ezen a héten: elmegyek Grúziába megkeresni gimnazista korom "élete szerelmét"), vagy blikk-be illő témákkal (interjú egy chippendale-táncossal: és mit szól ehhez a partnered? jajjjjj....) De a fenti fesztivál zárókoncertje nagyon szórakoztató volt, a sokkilós ruhába öltözött kölköknek persze valószínűleg kevésbé; de mindenki más megkapta a napi betevő vattacukrát (nem, én nem), lufiját (lehetőleg mindezt a háttérben fényképezőknek akarta bemutatni), sörét, és nagy volt a taps, a dübögés, és a mexikói kalpagok dobálása a zárószám után. Aztán elmentem sétálni, és ismét bebizonyosodott, hogy ha meg akarunk ismerni egy várost, jó alaposan el kell veszni. Alkalmasint jobb, ha tükör előtt begyakoroljuk a "hülye turista vagyok, aki nem érti a nyelvedet, és azt hitte, nyolc után is nyitvatartó közintézmény van a házad udvarán". Ez van, ha egy óváros él. Krakkóban a belső udvarokban is üzletek meg kocsmák vannak, Lublinban viszont kis koszos csirkefogók, autók, meg száradó ruhák. Természetfeletti élményem is volt tegnap éjszaka. Legalábbis mintha kísértetet láttam volna. Legalábbis még sosem láttam ugyanarra az ütemre hosszú percekig mozgó hintát egy kihalt játszótéren. A mellette levő alig láthatóan mozgott, emez még akkor is tovább, ötévesformán, amikor otthagytam végül. Érdekes város ez.

Ma aztán megismertem egy egészen más oldaláról, mert kimentünk a városszéli tóhoz sziesztázni. Igen, anglicizálódik a kontinens, még a blogomon is időjárást jelentek: elvileg 30 fok körül van a hőmérséklet, de ettől még nem sokkal jobb nekünk a melegben, el lehet hinni... Úgyhogy először kora délelőtt besöröztünk a falumúzeum kocsmájában, majd tapicskoltunk egyet a folyócskájában, majd kimentünk, én lábatlógattam, azok a szerencsések meg, akik nem felejtették otthon a fürdőruhájukat, meglehetősen boldogan visongva az iszapból kiásott kagylókkal kacsáztak. Az átlagéletkor 20 körül. Övék a világ:)

Ezért kell felmászni a Ratusz tornyába. Sukiennice, Rynek, Kraków. A lépcsők viszont olyan meredekek, hogy nagyjából csak egy gólyának lennének kényelmesek. Struccnak. Flamingónak. (Zsiráfnak semmiképp...) Szóval gyenge térdizületekkel SENKInek nem ajánlom. Tessék komolyan venni az egészségünket!

Természetesen két nap Krakkó átismétlésére sem elég, nemhogy a megismerésére, ezért nagyon sajnáltam a csoporttársakat, akik életükben először este 10kor a Nawójkát pillantották meg, majd többnyire a szobajákban csücsülve töltötték az éjszakát, nem is sejtve, hogy 10 percre vannak az Óvárostól. Én mindenesetre a Dymben, Awariában és Alchemiában telítődtem mindenféle nosztalgikus létbúsongással, mert az utak szétválnak, a folyók folynak, a klíma meg változik. Vasárnap reggel 9kor, árnyékban, 33 fok volt a Florianskán - ilyet se sokat láttunk... Kiderült viszont, amire mindannyian kíváncsiak voltunk, hogy mi a fránya is épül egy éve a Wszystkich Swi ętych közepére, ahogyan anno az ELTEsek a Kálvin Centerre (jahajj, de csúf szegény) - de mi jobban jártunk: a Wawel katedrálisába be nem került, túlzottan radikális-szentségtörő és hasonló címkékkel illetett Wyspiański üvegablakok kerültek ide. Aki rajtam kívül szerelmes még a "Franciskánusok" templomába, az most csak átsétál a villamosmegállóig, és Pan Bóg után a szentjeiben is gyönyörködhet - lsd. fentebb.

Lubliner Klezmorim - ahogy az alant említett zeneszekértő Oksana említette, inkább népies. Részemről a cseppet maníros énekesnőt nélkülöző instrumentális számok jobbak. De ettől még állva tapsolva éljenzett a nyári egyetem. Pedig be kell vallani, annak dacára, hogy a legtöbben Közép-/Kelet-Európából érkeztünk, vagy öt-hat érdeklődőnek én próbáltam meg előtte elmagyarázni, mi a ménkű is az a klezmer... Akinek ilyen problémái vannak, ajánlom a Rough Guide-sorozat vonatkozó lemezét. Vagy Lublin, kávéház a Brama Grodzka tövében, minden szombat este.

www.lublinerklezmorim.pl (kicsikét bele lehet hallgatni - PLYTY)

www.mimika.com.pl

Nem gondoltam, hogy a pantomim ennyire szórakoztató... Szégyellhetem magam, mert szokás szerint gonosz, szkeptikus cinikus voltam. És lőn. Csak mindig azok jutnak az eszembe, akik megtréfálják a főhőst a filmekben. (és a kategóriában is a Mr Bean rajzfilm figurája, be kell vallani... lsd. 1. DVD)

Kaja Tyzenhauz - ének

Maciej Pyc - zongora

Azt mondták, jazz, de erről igazából rendesen csak az egyik lwów-i szobatársnőmmel lehetne vitatkozni, mert ő pontosan tudta, mi a jó zene. Eleinte azt hihette, én is tudom, mert mindig érdeklődött, tetszett-e az aznapi koncert. Csakhogy nekem általában fenntartás nélkül tetszett - az ilyesmi gyanús. Ők dallamos "sztenderdet" játszottak, Marilyn Monroe-tól nagyságok szerzeményeiig, és a hölgynek szépséges hangja van. Ennyi. Egyetlen zenekart rostáltam ki a számunkra fellépők közül, mert bennük nem volt semmi különös, korrekt háttérzene - és annak ellenére, hogy remélhetőleg ők is tisztában vannak ezzel, lepisszegtek minket, amikor rendeltetésüknek megfelelően próbáltuk meg befogadni a muzsikát.

Nade ők tényleg jók voltak.

Igen, ez az, le a lineáris időszemlélettel, jöjjön csak a kör vagy a bokor, nem bánom, de nem mehet így tovább, hogy csak várom, hogy végre még több időm, kedvem és mondanivalóm legyen. Megpróbálom, egyszerűen.

Tehát: miért is jó ez a nyári egyetem?

1. Mert Lengyelországban van, mert Kelet-Lengyelországban van, mert Lublinban van. Ezért aztán még sokkal több az orosz, ukrán, belorusz, litván stb., mint Krakkóban lenne. Ez aztán alkalmat ad az embernek arra, hogy rájöjjön, azért elég naivak vagyunk a szláv nyelvek átjárhatóságát tekintve. Illetve rá kell jönnünk, hogy a nyugati, khmm.., "szépség- és szolgáltatóipar" miért is kedveli annyira az ukrán nőket. Mert tényleg viszik a prímet a keletiek. Nagyon gonoszan, de csak hogy időben figyelmeztessek mindenkit, valószínűleg a legcsúnyácskább lány görög-holland félvér. A leg-go-go-sabb ellenben teljesen olasz. Kizárt, hogy nem lehetne rátalálni valamelyik XXX adult site-on. Mindenesetre mindenki biztos lehet abban, hogy félhülye negyvenes franciától tizenkilenc éves orosz "fiatal, életvidám, kalandokat kedvelő" lányon át szótlan bollywood-i arcú indiaiig minden megtalálható alig harminc fős csoportunkban. Ohh, egy tanulság, keleti élet témakörben. Sajnos kiderüt, ogy Nyugat-Európában az aszfalt nem valami olyasmi, ami egy meleg nap estéjén félig magába ránt, amibe rajzolni lehet vagy söröskupakokat nyomni, és olyan hepehupás, hogy már-már egészséges rajta járni, elvégre a természetet imitálja. Egy szóval, eddig tévedésben éltük. Az aszfalt, az valami más. Legalábbis Adam, a Franciaországban nevelkedett lengyel szerint. Építhetünk vajon a hőre olvadó hidakkal és utakkal országimázst?

2. Mert jó a program. Ha valaha, valaki három hét kényeztetésre vágyik, ide jöjjön nyári egyetemre. Ez egy valóban jó tanács. Sok kirándulás, jazz, klezmer, és tegnap ingyensör is volt. Uwaga, uwaga! A tanárok elég kedvesek, az órák többsége legalábbis valamilyen tekintetben és mértékben szórakoztató - történelmen sztoriznak, színészúr éneken nem engedi ki a hangját, a nyelvi vezető mintha a kifutóról libbenne be, és csodás, ahogy minden nap újat mutat piros-fekete-fehér témakörben; az irodalomtanár pedig egyszerűen csak untat, amit legfeljebb személyiségével tud ellensúlyozni: ilyen letargia kevés emberből árad, sorai szánkópályásan lejtenek a táblán, hangja elcsuklik, ha holt költőkről beszél.

3. mert végre eljutottam koncertekre, amikre vágytam, óde-óde nagyon! Ezeket ezért fel is sorolom. Bocs. Lsd. fent.

