(bár semmi köze a bejegyzéshez, de kétségkívül ma fényképeztem: egy igazi régi Skoda), és...

Ahogyan a mi drága olaszunk, Roberto mondaná (és bizonyára mondja is éppen, valahol, valakinek): Má_donn-ná! Hosszúak a napok, rövidülnek az éjszakák, és néhány nap múlva pá, aztán mehetek Varsóba, mert ejhh, hát nem lehet ezt megúszni, ha az embert a lengyel szakra vezényelte valami felsőbb hatalom, a nehézségi erő, vagy a puszta kétségbeesés. Tehát, nemsokára Varsó. Addig: kalandok és Lublin. De be kell vallani, ez nem az a terep. Persze, hordónyi sörök fogynak, elszívnának itt (dohány)ültetvényeket is feltekerve, és olyan szerelmi háromszögek alakultak ki, amiket a Melrose Place is megirigyelne. Mondom, ezeké a világ! Én ellenben már nagyon gyakorlottan kérek kalciumos pezsgőtablettát a gyógyszertárban. Valóban, pedagógiai hitvallásom értelmében jelenleg a készségfejlesztésre helyezem a hangsúlyt. És próbálok nem foglalkozni azzal, hogy bármit is kell tanítanom szeptemberben, biztosan valami más fog eszembe jutni, lehetőleg lengyelül. Az egyik órámon például szembesítettek azzal, hogy magas hangú nőként soha nem fogok érvényesülni. Az meg nem számít, mit is próbálok elsipákolni.

mindjárt elpityeredek, mert megint önálósította magát a touchpad, és kitörölte a fél bejegyzésemet. Pedig zseniális volt, én mondom. Előbb egy rövid rész Rekett Valdemárról, az alteregómról, akit kénytelen leszek megalkotni, hogy ha máshogy (azaz például operaénekesnőként vagy sztriptíztáncosként) nem is, de például második Nobel-díjas magyar íróként érvényesülhessek. Valdi nagytestű, de nem kövér, mert ma azt is megtudtam: a pufók jó barát, de csapnivaló munkaerő. Márpedig R.V. az én aranytojást toló tyúkom lesz! Negyvenes éveiben jár. Golf, család, semmi káros, nagybani gyáros, cseppet sem sáros, tán mondhatnánk: mákos! Nagy szerencsémre, ennél azért jobban ír. De miért is erőlködnék, ha az ő orgánumával mindent, bármikor megkaphatok? Legalábbis papíron. Dehát, kérem, nálunk még a pénz is csak az, nem sietünk a keleti szomszédokért egy kis színezett kőolajszármazékért... (Bár, néha eszembe jut, mennyivel is jobb lenne egy negyed kenyérrel vagy csipet sóval fizetni. A koldusok se kalapba gyűjtenének, hanem hát-hombárba, hát-kosárba, sótartóba...) És megemlítettem, bár mégis fel kell függyesztenem operaénekesi karrierem, hiszen alapvető eleme stratégiámnak, hogy magamnak háttérbe kell vonulnom, elrejtőzve az ünneplő tömeg elől, azért még egyszer, szombaton, lengyelországi túrám utolsó állomásaként, fellépek a Lublinban, a nagysikerű, Krakkóban megkezdett "Nemzetek estéje" (Wieczór narodów) rendezvénysorozat utolsó állomásaként. Természetesen velem tart majd alkalmi kísérőzenekarom, akikkel a capella adjuk elő a "Tavaszi szél vizet áraszt..." (Spring wind), az "Által mennék én a Tiszán..." (I want to cross the Tisza) és a "Szomorú vasárnap" (Gloomy Sunday) című műveket. Természetesen csak a hangom kímélése érdekében, mivel jelentős mértékben károsítaná egy éjszaka végigéneklése, többek között spanyol vendégzenekarok is fellépnek. De utána csak Valdemárnak élek, és a magas literatúrának.

(Hozzá tartozik a hírhez, hogy ma lett volna jelenésünk, de a franciaországban Grenoble mellett történt buszbaleset miatt, amiben legalább 26 lengyel zarándok életét vesztette, nemezeti gyászt hirdettek, és minden hasonló rendezvény elmarad az országban.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.