Sajnos elmúlt, sajnos nem jöhet vissza azonnal, sajnos nem adhatom be már a jelentkezési lapomat se Oxfordba se Hogwartsra, de mindenesetre Anglia (és kicsit-Wales) jobb, mint amilyennek el lehet képzelni - nyilván ezért is igyekeztem a jegyzeteim mélyére, a kötelezők lapjai közé száműzni angol szakos pályafutásom során, nehogy véletlenül honvágyam támadhasson a ködös Albion után. De csak elrepültünk Londonba márciusban, én tehetek róla, de inkább a Dani, mert kiment dolgozni, és azóta egyre csak a zuhogó esőre meg a fish'n'chipsre gondolok, meg-megállva valami szigorúan szakszöveg fölött, de szemeim előtt legelgető barikat látva... Úgyhogy immár Lublinból, de röviden megemlékeznék a túráról...

Day 1: London . A nap tanulságai:mindig a Book Warehouse-t kell keresni, vannak kedves, olcsó könyvesboltok forgalmas helyeken is. Ha az ember a Britishbe indult, attól még nem baj, hogy végül a Cartoon Museumban lyukad ki egy utcával arrébb. De azért előbb (inkább, mint utóbb) el kell jutni az előbbibe is. Jut eszembe, nemsokára fellépnek a híres kínai terrakotta-katonák, úgyhogy easyjet, ryanair, harcra fel! Mert eladtak elővételben 30ezer jegyet eleddig... A Regent's Canal nagyon bájos hely, ha valaki volt már Londonban, és szereti a parkokat, nézze meg. És látni a vaddisznókat és hiúzokat (?) az állatkertben:) Ha valaki szereti Sylvia Plath-t, kösse össze hozzám hasonlóan a csatorna menti sétát a lakásai megtekintésével. Nem mellesleg, a két utca kereszteződésében van egy nagyon kellemes kis pub, pult mellett jobbra, kilátás a kertre, régi könyvek, kandalló. Az Imperial War Museum nőbarát hely, nem csak a tetemes mennyiségű mellékhelyiség és terepmintás hajcsatok miatt, hanem mert a kiállítások nem csak arról szólnak, hogy: add neki, ne sajnálod, a rohadt ...-e, miénk lesz a győzelem, CRASH! BAMM! BUMM! Van például gyerekek a háborúban kiállítás is, régi házbelsővel etc.

http://www.cartooncentre.com/ Cartoon Museum honlapja

http://london.iwm.org.uk/ Imperial War Museum, London

Day 2: Winchester . A nap első meglepetése, hogy a National Express nem csak olcsó - persze, brit szemmel nézve..., hanem pontos, tiszta és kényelmes is. Funfare! Ezt mindenki jegyezze meg, és neten foglalja, maga nyomtassa a jegyét, mert a vidék csodaszép, kihagyni vétek, kár, botrány, fájdalom. Tüneményes középkorias kisváros folyóval, a Kerekasztallal a Great Hallban, börtöngraffitikkel és pazar kilátással a Westgate Museumban, Evensonggal és gótikával a katedrálisban, őszig könyvkiárusítással a Deanery-nél, és olyan ősrégi (1.) public schoollal, aminek a tornyait Roxfort is megirigyelte (és a copy-paste varázslattal el is lopta), és ahol a kórista-szólista legalább olyan rossz, mint egy háznyi varázslótanonc együttvéve. (Simán bevallom, hogy Harry Potter lázban égek, nem kell ehhez Freud.) És a város nagy felfedezése: a Wetherspoons nevezetű "kocsmalánc" vidéki városokban 6.49-ért kínál 2 főételt - ha a lista nem is nagyon hosszú, és az adagok nem is nagyemberesek, aki ismeri a kinti "eating out" árszínvonalat, az értékelni fogja az információt... Egyébként azt hiszem, még a Victoria pályaudvaron is 7.99 a tarifa. Smacznego!