Kicsit sántít itt a dátumozás, de senki szíve ne bánja, a lényeg: Viki újra Lengyelországban, tettrekészen, harci kiáltással ajakán - na jó, a mottót felejtsük el, álmos vagyok és elátkozandó minden hülye, aki valaha megalkotta a "nyári egyetemet", mert felvezető két napunk után holnaptól gálya, óra reggeltől estig, még ha a sült galamb bele is repül a szánkba - legyen bár svédasztal képében, azért a víz az úr, és inkább a Balcsi, mint egy kis tancsi'-tancsi'. De ilyen jó helyen sosem voltam, van szobám, ágyam, internetem, napi 3 hideg-meleg élelem, de azért a kelet az kelet, és ezt nem csak azért mondom, mert tüneményes ukrán csajszikkal osztozom egy apartmanon, hanem mert ma, miután megvettem a buszjegyem, még egyszer fizethettem: mert jegy van, ám járat és hely nincs a helyi vonalakon, ergo privát, papa-mama busz szállítja az utasokat a hagyományos járatok helyén száguldó magánokon, mami zlotyt szed, papi lavíroz, és Magyarország már majdnem a racionalitás nemzetközi székhelyének tűnik. Majdnem. Mindenesetre színes mezőny (Azerbajdzsántól Belgiumig) közepén startolok túl kevés óra múlva, ergo aludnék... De jelentkezem, angol blogom befejezem. Dobranoc.

Sajnos elmúlt, sajnos nem jöhet vissza azonnal, sajnos nem adhatom be már a jelentkezési lapomat se Oxfordba se Hogwartsra, de mindenesetre Anglia (és kicsit-Wales) jobb, mint amilyennek el lehet képzelni - nyilván ezért is igyekeztem a jegyzeteim mélyére, a kötelezők lapjai közé száműzni angol szakos pályafutásom során, nehogy véletlenül honvágyam támadhasson a ködös Albion után. De csak elrepültünk Londonba márciusban, én tehetek róla, de inkább a Dani, mert kiment dolgozni, és azóta egyre csak a zuhogó esőre meg a fish'n'chipsre gondolok, meg-megállva valami szigorúan szakszöveg fölött, de szemeim előtt legelgető barikat látva... Úgyhogy immár Lublinból, de röviden megemlékeznék a túráról...

Day 1: London . A nap tanulságai:mindig a Book Warehouse-t kell keresni, vannak kedves, olcsó könyvesboltok forgalmas helyeken is. Ha az ember a Britishbe indult, attól még nem baj, hogy végül a Cartoon Museumban lyukad ki egy utcával arrébb. De azért előbb (inkább, mint utóbb) el kell jutni az előbbibe is. Jut eszembe, nemsokára fellépnek a híres kínai terrakotta-katonák, úgyhogy easyjet, ryanair, harcra fel! Mert eladtak elővételben 30ezer jegyet eleddig... A Regent's Canal nagyon bájos hely, ha valaki volt már Londonban, és szereti a parkokat, nézze meg. És látni a vaddisznókat és hiúzokat (?) az állatkertben:) Ha valaki szereti Sylvia Plath-t, kösse össze hozzám hasonlóan a csatorna menti sétát a lakásai megtekintésével. Nem mellesleg, a két utca kereszteződésében van egy nagyon kellemes kis pub, pult mellett jobbra, kilátás a kertre, régi könyvek, kandalló. Az Imperial War Museum nőbarát hely, nem csak a tetemes mennyiségű mellékhelyiség és terepmintás hajcsatok miatt, hanem mert a kiállítások nem csak arról szólnak, hogy: add neki, ne sajnálod, a rohadt ...-e, miénk lesz a győzelem, CRASH! BAMM! BUMM! Van például gyerekek a háborúban kiállítás is, régi házbelsővel etc.

http://www.cartooncentre.com/ Cartoon Museum honlapja

http://london.iwm.org.uk/ Imperial War Museum, London

Day 2: Winchester . A nap első meglepetése, hogy a National Express nem csak olcsó - persze, brit szemmel nézve..., hanem pontos, tiszta és kényelmes is. Funfare! Ezt mindenki jegyezze meg, és neten foglalja, maga nyomtassa a jegyét, mert a vidék csodaszép, kihagyni vétek, kár, botrány, fájdalom. Tüneményes középkorias kisváros folyóval, a Kerekasztallal a Great Hallban, börtöngraffitikkel és pazar kilátással a Westgate Museumban, Evensonggal és gótikával a katedrálisban, őszig könyvkiárusítással a Deanery-nél, és olyan ősrégi (1.) public schoollal, aminek a tornyait Roxfort is megirigyelte (és a copy-paste varázslattal el is lopta), és ahol a kórista-szólista legalább olyan rossz, mint egy háznyi varázslótanonc együttvéve. (Simán bevallom, hogy Harry Potter lázban égek, nem kell ehhez Freud.) És a város nagy felfedezése: a Wetherspoons nevezetű "kocsmalánc" vidéki városokban 6.49-ért kínál 2 főételt - ha a lista nem is nagyon hosszú, és az adagok nem is nagyemberesek, aki ismeri a kinti "eating out" árszínvonalat, az értékelni fogja az információt... Egyébként azt hiszem, még a Victoria pályaudvaron is 7.99 a tarifa. Smacznego!

http://www.visitwinchester.co.uk/

Day 3: Oxford . Istenem, tudom, hogy nem minden kislány álmodik arról, hogy egy igazán nagy egyetemen tanul tovább, igazi college-ben, igazi középkori falak között, nagy emberektől, nagy dolgokat, amik aztán bölccsé teszik... De biztos vannak ilyenek. Minden ismerősömet tisztelettel kérem, akadályozza meg, hogy valami ilyesmit kényszerítsek jövendő gyermekeimre, nade a következő életemben Oxfordban szeretném eltölteni az egyetemi éveimet, és nem csak OUP könyvek közt elveszve esszéírás közben. Úgyhogy mostantól jól fogok viselkedni (kénytelen vagyok, különben szakmunkásképzőbeli irodalomtanár képében reinkarnálódok...) Pontosan olyan, amilyennek elképzeli az ember, annyi különbséggel, hogy tele van élettel, ami azt mutatja, hogy az okos emberekről nem feltétlenül csak az a kép létezhet, amit idehaza belénk sulykolnak - az intelligens ember nem feltétlenül szemüveges, pocakos, otthonülő, szakbarbár, komolyzene- és balettrajongó, latens homoszexuális és így tovább. Egyébként persze az óvároson kívül ez is csak olyan, mint a többi, lüktet, mormog, száguld, meg halad. De azért jó felmászni egy toronyba és szétnézni, hídonállva ladikról álmodni, megkeresni a legjobb szörnyeket a tetők alatt.

Day 4: Cardiff, Wales . Tisztában vagyok vele, hogy ez a leginkább vitatható ötletünk. Mer' minek megy el az ember a világ végére, ha egyszer, mint tudjuk, úgyis a szomszéd srác/lyány az igazi. Hát, először Edinburghról álmodtunk egy merészet, és mivel messze vetette az Úr az angoloktól a skót népet, hát, gondoltuk, menjünk haza a harmadik szigeti fővároson keresztül, horizonttágítva és egyebek. Aztán az áradás elmosta a terveket. De addigra megnéztük egy vaskos-képes útikönyvben, milyen csini is a vár. Meg volt a funfare is. Úgyhogy mentünk. Az út kétségkívül nem rövid, de oda-vissza az öböl feletti hidakon száguldunk - hat éve nem láttam tengert ilyen közelről, be kell vallanom, ahogy a hullámok megtörnek a parti homokon, azért én bolondulok... Áhh, és visszaúton elhaladtunk a teljesen igazságtalanul mellőzött Windsor mellett. De merész ember nem megy biztosra, há' nem? A város kedves, kicsit megszakította a régi-régebbi-ősi (amúgy számomra elmondhatatlanul kedves) monotoniáját, mert a nagy része másfél századnál semmiképp sem régebbi. Nade a vár! Egy kis középkor, rengeteg romantikával, rengeteg fantáziával, színnel meg ötlettel. Az azért sokat jelent, ha a Dani annyira beleszeret egy helybe, hogy kijelenti, ott lesz az esküvője. Alig várom, kevencem egy ilyen mese vár-rom:) Ezen kívül tagadhatatlanul butácska dolgokkal kell tölteni ott a drága időt, ha az embernek csak öt órája van: venni kell például egy kis áfonyát a vásárcsarnokban, ahol egymás mellett áll a másfélszeres életnagyságú műanyag Elvis, a friss disznófej és a kimért kínai szójaszószos-zöldséges tészta. Piknikezni kell rögtön mögötte a volt temetőkertben, ahol mindenki fal valamit, még a messzebbre tévedt sirályok is. El kell jutni valahogy Cardiff Bay-ig: egy kis tengerillat, sok sirály, és a buszpályaudarig 2.5ért elvisz a vízibusz - csak vigyázni kell, mert hamar zárnak...

