Persze, az az ember, aki nem tud vagy akar írni, inkább ne írjon... Nade mit tegyen a bölcsész, aki örökké áhítozik a klaviatúrára... Visszatérni is lehet talán méltósággal a világot jelentő kijelzőre. Ennek nem jele a fenti montázs. Lesznek, akik azt mondják, nem értek a képszerkesztéshez. S mennyire igazuk van, oh... Lesznek, akik azt mondják, ez már rég nem aktuális. Erre meg azt mondom, ehh, szépség a Földön always searching, nézni föl from ganéj. Mert Lublin szép, és valószínűleg ez nem sokat változott az elmúlt egy hónapban ,mióta nem jártam ott. Az elmúlt hatvan év jobban megviselte... Lublinban az a bizonyos semmi kísért: a földig rombolt zsidónegyed helyén park, a temetők, zsinagógák, üzletek eltűntek, Majdanekben, a régi koncentrációs táborban kettesben sétáltunk a vendéglátómmal, csak a hollók jártak-keltek... Remélem, sosem akarják feltámasztani, mint Varsót, vagy újraértelmezni, mint a bizonyos new yorki foghíjat a city közepén... Nem kellenek emlékművek. Kevés van, ami valaha "megszólít". Valahogy érthetővé kell tenni a hiányt - ehhez nem árt az érzés, hogy ténylegesen valaminek híján vagyunk. A város egyébként nagyon otthonosan, belakhatóan, kopottasan antik; a próbálkozások ellenére nagyon ügyetlen marketinggel, ennek köszönheti viszont, hogy élhet, még ha sokkal szegényebben is, mint a nyugatos Krakkó vagy Prága - nehéz akkora csodának lenni, de az ember Budapest bájaira sem a várban vagy a Parlament előtt állva érez rá. Lublint nevezzük egy három napban kimeríthető városnak; télen-nyáron barangoljunk a főtér táján, keressük meg a sikátorokat, és aki megteheti, bújjon valamelyik kocsma mélyére, vagy menjen le abba az igazi pici kockásabroszos bar mleczny-be (tejbár= önki), ahol csak helyiek falatoznak, professzorok konzultálnak alkalmasint a diákokkal, öreg házaspárok esznek barszczot, és kihallatszik a konyhából, ahogy klopfolják a rántásra szánt combszeletünk, lehet az a pultus mamája vagy fia, ők meghittebben működnek együtt az olajszagban mint az ütemesen rágó törzsgárda a kinti világban. Édes hely volt a krakkói futószalagos megoldás után. Meg kell nézni a várat, ismerem a trükköt: vegyünk jegyet csak a kápolnába, mert világcsoda, legalábbis annak, aki a középkori freskókat favorizálja a barokk helyett. A bejárata pedig a múzeum túlfelén van, gondosan jobbra-balra tekintgetve lényegében belátható a többi, külön-külön fizetős tárlat nagy része is:) Aztán el kell menni Majdanekbe, aki még nem tette meg. És nyáron el kell vándorolni a turistatérkép széléig a falumúzeumba, aminek dombjai, folyója, tava, temetője, kápolnái, temploma (katolikus és orthodox), lova, szamara és nem utolsó sorban csinos kocsmája is van, zsíroskenyérrel meg a helyi sörrel... (nyáron meg a lengyel konyha népszerű remekeivel - nem kell bedőlni semminek, én eddig a legjobb pierogi ruskie-t egy hegyteteji menedékházban ettem). És egyébként azt hiszem, nem kártékony, ha az ember nem tömegközlekedik a vasútállomástól (Krakkótól 5 óra), hanem besétál a belvárosba, csak hogy érezze, mennyi támogatás kell ahhoz, hogy Krakkónak még a külterülete is bizalomgerjesztő lehessen, és mennyire kevés jut még egy ilyen fejlődő-"felújítás alatti" határszéli városba is. Aztán meg a környék; én, a dombok őszinte híveként "hazamentem" egy ilyen helyre, ahol nem látok "át" a városon, hanem ereszkedek-kaptatok. Kirándulni pedig több égtáj felé is lehet: én Zamośćba mentem el (két óra menetrend szerint, kisbusszal másfél sem); egy város ékszerdoboza, amit elkerül a turizmus főcsapása: nyáron kerthelyiségek, virágok és lovaskocsik, de decemberben csak eső és a bennszülöttek, akik épp csak nem meglepődve vizsgálgatták a külföldi fényképezgetőket. Reneszánsz várostervezés, barokkos átköltésekkel, örményes díszítettséggel, modern megoldásokkal... a helyi bevásárlóközpont ugyanis, ami a lengyel kisvárosokban gyakorlatilag tető alá hozott, sokszintes piac, a régi erődítményben üzemel. Érdekes. Nevezzük egy hosszú nyári napos városnak. Menjünk le a pincékbe is, ha már a központban nem éppen a nagy magasságok tarolnak, ejtőzzünk az árkádok alatt... Ha meg télen vitt oda a sors, és van rá indíttatásunk, korcsolyázva nézzünk körbe-meg-körbe a főtéren. Egyébként annyiban él az itáliai örökség, hogy jó kávét is ki lehet fogni a központban. És nem a krakkói rynek árfekvésével, természetesen. És itt hallottam először, hogy Polak-Węgier dwa bratanki, méghozzá a buszsofőrtől - kevesen reagálnak így arra, ha két, az anyanyelvét törő külföldi nem bírja eldönteni, hány és milyen jegyet akar venni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.