http://www.visitwinchester.co.uk/

Day 3: Oxford . Istenem, tudom, hogy nem minden kislány álmodik arról, hogy egy igazán nagy egyetemen tanul tovább, igazi college-ben, igazi középkori falak között, nagy emberektől, nagy dolgokat, amik aztán bölccsé teszik... De biztos vannak ilyenek. Minden ismerősömet tisztelettel kérem, akadályozza meg, hogy valami ilyesmit kényszerítsek jövendő gyermekeimre, nade a következő életemben Oxfordban szeretném eltölteni az egyetemi éveimet, és nem csak OUP könyvek közt elveszve esszéírás közben. Úgyhogy mostantól jól fogok viselkedni (kénytelen vagyok, különben szakmunkásképzőbeli irodalomtanár képében reinkarnálódok...) Pontosan olyan, amilyennek elképzeli az ember, annyi különbséggel, hogy tele van élettel, ami azt mutatja, hogy az okos emberekről nem feltétlenül csak az a kép létezhet, amit idehaza belénk sulykolnak - az intelligens ember nem feltétlenül szemüveges, pocakos, otthonülő, szakbarbár, komolyzene- és balettrajongó, latens homoszexuális és így tovább. Egyébként persze az óvároson kívül ez is csak olyan, mint a többi, lüktet, mormog, száguld, meg halad. De azért jó felmászni egy toronyba és szétnézni, hídonállva ladikról álmodni, megkeresni a legjobb szörnyeket a tetők alatt.

Day 4: Cardiff, Wales . Tisztában vagyok vele, hogy ez a leginkább vitatható ötletünk. Mer' minek megy el az ember a világ végére, ha egyszer, mint tudjuk, úgyis a szomszéd srác/lyány az igazi. Hát, először Edinburghról álmodtunk egy merészet, és mivel messze vetette az Úr az angoloktól a skót népet, hát, gondoltuk, menjünk haza a harmadik szigeti fővároson keresztül, horizonttágítva és egyebek. Aztán az áradás elmosta a terveket. De addigra megnéztük egy vaskos-képes útikönyvben, milyen csini is a vár. Meg volt a funfare is. Úgyhogy mentünk. Az út kétségkívül nem rövid, de oda-vissza az öböl feletti hidakon száguldunk - hat éve nem láttam tengert ilyen közelről, be kell vallanom, ahogy a hullámok megtörnek a parti homokon, azért én bolondulok... Áhh, és visszaúton elhaladtunk a teljesen igazságtalanul mellőzött Windsor mellett. De merész ember nem megy biztosra, há' nem? A város kedves, kicsit megszakította a régi-régebbi-ősi (amúgy számomra elmondhatatlanul kedves) monotoniáját, mert a nagy része másfél századnál semmiképp sem régebbi. Nade a vár! Egy kis középkor, rengeteg romantikával, rengeteg fantáziával, színnel meg ötlettel. Az azért sokat jelent, ha a Dani annyira beleszeret egy helybe, hogy kijelenti, ott lesz az esküvője. Alig várom, kevencem egy ilyen mese vár-rom:) Ezen kívül tagadhatatlanul butácska dolgokkal kell tölteni ott a drága időt, ha az embernek csak öt órája van: venni kell például egy kis áfonyát a vásárcsarnokban, ahol egymás mellett áll a másfélszeres életnagyságú műanyag Elvis, a friss disznófej és a kimért kínai szójaszószos-zöldséges tészta. Piknikezni kell rögtön mögötte a volt temetőkertben, ahol mindenki fal valamit, még a messzebbre tévedt sirályok is. El kell jutni valahogy Cardiff Bay-ig: egy kis tengerillat, sok sirály, és a buszpályaudarig 2.5ért elvisz a vízibusz - csak vigyázni kell, mert hamar zárnak...

http://www.cardiffcastle.com/

Day 5: Canterbury. Hát igen, nem tagadom, angol szakos vagyok, hajtott a vágy meg a kötelességtudat, hogy elmenjek oda, ahova, ha már Chaucer, és csak egy köpésre van. De majdnem elbőgtem magam azért, amikor a buszról egyenest tócsába toccsantam, hogy ne már! Vigasztalhatatlan voltam, de szerencsére derült égből, ha átutalással is, pénz került a számlámra (köszönöm, apa, anya…), és így behúzódhattunk a rövid túránk során fellelt legkorosabb Café Neró-ba – bár nem tudom, minek dicsekszem, nem is volt egészen félezer éves. Canterbury, az egy hátizsákos bölcsészeknek szánt paradicsom. Itt van a legjobb képregénybolt Londontól keletre – na jó, ezzel is hirdetik magukat, és végülis nem is olyan nehéz London e felén a legjobbnak lenni, de mégis. És romok a romantikusoknak. És sikátorok. Meg középkor. És még a gótika. Meg az a folyócska, nem is beszélve a Greyfriars-ről, épp rajta. Egy kedves, idős, és lényegében teljesen őrült házaspár viseli gondját, mindenkinek figyelmébe és kegyeibe ajánlom, mert belépő nincs, adakozni lehet. Csak ne zuhogott volna. Úgyhogy nevetségesen olcsón teáztunk egyet a legrégibb fogadóban. Tejjel, ahogy kell. Amit ellenben nehezen hittem volna, hogy a napi program betetőzéseként ott fogunk csücsülni a katedrálisban az Evensong-on, mert nem maradt más választásunk, ha meg akartuk nézni az egészet. Így esett. De mentségünkre legyen mondva, nem mi voltunk az egyetlen turisták. A mellettünk ülő fickó öt perc után olyan hévvel menekült el, arra hivatkozva, hogy a gyereke rosszul van, hogy még a kissrác dzsekije is ott maradt mellettünk a padon. És később sem jött vissza senki érte… Oh, nem mintha folyton az evésen járna az eszem, de itt is érvényes a már említett wetherspoon’s ajánlat, meg jó a sültkolbász a főutcán. Csak az a fő, hogy ne vegye el az ember kedvét, hogy egyenesen a bevásárlóközpontba érkezik meg. Távozás nehezebb szívvel.