http://www.cardiffcastle.com/

Day 5: Canterbury. Hát igen, nem tagadom, angol szakos vagyok, hajtott a vágy meg a kötelességtudat, hogy elmenjek oda, ahova, ha már Chaucer, és csak egy köpésre van. De majdnem elbőgtem magam azért, amikor a buszról egyenest tócsába toccsantam, hogy ne már! Vigasztalhatatlan voltam, de szerencsére derült égből, ha átutalással is, pénz került a számlámra (köszönöm, apa, anya…), és így behúzódhattunk a rövid túránk során fellelt legkorosabb Café Neró-ba – bár nem tudom, minek dicsekszem, nem is volt egészen félezer éves. Canterbury, az egy hátizsákos bölcsészeknek szánt paradicsom. Itt van a legjobb képregénybolt Londontól keletre – na jó, ezzel is hirdetik magukat, és végülis nem is olyan nehéz London e felén a legjobbnak lenni, de mégis. És romok a romantikusoknak. És sikátorok. Meg középkor. És még a gótika. Meg az a folyócska, nem is beszélve a Greyfriars-ről, épp rajta. Egy kedves, idős, és lényegében teljesen őrült házaspár viseli gondját, mindenkinek figyelmébe és kegyeibe ajánlom, mert belépő nincs, adakozni lehet. Csak ne zuhogott volna. Úgyhogy nevetségesen olcsón teáztunk egyet a legrégibb fogadóban. Tejjel, ahogy kell. Amit ellenben nehezen hittem volna, hogy a napi program betetőzéseként ott fogunk csücsülni a katedrálisban az Evensong-on, mert nem maradt más választásunk, ha meg akartuk nézni az egészet. Így esett. De mentségünkre legyen mondva, nem mi voltunk az egyetlen turisták. A mellettünk ülő fickó öt perc után olyan hévvel menekült el, arra hivatkozva, hogy a gyereke rosszul van, hogy még a kissrác dzsekije is ott maradt mellettünk a padon. És később sem jött vissza senki érte… Oh, nem mintha folyton az evésen járna az eszem, de itt is érvényes a már említett wetherspoon’s ajánlat, meg jó a sültkolbász a főutcán. Csak az a fő, hogy ne vegye el az ember kedvét, hogy egyenesen a bevásárlóközpontba érkezik meg. Távozás nehezebb szívvel.

Day 6: Glastonbury. Egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy összejön ez a kirándulás, mert hiszen átszállás Bristolban, messze van, azt állítják magukról, hogy nem elég rá egy nap… Hát, mivel semmilyen speciális ellenszenvvel nem viseltetek a helyi fogadósokkal szemben, szomorúan, de el kell árulnom, hogy igenis elég Glastonburyre egy nap, még ha Londonból érkezünk is. Valóban nem másztunk meg minden dombot, és nem mentünk el a helytörténeti múzeumba, nade kérem! Nem hiszek a magyar-japán rokonságban. Aki ilyesmire adja a fejét: funfare J , 7kor indulás Bristolba, ahonnan valami hat fontért a helyi járat kicsit több mint egy óra alatt eljuttat, ahová vágyunk. A hangulat fergeteges: pletykáló, csivitelő, csacsogó angol nyugdíjas asszonságok mindenütt! Javaslatunk, hogy először Glastonbury Abbey, ez itt nagy Arthur király emlékhely, telítődünk spiritualitással, ha nincs szendvicsünk, húsos-krumplis pitével a büfében, melegen, aztán ücsörögni a romok között, nézni a világ hogy halad. Glastonburyben a bajnok a hangulat. Ami áll, ami létezik, az valójában nem olyan érdekes, mint az atmoszféra. Abbeyből: séta a városban, bájos középkori házak, boszorkányvarroda, mágikus kellékek minden mennyiségben, és a sziget legvénebb hippijei mindenütt. Aztán séta: Glastonbury Tor. A hivatalos útvonal Chalice Well mellől indul. Mi félútig egy nemhivataloson mentünk, ami sokkal meredekebb volt és legelésző tehenekben gazdag. Remélem, az angol nemzeti örökség hivatala is beépít majd még ilyen attrakciókat… Félre a tréfát. Több mint tíz éve láttam először fényképen, és azóta vágytam felmenni oda. A templom romja, egy teljesen csupasz domb tetején, ahol úgy süvít a szél, hogy a kövekbe kell kapaszkodnod… Hangulat. Semmi westminsteri pantheon, semmi emléktábla, de úgy érzed, a világ teteje a síkbafordult angol tájon, sziget. Elvégre: Avalon. Ahol viszont ezt a teljesen természetes érzést addig próbálták fokozni, csűrni-csavarni és természetfelettivé változtatni, hogy az már csak megnevettetett: Chalice Well. Már elnézést a vulgaritásért, de ekkora new age-es ostoba parasztvakítást én még az életben nem láttam. Elég súlyos összegért lehet csak belépni, pedig egy aprócska park. Meg egy forrás. Elképesztő az ötlet, hogy egy forrást privatizáljanak, de mégis. Elvileg a Szent Grált rejtették el benne, annak idején. De jelenleg a körítés: gyógyító medence, Angyal-pad, szentélyecskék, műkövületek, és kis műanyag flaskák a víznek, ami biztosan nem kerülne ki egy palackozóüzemből sem, mert a legmegbízhatóbban megállapítható tulajdonsága, hogy vasban túlontúl gazdag. Vagy kérdezze meg bárki az öcsémet, de nem tudok róla, hogy kigyógyult volna az asztmából. Pedig megivott egy kulaccsal… Félre a szkepszist. Jó volt Glastonbury-ben lenni. Nagyon. És, utolsó jótanácsom túrázóknak: hazafelé, ha idejük engedi, szálljanak le a buszról, úgyis jön óránként, és nézzék meg Wellst, katedrálissal, püspöki palotával, koldulós kapuval. És vissza Bristolba, ahonnan egyetlen emléket viszek magammal: hát hogy gondolják ezek, hogy a Tesco kivételével a bevásárlónegyedben minden bezár este hatra? Hát, úgy.

Be kell vallanom, boldogabb lennék ebben a pillanatban, ha nem kaptam volna két értesítő levelet az Adam Mickiewicz Egyetemről, amik más-más félévet jelölnek meg az ösztöndíj "letöltésére"... (és ha nem tudnám, hogy egész Angliában tilos a dohányzás minden zárt köz-téren július 1-től...)

DE! Két napja volt a Múzeumok Éjszakája. És ezért rögtön, mindenek elé vágva, meg kell említenem a szervezőket: http://kemcsoport.blox.pl/html (ha nem is szeretik ezt a jelenlegi honlapot) és a zenekart: http://www.singsingpenelope.com/ .

Igazából tudom már egy hete, de nem elég, hogy nyáron Lublinból folytatódik a blog, jövőre ilyenkor üdv Pozna ńból!!!

Jajj, jó hír: aki FoxGang rajongó, szegezze szemét a myspace-re, mert vannak újabb számok, és Krakkóban kijött az EP... Nem ígérem, hogy gyorsan, de meg fogom szerezni...

2007. május 10. Centrál Kávéház, Budapest/ Irodalmi Centrifuga, vendég: Agata Zawiszewska

Hivatalosan a lengyel nők helyzete mindig erős volt, a kultúra alapvetően nemesi jellege miatt. A gyakori háborúk idején, illetve amikor a férfiak házon kívül politizáltak, az asszonyok tartották kézben a birtok ügyeit. A 19. században, a széttagoltság idején, "létrejött" a nők magánszférája, mely ugyanakkor hamar átpolitizálódott. Egyrészt ők voltak azok, akik a lengyel nemzeti identitást: a patriotizmuszt, nyelvet, katolicizmust otthonaikban, gyerekeik nevelésével átörökítették; másrészt, a létrejött magánszféra olyan védettséget biztosított nekik, mely lehetővé tette titkos politikai tevékenység folytatását: felkelők bújtatását, vagy akár röpcédulák terjesztését a szoknyájuk alatt. Kevésbé veszélyes volt az a "titkos nyelv", amit szolidaritásuk kifejezésére hoztak létre; ilyen volt a gyászruha viselése vagy különféle társasági rendezvényeken való részvétel.
Bár úgy tűnik, hogy a férfi-nő viszony valamelyest kiegyensúlkyozottabb volt és jobban épített a kölcsönösségre, mint más országokban, a lengyel nők megítélése is a tradicionális nemi szerepek mentén zajlott: olyan nyugodt, empatikus, életét a családnak szentelő asszony volt az ideál, aki a romantikus irodalom múzsájaként is szolgálhatott: "angyal" - akinek nincs teste.
A 20. században azonban a nők nem csak harcoltak (például a varsói felkelésben), hanem korábbi háborúkhoz talán hasonlóan, de új korban és általánosabban ki voltak téve a fizikai, különösen a nemi erőszaknak. A felbomlott keretek miatt megszűntek férfi és nő közötti határok; nem szalonokban, hanem padlásszobákban, közös ágyban találkoztak, és testi-szexuális értelemben egyfajta felszabadulás lett annak az eredménye, hogy senki sem tudhatta, él-e még másnap: ilyen történelmi kontextusban nem sok értelme maradt a nemi élethez kapcsolódó tiltásoknak.
Mára a feminizmus éppen olyan kevéssé kedvelt társadalmi mozgalom Lengyelországban, mint bárhol a világban - kevesen vallják magukat feministának, ha ahasonló gondolatokat fogalmaznak is meg. (Nem vagyok feminista, de...) Nincsen olyan párt, mely a nők érdekeit képvviselné (habár szerepeltek ilyen ígéretek a szocialista párt kampányában); ha ma egy nő a politikai életben szeretne érvényesülni, "férfivá" kell válnia.
Jól mutatja a nők és a társadalom hangulatát néhány probléma, melyet a közelmúltban is tárgyaltak. A Gazeta Wyborczában jelent meg Kinga Dunin cikke - aki Agnieszka Graf-hoz hasonlóan a liberális feministákhoz tartozik - az abortusz témájában. Véleménye szerint a harcl, a társadalmi vita szükségtelen, hiszen lengyelországszerte elterjedt gyakorlatról van szó: aki elég gazdag, képes magának egyenlőséget - jelen esetben abortuszt - vásárolni, pusztán anyagi kérdés az egész. Hasonló a helyzet, ha az AIDS témája vetődik fel: elviekben ugyanis nem létezik Lengyelországban. Amikor a közelmúltban botrány robbant ki, miután egy máltai férfi több nőt megfertőzött, a nőket ítélték el, miért házasságon kívüli nemi kapcsolatot folytattak. (Bár mind a konzervatív, mind a lkiberális oldal manipulációnak nyilvánította ezeket a nézeteket.) Ugyanakkor továbbra is jelen van egy olyan, magát konzervatívnak tartó, elsősorban a folklorisztikus-rituális vallásossághoz kötődő réteg, akik még a lengyelek által nagyra tartott II. János Pál nézeteit sem ismerik a nők helyzetéről, és őt ikonként tisztelve írásaival gyakran ellentétes módon támadják őket.

A fent látható könyv szerkesztője az előadó volt; történelmi-irodalmi-vallomásos-általános szöveggyűjtemény a gender-probléma tanulmányozásához a szczecini egyetem oktatóinak tollából, készül a második, bővített kiadás. (Varsó, Feminoteka, 2006)

Lehet venni Magyarországon valami nagyon erősen pierogira hasonlító tésztát, aminek határozottan húsíze van, a várakozásaimmal ellentétben. Nagyon "népies", madzagos-kartonos csomagolás, mélyfagyasztott, én a Kaiser's-ben vettem. Van honlapjuk is:
www.pelmenyi.hu

1. Wisła - valóban gyönyörű a kilátás a túlpartról, kár tagadni. Lásd fentebb.
2. DYM. Jessz! Az utolsó óráink, zlotyink, sörünk. -ig. Mert addig még néhány kellemes találkozás helyszíne volt... További helyek: a Ministerstwo biztos jó, de nem nagyfogyasztású sörkedvelőknek van kitalálva az a kis IC-asztalka méretű izé, amivel a kerthelyiségben szembesítettek bennünket. Hagytuk is. PAUZA. A Baraka-féle minimáldesign újabb diadala egy bérház emeletén: tágas, műbőrös. csapoltsörös. Bár nem értem, miért kell a WC-ben önmagam csodálni, és ha már félszoba, miért nincs benne könyvespolc és gramofon is? PIĘKNY PIES. A Carpe Diem 2 mellett. Na, ez tényleg a minimál sikere. Állítólag az előző jobb volt. Állítólag a Süketnémák Szövetsége a székház másik felében túl hangosnak találta őket, azért kellett tovább költözniük. Állítólag.
3. Lengyelországban minisztériumi támogatással jelennek meg modern történelmi képregények - aki tudja, szerezze meg (nekem is, mert nem volt keretem...): Poznań 1956, Solidarność, 1981- Kopalnia Wujek.
http://www.komiks.gildia.pl/
4. Kazimierz - hát persze. Meg a snidlinges-gombás melegszendvics a Plac Nowyn. Nincs is jobb, mint a Szerokán napozni. Nincs is jobb, mint a zsidó könyvesboltban megtalálni a rég keresett plakátalbumot. Meg néhány más könyvet...
5. Bar Mleczny. Hittem a népi hagyománynak, és másnaposan a kefírem után indultam. És tényleg. Főleg áfonyával.
6. Végre bejutottunk a Skałka melletti gótikus gyöngyszembe, ahol egyébként az egyik kápolna "magyar". Gótikus falfestmények a kolostor felé eső bejáratnál. Gyönyörű.
7. Olcsó könyvek. Az úgy volt, hogy bagóért kiárusították a kis Taschen-sorozatot, tisztelt esküdtszék. Mert nem hagyhattuk ott. Kit érdekel, hogy az első nap délelőttjén elvertem a maradék pénzem? De volt Kertész Imre is, mint az egyetlen magyar szerző, aki most már a lengyel könyvpiac minden szegmensébe betört. És Topornak tényleg van ereje. És az egész világ Jodorowski körül forog. Aki igazából H.
8. Nem voltunk az Awariában. Nem játszott a Fox Gang. Home still so sad.
9. Stary Kleparz. Itt sem voltunk. És nem különösebben autentikus francia pástétomot ettünk. De utolsó reggel betévedtünk egy lengyel boltba a szállás körül, ahol a néni szakadt papíron, ceruzával adta össze a tételeket. Megér egy misét.

Hihetetlen, de már nem is olyan sokára visszatérek Krakkóba. És ráadásul az én Drágám, a P.Szathmáry, úgy állít be, mint a legjobb Krakkó guide-ot. Ebből nem csak kételyeim, de kétséges kötelességeim is támadtak, nem mintha nem kéne privát használatra magamnak összeszednem, mi is az, amit egy tapasztalt krakkórajáró léleknek újra és újra meg kell néznie...

1. Visztula, Wisla, Kedvesem... Méghozzá: a Japán Múzeumból, át az üvegen, képeslapválogatás közben, mintegy, mellesleg. A képeslapot nem kell megvenni:) Aztán, a Múzeum alól/ mögül, a parton állva, szemtől szemben a Wawellal, persze, mintegy mellesleg. Aztán, Tyniecnél, a bencés apáság teázójából, még ha most nem is fog szakadni a hó... Aztán, a Pilsudski hídról is, a Podgórze felé, át a Kazimierzből és vissza...

2. DYM. Kicsi, füstszínű, füstszagú, mit szagú, illatú, egy pohár (korsó) Okocim Palonével, annak a szolid habjával, füstben, füstszínben, kipislogva a gyertyafényből a tulipánokon át a Janára. Nem kell persze ilyen szentimentálisnak lenni, a Dymben is be lehet rúgni ordas mód, csak nem olcsó. Például. Nekem meg a legszebb emlékem egy ilyen téli vasárnap esti beülés egyedül...

3. Képregénybolt a Grodzkán. Mert az emberemmel megyek, ide is benézünk majd. Olyan emberi, olyan rajongó; nem trendi, nem fanatikus, a Bobótól a lengyel történelmen át a legújabb amerikai csodákig, minden tolmácsolva, és tényleg, mindenkinek megvan a maga képregénye, csak meg kell találni...

4. Kazimierz. Nem lesz nehéz dolgunk, mert ha minden jól megy, a Szerokán fogunk lakni, a Rainbow Apartments nevű helyen... Jó, amíg nem lesz kint Freddy Mercury szobra, én nem gyanakszom semmire. Közel leszünk a legjobb túrós palacsintához, a Plac Nowy-hez és a Królicze Oczy-hez, aminek ismét ki lehet ülni a kertjébe, és sehol nem esik olyan jól egy Krupnik kora délután, mint a vörös szemek között a rozoga asztaloknál, a morcos pincérsráccal vagy a túlbozgó nénével, aki kiskanállal prezentálja a veszett kutyát, jó sűrű lengyel málnasziruppal, óvatosan tabascózva, és néha, ünnepnap, leveszi a polcról a gyümölcsteát...

5. Az én igazi, vacak Bar Mlecznym a Grodzkán, ami drága, rossz, menzaszagú, és hajléktalanok kanalazzák a zureket. Ez van. Mindenesetre valószínűleg csak a turisták miatt tartanak meg egy ennyire autentikus helyet a belváros közepén. Ha mégis inkább csak beszagolunk, még mindig ott van a grúz pár sarokra...

6. A Wawel katedrálisa. Az elmulaszthatatlan kultúrprogram. Utána franciszkánusok. Utána Skalka, az egyetlen barokk templom, amit szeretek. Pontosabban, az egyetlen barokk templom, ami képes volt velem megszerettetni az én kis Vácom barokkját tiszta szívvel.

7. Tanie Ksiazki. Mert megérdemlem, és mert még ha nem is pötyögnék lengyelül, akkor is mindig lenne valami, amiért érdemes zsebbe nyúlni. És mindig elég csak olyan felületesen. egyik utolsó szerzeményem a Dlaczego Polska című országismeretszerű könyvecske volt, legendákkal, túrákkal... Miért Lengyelország?! Abszurd. Dlaczego nie?

8. Awaria a Mikolajskán. Hátha játszik a FoxGang. És home is so sad - ugrálni akarok egyet Ryanre. Csak lenne jó kedve...

9. Stary Kleparz. Ott vettem azt az ízes-szagos libapástétomot, amit az utolsó megjegyzésben megénekeltem. Lassan kopnak ki a számból a lengyel ízek, érzem azt az édeskés gurál kenyeret... És különben is, az a környék épp azért jó, amiért a Podgórzét szeretem, persze azon kívül, hogy ott szerelmesedett a dédanyámba dédapám: nincsenek turisták, csak a krakkói kis utcák, eldugott iskolaudvarok, eldugott pincekocsmák, eldugott barokk templomok és templomkertek, és krakkóiak. Ez épp elég. Akkor érezni, hogy jó helyen jársz, ha hülyének néznek, mert fényképezel. Nem vagyok az a sznob, aki azt hajtogatja, hogy meg kell ismerni egy város igazi életét. Én egyszerűen csak szeretnék krakkói lenni.