Day 6: Glastonbury. Egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy összejön ez a kirándulás, mert hiszen átszállás Bristolban, messze van, azt állítják magukról, hogy nem elég rá egy nap… Hát, mivel semmilyen speciális ellenszenvvel nem viseltetek a helyi fogadósokkal szemben, szomorúan, de el kell árulnom, hogy igenis elég Glastonburyre egy nap, még ha Londonból érkezünk is. Valóban nem másztunk meg minden dombot, és nem mentünk el a helytörténeti múzeumba, nade kérem! Nem hiszek a magyar-japán rokonságban. Aki ilyesmire adja a fejét: funfare J , 7kor indulás Bristolba, ahonnan valami hat fontért a helyi járat kicsit több mint egy óra alatt eljuttat, ahová vágyunk. A hangulat fergeteges: pletykáló, csivitelő, csacsogó angol nyugdíjas asszonságok mindenütt! Javaslatunk, hogy először Glastonbury Abbey, ez itt nagy Arthur király emlékhely, telítődünk spiritualitással, ha nincs szendvicsünk, húsos-krumplis pitével a büfében, melegen, aztán ücsörögni a romok között, nézni a világ hogy halad. Glastonburyben a bajnok a hangulat. Ami áll, ami létezik, az valójában nem olyan érdekes, mint az atmoszféra. Abbeyből: séta a városban, bájos középkori házak, boszorkányvarroda, mágikus kellékek minden mennyiségben, és a sziget legvénebb hippijei mindenütt. Aztán séta: Glastonbury Tor. A hivatalos útvonal Chalice Well mellől indul. Mi félútig egy nemhivataloson mentünk, ami sokkal meredekebb volt és legelésző tehenekben gazdag. Remélem, az angol nemzeti örökség hivatala is beépít majd még ilyen attrakciókat… Félre a tréfát. Több mint tíz éve láttam először fényképen, és azóta vágytam felmenni oda. A templom romja, egy teljesen csupasz domb tetején, ahol úgy süvít a szél, hogy a kövekbe kell kapaszkodnod… Hangulat. Semmi westminsteri pantheon, semmi emléktábla, de úgy érzed, a világ teteje a síkbafordult angol tájon, sziget. Elvégre: Avalon. Ahol viszont ezt a teljesen természetes érzést addig próbálták fokozni, csűrni-csavarni és természetfelettivé változtatni, hogy az már csak megnevettetett: Chalice Well. Már elnézést a vulgaritásért, de ekkora new age-es ostoba parasztvakítást én még az életben nem láttam. Elég súlyos összegért lehet csak belépni, pedig egy aprócska park. Meg egy forrás. Elképesztő az ötlet, hogy egy forrást privatizáljanak, de mégis. Elvileg a Szent Grált rejtették el benne, annak idején. De jelenleg a körítés: gyógyító medence, Angyal-pad, szentélyecskék, műkövületek, és kis műanyag flaskák a víznek, ami biztosan nem kerülne ki egy palackozóüzemből sem, mert a legmegbízhatóbban megállapítható tulajdonsága, hogy vasban túlontúl gazdag. Vagy kérdezze meg bárki az öcsémet, de nem tudok róla, hogy kigyógyult volna az asztmából. Pedig megivott egy kulaccsal… Félre a szkepszist. Jó volt Glastonbury-ben lenni. Nagyon. És, utolsó jótanácsom túrázóknak: hazafelé, ha idejük engedi, szálljanak le a buszról, úgyis jön óránként, és nézzék meg Wellst, katedrálissal, püspöki palotával, koldulós kapuval. És vissza Bristolba, ahonnan egyetlen emléket viszek magammal: hát hogy gondolják ezek, hogy a Tesco kivételével a bevásárlónegyedben minden bezár este hatra? Hát, úgy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.