Már csak négy hét... nem könnyű ezzel megbirkózni, máris elfogott a kapuzárási pánik, ezért egész héten kalandoztam, múzeumoztam, moziztam - és elkezdtem felélni a kredenc tartalmát:) Sajnos hónak semmi híre, pocsolyákban tocsogunk az újév örömére - remélem, még meggondolja magát az időjárás, mert bármennyire csúszik, azért csak gyönyörű lehet a behavazott Krakkó... hát még a jócskán behavazott Zakopane...Tegnap végre majdnem teljesítettem egy átfogóbb sétát a hajdani zsidónegyedben. Aki Prágához szokott, annak nyilván lapos lehet a krakkói kínálat - nem annyira "antik", mint a Régi-új, nem annyira díszes, mint a spanyol, nem annyira eklektikus, mint az egész környezet. Alapvetően hasonlít a pesti zsidónegyedhez, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt valóban ez a város szórakoztatóközpontja (csak a turisták rajonganak annyira a Rynek környékéért, állítólag a helyiek főhadiszállása, és nem csak az ösztöndíjasoké, a Kázmérváros: Kazimierz). Egyébként szilveszterezni sem utolsó hely, és rejtélyes módon egész jól megtűrtek 5 magyar fizetővendéget egy házibuli közepén... Ha jöttek volna a rendőrök, biztos azt mondták volna, mi vagyunk a távoli unokatestvérek - persze, ki tudja? Szóval, a krakkói zsinagógák. A séta útvonala szerint (ami elég jól ki van plakátolva szerencsére, mert köztünk szólva, a zsidónegyedben félelmetesen könnyű eltévedni a sakktáblás belvároshoz képest...) első a Tempel: folyamatban a felújítása, zsinagógaként állítják helyre, tudtommal itt alkalomadtán vannak szertartások. Olyan klasszikus zsinagóga, amit Magyarországon is gyakran láthatunk, csak szerencsére itt a festést is helyreállították. Aztán ki, elhaladunk a Kupa mellett, ahol elvileg kiállítások is vannak alkalomadtán, de nem merészkedtem be. Következő a korabarokk (micsoda szerencse!) Izaaka, feliratok maradványai, dokumentumfilmvetítés folyamatosan az 1936-ban még élő-létező városrészről és a gettó kiürítéséről. Egyébként sajnos az a jellemző, hogy a régi zsinagógákban csak és kizárólag fényképek másolatait állítják ki. Így járt például a Galíciai Zsidó Múzeum is, ahol még novemberben voltam a Schindler listája angol nyelvű vetítésén - ennyire gondolnak itt a külföldi közönségre... Az Izaaka is nagyon szép, és csodálatos állapotban van a 10 évvel ezelőttihez képest. Zsidó ünnepeken és sabbathkor szintén használatba veszik. Ezután a Magas (Wysoka) zsinagóga következik: a valahai különleges tóraszekrény maradványaival és szintén fennmaradt héber feliratokkal a falon - de egyébként a kiállítás olyan, mintha egy családi fényképalbumot kellene nézegetnünk egy kedves rokonnal, akinek kihagy az emlékezete, és csak a neveket sorolja el-elmerengve, de nekünk fogalmunk sincs, mi is ennek a jelentősége... Ezután a Régi zsinagógát kellene megtekinteni - zárva volt. A zuhogó esőben végig a Szerokán a Popperig: ifjúsági centrumot csináltak belőle, állítólag teljesen elvesztette a jellegét; de az udvarát kedvelem. Rejtélyes módon mindig zuhog, mikor arra járok. Átszaladás a Remuh-ba: icipici reneszánsz zsinagóga a temető mellett, igazából kívülről sokkal érdekesebb, mint belülről, és többé-kevésbé szintén használatban. A temető falát mindenki láthatta a prospektusokon, sírkövek maradványaból állították össze... Szép. De láthatóan szüksége van még sok gondoskodásra, míg a helyükre kerülnek a kövek. És sajnos nincs olyan összetéveszthetetlen jellege, mint a prágai temetőnek. Ahhoz közelebb áll kicsivel az új zsidó temető, de be kell vallani, arra általában csak akkor járok, ha a mellette levő plázába igyekszem... Az idegenvezető (szörnyű a lengyelek angol akcentusa...) azt állította egy csoportnak, azért kerülnek kövek a sírokra, mert a vándorlás idején nem tudták eltemetni a testeket, csak kövekkel fedték be - ilyen módon ezzel fejezik ki a tiszteletüket. Nagyjából ennyi maradt a zsidó Krakkóból. A Visztula túloldalán van még egy "zarándokhely", mert a Podgórze kerületben rendezték be a gettót, ott van Schindler gyára is a közelben - persze, ő minden Krakkói tematikus túrának az egyik főszereplője. Persze, méltán.

Persze, az az ember, aki nem tud vagy akar írni, inkább ne írjon... Nade mit tegyen a bölcsész, aki örökké áhítozik a klaviatúrára... Visszatérni is lehet talán méltósággal a világot jelentő kijelzőre. Ennek nem jele a fenti montázs. Lesznek, akik azt mondják, nem értek a képszerkesztéshez. S mennyire igazuk van, oh... Lesznek, akik azt mondják, ez már rég nem aktuális. Erre meg azt mondom, ehh, szépség a Földön always searching, nézni föl from ganéj. Mert Lublin szép, és valószínűleg ez nem sokat változott az elmúlt egy hónapban ,mióta nem jártam ott. Az elmúlt hatvan év jobban megviselte... Lublinban az a bizonyos semmi kísért: a földig rombolt zsidónegyed helyén park, a temetők, zsinagógák, üzletek eltűntek, Majdanekben, a régi koncentrációs táborban kettesben sétáltunk a vendéglátómmal, csak a hollók jártak-keltek... Remélem, sosem akarják feltámasztani, mint Varsót, vagy újraértelmezni, mint a bizonyos new yorki foghíjat a city közepén... Nem kellenek emlékművek. Kevés van, ami valaha "megszólít". Valahogy érthetővé kell tenni a hiányt - ehhez nem árt az érzés, hogy ténylegesen valaminek híján vagyunk. A város egyébként nagyon otthonosan, belakhatóan, kopottasan antik; a próbálkozások ellenére nagyon ügyetlen marketinggel, ennek köszönheti viszont, hogy élhet, még ha sokkal szegényebben is, mint a nyugatos Krakkó vagy Prága - nehéz akkora csodának lenni, de az ember Budapest bájaira sem a várban vagy a Parlament előtt állva érez rá. Lublint nevezzük egy három napban kimeríthető városnak; télen-nyáron barangoljunk a főtér táján, keressük meg a sikátorokat, és aki megteheti, bújjon valamelyik kocsma mélyére, vagy menjen le abba az igazi pici kockásabroszos bar mleczny-be (tejbár= önki), ahol csak helyiek falatoznak, professzorok konzultálnak alkalmasint a diákokkal, öreg házaspárok esznek barszczot, és kihallatszik a konyhából, ahogy klopfolják a rántásra szánt combszeletünk, lehet az a pultus mamája vagy fia, ők meghittebben működnek együtt az olajszagban mint az ütemesen rágó törzsgárda a kinti világban. Édes hely volt a krakkói futószalagos megoldás után. Meg kell nézni a várat, ismerem a trükköt: vegyünk jegyet csak a kápolnába, mert világcsoda, legalábbis annak, aki a középkori freskókat favorizálja a barokk helyett. A bejárata pedig a múzeum túlfelén van, gondosan jobbra-balra tekintgetve lényegében belátható a többi, külön-külön fizetős tárlat nagy része is:) Aztán el kell menni Majdanekbe, aki még nem tette meg. És nyáron el kell vándorolni a turistatérkép széléig a falumúzeumba, aminek dombjai, folyója, tava, temetője, kápolnái, temploma (katolikus és orthodox), lova, szamara és nem utolsó sorban csinos kocsmája is van, zsíroskenyérrel meg a helyi sörrel... (nyáron meg a lengyel konyha népszerű remekeivel - nem kell bedőlni semminek, én eddig a legjobb pierogi ruskie-t egy hegyteteji menedékházban ettem). És egyébként azt hiszem, nem kártékony, ha az ember nem tömegközlekedik a vasútállomástól (Krakkótól 5 óra), hanem besétál a belvárosba, csak hogy érezze, mennyi támogatás kell ahhoz, hogy Krakkónak még a külterülete is bizalomgerjesztő lehessen, és mennyire kevés jut még egy ilyen fejlődő-"felújítás alatti" határszéli városba is. Aztán meg a környék; én, a dombok őszinte híveként "hazamentem" egy ilyen helyre, ahol nem látok "át" a városon, hanem ereszkedek-kaptatok. Kirándulni pedig több égtáj felé is lehet: én Zamośćba mentem el (két óra menetrend szerint, kisbusszal másfél sem); egy város ékszerdoboza, amit elkerül a turizmus főcsapása: nyáron kerthelyiségek, virágok és lovaskocsik, de decemberben csak eső és a bennszülöttek, akik épp csak nem meglepődve vizsgálgatták a külföldi fényképezgetőket. Reneszánsz várostervezés, barokkos átköltésekkel, örményes díszítettséggel, modern megoldásokkal... a helyi bevásárlóközpont ugyanis, ami a lengyel kisvárosokban gyakorlatilag tető alá hozott, sokszintes piac, a régi erődítményben üzemel. Érdekes. Nevezzük egy hosszú nyári napos városnak. Menjünk le a pincékbe is, ha már a központban nem éppen a nagy magasságok tarolnak, ejtőzzünk az árkádok alatt... Ha meg télen vitt oda a sors, és van rá indíttatásunk, korcsolyázva nézzünk körbe-meg-körbe a főtéren. Egyébként annyiban él az itáliai örökség, hogy jó kávét is ki lehet fogni a központban. És nem a krakkói rynek árfekvésével, természetesen. És itt hallottam először, hogy Polak-Węgier dwa bratanki, méghozzá a buszsofőrtől - kevesen reagálnak így arra, ha két, az anyanyelvét törő külföldi nem bírja eldönteni, hány és milyen jegyet akar venni...

Nem, nem szól minden az evésről, például ma teljesen szimpla sajtos tésztát ettünk, na jó, 30%-os tejföllel meg ementálival meg füstölt sajttal, meg durumtésztával, de lényegében azért sajtos tészta volt:) De az egyre agresszívabb galambok támadásait meg kell osztanom a világgal! Sajnos pénteken nagyobb volt a sokk, minthogy előkapjam a fényképezőgépet - akkor a meglehetősen bohó szobatársnőm le nem takart tányérjával találkoztak, katasztrofális végeredménye: sajtkrémes fóliával hadakozó szárnyasok a párkányon, cserepek a földön, egy másik épp közülük kap fel egy fél zsemlét, aztán már el is hagyták a tett színhelyét... Úgy tűnik, az édességet viszont nem szeretik. Legalábbis az áfonyás joghurtot és a narancsos zselédesszertet nem. És ugye a káposztát. Előbb-utóbb ki fogjuk deríteni,vajon honnan is származik a galambok civilizációja! Biztosan nem lengyel, csak megszállás alatt tartják ezt a szerencsétlen országot, és ha még többen vándorolnak ki (megjegyzés: nem csak a legnagyobb írországi, de a legnagyobb izlandi kisebbség is a lengyel!), a galambok még a parlamnetbe is be fognak kerülni. Mindenesetre a magyar részképzésesek megtesznek minden tőlük telhetőt, és bojkottálják azokat a perecárusokat, akik etetik ezeket a bestiákat. Pfujj! A tortát meg én csináltam a társaságnak krónikus édességhiány ellen. Cipősdobozban tartottuk az erkélyen, hogy ne lehessen a galambok zsákmánya...

Idekint olyan szeszélyes az időjárás, mint egy lánygimnázium közhangulata, amit csak tetéz, hogy háromkor sötétedik és életünk tudatosabb felét az éjszakában éljük itt Krakkóban, a reménytelenül unalmas környékünket bámulva az erkélyről, míg azt nem nyeli a tejfehér köd minden este, amitől leginkább a Végtelen történet semmijében érezzünk magunkat, karnyújtásnyira a nem túl csalogató végtelentől a korlát mentén. És nem jön óriási kutyasárkány, aki megment és jókedvre derít. Alapvetően reménytelenül lehangoló a tél Lengyelországban. Kénytelen az ember a lehető legotthonosabban berendezni a nyamvadt kollégiumi köztereket vagy elmenekülni egy kazimierzi kocsmába, ami otthonosabb az otthonnál, és ráadásul olyan régi, polgári, fényképes - kerevetes - dohányzószalonos időket idéz, amiket nem érhetünk csak úgy tetten napjainkban, mert a LAN-kábel visszahúz a jelenbe. Node a wódka minden korban ugyanazt a melegséget nyújtja, csak ügyesen kell forgatni a kupicát, hogy ne bújjon be rajta ez a fenenagy hideg és sűrű szomorúság a talpa felől vagy a pereme felett. Hazavágyunk, egyre jobban, kínlódás minden nap, mert a napoknak pont azt a részét veszi el a sötétség, amit a későnkelő egyetemisták a legjobban szeretnek, a koradélutáni csatangolást városban, a ráérős ebédet, amivel nem ér véget a nap máris, meg hogy sötétedéskor indulhassunk vándorútra. És közeleg a vizsgaidőszak, az otthoni, miután éppcsak befejeztük nem túl dicsőséges pályafutásunkat a lengyellel. Most már még kevesebb magabiztossággal válaszolhatjuk majd az otthoniaknak, hogy persze, tanuljuk ezt a nyelvet. A nyelvet tanuljuk is: olvasunk, néha csacsogunk, keveset alszunk az órákon. A nagyobb baj, amit minden nyelvtanár tud: a nyelvtudáshoz nem elég se a szókincs, se a nyelvtan, se a szövegértés, se a bátorság magában. Így nehéz. A héten volt András-nap, úgyhogy tanultam néhány férj- és feleségkereső praktikát. Folklororajongók előnyben a következő pár sorban:

1, nagy piros szívre írjunk férfineveket, aztán a túloldalról egy helyütt szúrjunk bele tűt – a legközelebbi a jövendőbelink

2, írjunk férfineveket cédulákra, és tegyük őket a párnánk alá éjszakára; majd mikor felébredünk reggel, a párna alá nem pillantva (!!!) húzzunk egyet – ő a nyertes

3, konkrétabb esetben már csak a siker kérdéses; ilyenkor helyezzünk két fél dióhéjat amolyan csónakként a víz színére: ha egymáshoz érnek, lesz lagzi – ha nem, hát…

4, kis keresztet, csokor kórót és gyűrűt tegyünk tányér alá, aztán keverje meg valaki, és válasszunk; aki keresztet talált, kolostorba vorult, a növényért vénlányság jár, a gyűrűre lelőknek mennyegző

5, melegítsünk viaszt, aztán egy kanálnyit egy nagy kulcson keresztül csorgassunk hideg vízbe, aztán fény elé tartva, falra vetítve, vizsgáljuk meg az eredményt – jóslatot rejt

Hát, jövőre mindenki kipróbálhatja. Remélem, mindenki hasonlóan tölti majd a következő andrzejkit, mint én a mostanit: éneklő japán lányokkal, ritmusérzékeny keleti diák dalával, sok pierogival, (sajnos csak közepes) bigossal, meg a boldog tudattal, hogy Euzébiusz nem lesz a férjemJ Sajnos a Cool Kids of Death-koncertről nem tudok beszámolni, mert végleg elmaradt, bár elfelejtettem visszaváltani a jegyem, ha nagyon sok pénzem lesz, még visszaszökök márciusban… Vagy elmegyek egészen Katowicéig januárbanJ - akkor, ha havazik is még, szebb lesz itt az élet. Várja a karácsonyt a város, kinyíltak a vásár bódéi, elleptek mindent a díszek, mézek, dobozok, angyalok, Omega CD-k – a legszebb standok egyike magyar, büszkék lehetünk mind, a legnépszerűbbek (és egyébként nagyon drágákL) a nemezsapkáik, egész tündéresek, de van nemezpapagájuk, nemezhajgumijuk, nemeznyakláncuk, nemezkulcstartójuk… majd keressétek meg őket Pesten. Csókolok mindenkit!

És nézzétek meg a Billy Elliot-ot, csodás angol akcentus van benne Newcastle tájáról, meg el lehet rajta mosolyogni.

Ezeknek meg egész kedvesek a kerámiáik, csak a honlajuk van po polsku..

  http://www.inkluz.com.pl/

Napi fényképmelléklet a World Press Photo 2006-ról, ahol a héten jártam (aktív élet, éljen a kultúra!!!) Nyertesek linkje:

http://www.worldpressphoto.nl/index.php?option=com_photogallery&task=blogsect...

Kiegészítés a krakkói gyorsétkezéshez - mert nem akarja, nem engedi, hogy én annyi képet csatoljak, amennyit a kedves publikummal megosztani szándékozok...

Mondhatni, egyszerre köszöntött be a karácsony, a tavasz és a nyár Krakkóba - építik a karácsonyi vásárt, műhó hull az új Wajda-film forgatásán a Ryneken, aztán én meg lángost gyúrok a társaságnak, mert mindenki magyar nyárra éhezik Balatonnal, aztán pulóverben sétálgathatok a városban, kergethetem a galambokat, hajkurászhatom a város legjobb oscypkijét (az a kis rombuszalakú hegyi sajt, ami egyszerűen isteni grillezve, áfonyalekvárral), kerülgethetem a pereceseket... Ez a két dolog a tradicionális krakkói gyorsétkezés maga.  (Egyébként találtam olyan helyet, ahol gyros és kebab is van..) Melléjük társulnak ugye a "beülős" helyek, a bar mleczny-k meg a pierogarniák, de egyiknél sem fordul meg annyi ember, mint annál a rengeteg perecesnél, ahol néha hideg pizzát vagy túrós fánkszerűséget is lehet kapni, de általában csak azt a bizonyos kerek, szezámos, sós vagy mákos micsodát. Mindenhol ott vannak, ahol az egyetemisták, például a mi kis külvárosi megállónkban a tanárképző főiskolánál, aztán a belváros szélén a nyelvi centrum mellett, ahol már csak a helyiek futnak a villamos után, meg persze a turistaközpontokban, a Rynek minden sarkán... Akkor már a piekarnia inkább. Itt feltalálták már a káposztás rolót is. Ígérem, egyszer megpróbálom, csak hogy elmesélhessem... Vagy viszek Istvánnak... De jó rozskenyér nincs, csak álmodozom arról az apró, pilisszentiváni vekniről, amivel embert lehetne ölni, annyira tömör, az íze egy estét kitölt és szinte sosem romlik meg... Pedig a penész is szeretné... Nade Krakkó. A főtéren karácsonyfák, fenyőangyalok, szánok, és nagy hordók, amikből a forralt bort mérik majd. De egyelőre a jeges Pepsi is jobban menne. Rénszarvast még nem láttam, de talán holnap megnyílnak végre a faházikók ablakai, és ellepik a főteret az autentikus lengyel ajándékokra vadászó turisták. Azért végül csak bele kell nyugodni, hogy mindez kiveszett. Vagy megfizethetetlen. Ahogy néprajzkutatót is könnyebb már találni, mint magyar parasztot. Erről a szomszéd szobában lakó lánnyal lehet beszélgetni, aki elmesélte nekem, milyen is volt néprajz szakon az a bizonyos elsőéves-elsőnapi körkérdés, hogy Miért is jöttünk ide tanulni? Erre mindenkinek felgerjedt szittya vére, és elmondta, hogy sző, fon, néptáncol, népihegedül, és ő már épp elszégyellte volna magát, amikor a kört megszakítva a tanár ennyivel kommentálta a monológokat: Ez szép, de itt mi néprajzkutatkat képzünk, nem parasztokat. Remélem, a szakdolgozatát arról írja majd, hogyan is kerülhetett be egy ilyen gusztustalan, mihaszna, falánk állat, mint a galamb, a szerelem metaforái közé. Sajnos eltűnt, mire fényképezőgépet szereztem, de reggel a negyediken, a konyhában egy tyúknyi bestiával néztem szemet lavórt mosogatva (sok lángos lesz). Nem tudom, hogy képes egy ekkora állat még repülni. Lehet, hogy valami őrült szovjet ex-evőbajnok tenyészti, mint a Taxidermia kettes számú főhőse az óriásmacskákat.  Nem feltételezem arról a galambról, hogy végül nem enné meg a gazdáját. Pedig igazán jóhiszemű vagyok... De egyszer végre megtréfáltuk őket... Múlt héten elkapta kis amazon-közösségünket (négy lány, de inkább harcias, mint takaros) a gépszíj, Berni kisikálta a fürdőt, felsepertük a szobákat, és kiürítettük a hűtőt... Azaz kidobtuk a romlott dolgokat (azaz mindent) az erkélyről... És, mert ez nem minden, madárvédelmi műanyagdobozokba telepítettük a menthetőt. Ezután szállt le egy nagyon csalódott példány az erkélyre. Lehet, hogy buta szeme van, de láttam benne a döbbenetet. Nézhetett balra, nézhetett jobbra, de semmi kicsomagolható, semmi rágható, semmi marcangolható nem volt az erkélyen az ablak alatt. Elindult a szomszéd felé, a kettőnk erkélyét elválasztó faltól megint visszanézett, állt a párkányon, és nem értette, hogy múlhatott el ez a gyönyörű barátság... Hát, igen.  A civilizáció kegyetlen. Elbánik az ösztöndíjasokkal is, burkolt kínzással, amit midterm-nek is neveznek angolszász vidékeken, így a jövő hetet vizsgázással töltöm (csak legyen szerencsém...) Mindenkit csókolok, előbb-utóbb visszatérek. Addig is itt a heti linkajánló rovatom: ma a Fox Gang nevű, angol-amerikai-francia-lengyel zenekarral ismertetnék meg mindenkit, akiknek a koncertjéhez egy hete volt szerencsém az Awariában (ul. Mikolajska), jobbak, mint mp3-ban valaha, hevesek, kísérletezők, és szívesen eljönnek Magyarországra is koncertezni, ha valakiben feléledne a rendezvényszervezői véna, itt kint többen komolyan fontolgatjuk a HÖTre támadást ügyükben... Vigyázat! A link megnyitásakor azonnal elindul az Easyjet című szám, munkahelyen óvatosan a volume-vel...

http://www.myspace.com/foxgang

PS. Holnap Cool Kids of Death koncertre megyek, ha Isten is úgy akarja, majd beszámolok. És aki nem tudja, az akarata kifürkészhetetlen, ezért van háromnapos gyász Lengyelországban, mert meghalt 23 bányász a tárnában... Itt mindenesetre nem olyan a nemzeti gyász, mint Magyarországon. Elmaradnak a színházi előadások, majdnem minden koncert, az újságokon gyászszalag, akárcsak a honlapokon, feketébe borult kezdőlapokkal... És a Gazeta Wyborczában minden bányászról egyenként emlékeztek meg. Szép.

(Taxidermia - lábjegyzet: a krakkói bemutatón szerda este gyakorlatilag csak fiatalok voltak, nem ment teltházzal a nagyteremben, dehát fesztiválon vetítették, hétköznap, éjjel fél tizenegykor. Ahhoz képest nem mondhatni, hogy lézengtünk, sokan voltak rá kíváncsiak, nem hiszem, hogy kimentek volna alatta, és azért szolid tapsot is kapott- ha kijött volna a rendező is, valószínűleg nagyobbat kapott volna. Díjat mondjuk itt nem nyert, de van neki már elég. És változatlanul azt vallom, lehet, hogy néha meglepően gusztustalan, de nem ízléstelen, és egyszerűen ez a film így működik - szerintem érdemes megnézni.)

Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása.Ki sóhajtoz, ki mulat.A világ csak - hangulat.

Kedveseim, én is tudom, hogy nem szép dolog eltűnni, szó nélkül; megjelenni, szó nélkül; vagy nem megjelenni, szintén szó nélkül, és utólag lebukni, hogy Magyarországon ténferegtem (940 kilométert!!!) egy hétig... A kis vendégszereplésért nagy árat fizettem, súlyosabban egy menettérti Cracowianál, mert feléledt bennem a honvágy - nem igazán értem, mert nem hiányoznak se a magyar emberek, se a koszos Nyugati, se a piliscsabai nyüzsgés, se, se, se. A túró rudi igen, de mindenkiben ez az első pszichikai reakció az anyaföldtől való elválásra; valószínűleg még az életveszélyesen tejcukorérzékenyek is arra a kis roppanásra meg édeskés túróra és majdnem-csoki-étbevonóra vágynak... Ne vegyetek tescósat. Soha. Nem véletlen, hogy a magyar kolónia hűtőjében (értsd: erkély, amit délután még a nap is süt) csak a friss állapotban is megközelítőleg életveszélyes CBA túró csokiból halmozódtak fel nagyobb készletek. Romlottan. Mert kényes dolog a házi hűtés napjainkban Lengyelországban, a nappali hőmérséklet +18-+2 fok között jár valahol, Murphy törvényei szerint nagybevásárlás után higany a magasba!, ha viszont nem mertél, és éjszaka hiába kutatsz a párkányon valami kis maradék sajt után, csontig fú a szél... Ma gondosan rejtőzködöm, mert a kultúracsoporttal elméletileg lengyel hegyi pásztorok dalait kellene előadnunk nagyközönség előtt. Aki hallott már énekelni, részegen vagy józanon, pontosan tudja, hogy még a góralok birkáinak is jobban menne nálam... És ez az egyetlen szabad délelőtt, a boldog magány ideje, csak én, és az egekbe törő IKEA-bambuszom. Az óraketyegés. A buszok és autók a mellettünk haladó soksávoson. A krakkói külváros lélekemelő látványa. És a határozott téliszalámiszag, mivel tegnap sötétben falatozgattunk, és be kell vallani, fogalmam sincs, hogy honnan fog előkerülni a legújabb apró darabocska... Igen, ez is a lengyel nyelv alig észrevehető hatása magyarságomra, ez az ostoba becézgetés, söröcskével, kávécskával, míg az ember minden "-ka" végződő szóról azt reméli, hogy valami kedveset jelent... Azért csak óvatosan. A cipa például egy csúnya szó lengyelül... hát... tekintsétek anagrammának... (a "ci" kombináció kiejtése a lengyelben "csi". Aki még ezután sem tudja, annak fizetek egy teát, mert annyira ártatlan ember, hogy nem hívhatom meg egy sörre sem...) De megnyugtatok mindenkit, az Alkonyattól pirkadatig című, egyébként nem feltétlenül széplelkeknek szóló film feliratozásakor a lengyelek ezt is kicsinyítő képzővel fordították... Semmi sem lehetetlen. Végül mindenkit megajándékozok egy jótanáccsal, amit elvileg másnaposok hajnalának szebbétételére fejlesztettek ki, hát, aki végig bírja nézni olyan igazán fejfájósan, annak tényleg egy sört fizetek. Aki nem akar berúgni, ne tegye. A lengyel állam is annyira erőlködik, hogy el sem hiszem. Külön kasszánál és boltban van csak alkohol. A nemzetközi IKEA négyszer annyiért árulja ugyanazt a dugóhúzót, mint Pesten. Nem lehet felespoharat venni!!! És ez nem a 2-4cl EUs szabály remek eredménye. Egész egyszerűen a legnagyobb elérhető stampedli 30ml. Kivéve a kocsmákban, de őszintén, azokat nem is a helyi alkoholistáknak szánják itt Krakkóban... Megyek galambot üldözni. A link pedig: http://www.rathergood.com/first_drink/

Petrezselyem a krumplipürémen. Pedig bíztam abban, hogy ez egy következetes nép. A kapor-rajongók országában kaporral szórnak meg mindent. A kebab közép-európai fővárosában nem lehet gyrost venni. Ha egyszer nincs borravaló, nem néznek rám csúnyán, ha nem adok többet. Ha már egyszer feltalálták azt a borzalmat, amit galaretkának neveznek (tortazselé magában desszert gyanánt), akkor mosolyogva megeszik a tetejére nyomott növényi tejszínnel együtt. Gondoltam én. Bár a gyros-teória még bizonyításra szorul, zavarba jönnék, ha nem dőlne meg. Persze, vad indulatok dúlnak a szívükben, mind egy jó vajas-krémes tortára vágynak, igazi zsíros rántott húsra és csikóslegényekre vagy pirospozsgás menyecskékre, csak még nem merték bevallani maguknak. A mai Gazetában például feltűnik egy amolyan mélylengyel lelki dilemma és a belőle adódó lelkiismereti tömegbaleset: a címlapon a pénteki püspöki levél az élet védelméről, a nőbarát mellékletben hosszas áttekintés az abortuszkérdésről... (illegális). Nehéz lengyel katolikus nőnek lenni, még ha nincs is már annyi hívő, mint az "aki lengyel katolikus" népi bölcsesség idejében, még ha a feminizmus ki is szorult már az otthonokból az irodalmi életbe, és még ha el is tűnik a végén a nemzetiség az európaiságban. Mert ezek éppolyan kétes kérdések -törékeny állapotok, mint a bizodalom a kapros krumplipürében... Mint a képen is látszik, leesett az első hó Krakkóban, tegnap igazi turistaellenes időjárás uralkodott: félhomály, szél, hóvihar, alig láthatóan, de takarosan lefagyott járdák. Szerencsére az utcák alapvetően egyenesek, nehéz falakba ütközni még akkor is, ha az ember nem nézhet az orra elé, csak óvakodva pisloghat balra-jobbra, hogy a havat ne fújja a szemébe az a rossz szél. De komoly csalódást okozott nekem, hogy emiatt eltűntek a turisták, mert nem volt, aki elküldte volna azt a bizonyos emeltdíja sms-t a tűzokádó sárkánynak (mit neki királylány…); csak Szent Hedvig sírja körül botlottunk állandóan magyar csoportokba, ahol a létező legrosszabb, gondosan betanult frázisokat hallhattuk: "Még azt szeretném megkérdezni, hogy ki szeretne boldog lenni? Mindenki? Akkor most felmegyünk a toronyba, de viccen kívül, egy keskeny falépcsőn, mert aki megfogja a harang nyelvét..." A folytatást mindenki kitalálhatja. De egyikük sem kért szép időt, attól tartok. Egyúttal felállítottam egy helyi rekordot; mert Dettével, aki először jött Krakkba, négy óra alatt végigrohantunk a Visztula-parton-Wawelen-Sukiennicén-Ferences templomon-plakátgalérián-pierogarnián-Kazimierzen… Rövidülő napok, hosszú éjszakák, így múlik el a világ dicsősége, mert a kései turisták, akiket már csak a galambok várják a főtéren, mert minden épeszű állat elmenekült a lengyel tél elől (igen, a lengyelség az evolúció új csúcsterméke!), kénytelenek délután négy után kizárólag alkoholfogyasztással múlatni az időt. Áradoztam már a lengyel teakultúrától, de magasabb fokai eltűnnek a korai farkasvaksággal (a kávéé pedig nem javul soha, semmit, semmiképpen!), a kocsmákat ellepik az átfagyott lelkek, kikérik az első kört… Vagy ilyenkor kell beülni estebédelni valami roppant autentikus lengyel étterembe, mint az egyik kedvenc pierogi-som, amiről már megemlékeztem a nyelvem szétégetése kapcsán. Lengyel nép hagyományokra finoman utazó berendezés, az érintőképernyős kasszát jól takarja az étlap, mellette nagymama élőben készíti a pierogi ruskie-t (krumplival-túróval töltött derelye, nagyjából), faasztalok, faszékek, eldobható műanyag étkészlet… Ez van, nincs is jobb, mint ahogy a töltelék a hungarocellre omlik, és teaosztásra váró hajléktalannak érezheted magadat a zurekedet szorongatva. De ez kétségkívül olyan hely, ami megfelel a kevés szerencsés sztereotípia egyikének, vagyis senki nem vár borravalót…

De tagadhatatlanul voltak pozitív élményeim is az utóbbi időben, és egyet szerencsére meg is oszthatok veletek… Dalfelismerési (és nyelvfelismerési) versenyt hirdetek… Én egy kiskedvencemben, a Klub Awariaban hallottam legutóbb, az aktuális jazzkoncert előtt mindig a legnagyobb slágereket játsszák…

https://youtube.com/watch?v=pb643AQBtG8

Végül hadd meséljek el egy apró színest a krisnás és keresztény kultúrkör különbözőségéről, amit egy friss ismerősöm, aki katolikus szervezetekkel aktívan szigetező atomtudós osztott meg velem tegnap (nem vicc): ha már előbbiek áldott ételt osztanak, hogy kijavítsák hepehupás karmánkat, ők majd vízágyúkkal keresztelnek legközelebb... (manapság úgyis tudja mindenki, merre kell az ilyesmit keresni...)

Egyelőre fogadásokat kötünk, hogy is sülnek el otthon a megemlékezések, de őszinte megdöbbenéssel vehetik/veszik tudomásul a harcosabb alkatok, hogy hátha végre béke lesz... Majd holnap meglátjuk, addig good night, and good luck.

Ma itt a fagy és a ragyogó napsütés, a galambok ismét az ablakhoz simulnak és megcsípkedik hűtőszekrényünk tartalmát (kedvencük a szeletelt sajt, de a szalámit csak most raktam ki). Híreket mondunk. Nyakunkba szakadt az őszi szünet a téli hideggel karöltve, meg a közép-európai fűtéstechnikával, aminek köszönhetően úgy érezhetjük néha, hogy megdől a "mindenhol jó, de a legjobb otthon" ősi elve, helyette viszont életbe lép a "mindenhol jó, ahol központi fűtés van hőfokszabályzóval, esetleg kályha párkányát is elfogadjuk" törvénye. Persze a lengyelek jót röhögnének azon, hogy én máris a harmadik pluszplédet is magamra borítva inkább az ágyban, az ágyat inkább a radiátor mellett tartva írok, mert hol van még a tél és a -20... De addig is, előre, optimistán, és mint említettem, a lengyel élelmiszeripar(?!) kiváló alkotásai mindig segítségünkre lesznek. További bíztató jel, hogy nincs olyan kocsma, ahol ne lenne forró Earl Grey citrommal a megfagyott utazónak; valójában alig várjuk, hogy Lengyelország meghódítsa Sri Lankát vagy Kínát, mert az angolokat messze meghaladó teafogyasztásuk mellett nem bírhatják már sokáig gyarmatok nélkül... Ez sajnos nem jelenti, hogy minden tea egészen kifogástalan minőségű; teszem azt, minden áruházláncnak megvan a maga 100 filter= 100 forint csúcsajánlata, az olyan jóféle teákat meg, mint a Twinnings egyszerűen bojkottálják (biztosan a fent említett nagyhatalmi törekvések miatt...), marad a Lipton, ha má nem egyszerűen az ekspres herbata-ra vágyunk (de nem legyenek kétségeink, hogy a Sir lassan lekopik a címkéről, helyét legalábbis a sejm veszi át, vagy egyszerűen Pan Kowalski, talán Pan Nowak, a lengyel, aki bármilyen élelmiszert megtermel a Chio Chipstől a Boci csokin át a Győri Édesig). De valójában nálunk még istenes a névválasztás a Győri Édes Kismackóval meg Pepitóval, elhihetitek nekem. Az egyik lengyel kedvencem a "NO NAME" csokiszelet (ez a lengyelben a nem túl hangzatos "baton" szó, ami a Kellermannokban esetleg még kelthet nosztalgiát a mi kis tavunk iránt, de független szemlélőnek egyszerűen ronda); a legjobb messze a "soktésztás levesek" királya, fotó feljebb, a jelentése kb. "Red Hot (vörös, csípős), azaz csirke", de nyilván nem csak a chilit jelelölendő választották ezt a nevet... Biztos mindenkinek meséltem már, hogy itt minden, amiben paprika van, a wegierski, azaz magyar jelzőt viseli, mint a valószínűleg magyar ésszel teljesen felfoghatatlan paprikás mustár (most a tort (azaz torta) wegierskin a közeljövőben étkezők kedvéért nem merengenék, bár el sem tudom képzelni...), mindenesetre közvetlenül a csirke melletti, burritóra hasonlító izé a krumpliprósza/tócs(n)i/lapcsánka a lengyelek szerint magyar módra. Valószínűleg még az vele a legkevesebb baj, hogy petrezselyemzöld van a tésztájában, amolyan észak-magyarországi szokás szerint... Mindenki legnagyobb megdöbbenésére hajlandó vagyok elkészíteni és megkóstolni, jövő héten várható az eredmény... Szerencsére nem kell a lengyel halloweenről szóló hosszas megemlékezéssel zárnom ezt a bejegyzést (tudom, várjam ki a végét...), de a szokásos denevérmintás gyertya-világító kísértetmécses gagyikon kívül még nem tört be ide Amerika. Leszámítva a filmeket-DVD-ket, nagy örömömre, mert még az otthoni, kereskedőket-forgalmazókat-jogdíjasokat sírba hajszolóan alacsony árakhoz képest is nagyon olcsók az olyan igénytelen kiadások, amiken ugye még a jelenetválasztást is extraként tüntetik fel, hogy legyen mit írni a dobozra (pl. 700 forintokért dobálják utánad a Tarantino-filmeket), nem is beszélve a Lars von Trier-féle Birodalom (Królewstwo) megjelenéséről. Ha valaki bevállalja dánul, lengyel hangalámondással, szívesen hazaviszem... Szóval le a faggyal, a hangalámondással, éljenek az amerikai filmek, és most tényleg elmegyek csinos háztetőkre és balkonokra vadászni, meg Visztulára, meg parkokra, meg kilátásra meg olcsó ebédre, mert a galambok úgyis felfalják a szalámimat. Mindjááárt...