Witam.
Megérkeztünk Johival, tegnap reggel, a nap ugyan nem dugta még elő a buksiját az üdvözlésünkre, de a mentora és valamelyik hű csatlósa már ott várt bennünket, csak hogy minél gyorsabban elszakítsanak minket egymástól, a négyes és tizennégyes vonal különbözőségének ürügyével. És lőn, idetaláltam, Ewa beengedett, és azóta itt lakom, Osiedle Boleslawa Smialego 1/92. De erre a madár sem jár. Heripotterék biztos csak azért tudnak bagollyal levelezni, mert egyikük sem lakik panelban. Ide nem jutna be egy nyamvadt kicsi bagolyka sem, fennakadna a villamos drótjain, nekirepülne az erdőnyi tízemeletes valamelyik ablakának, aztán nagyot koppanna a földön. A betonon. De, amennyiben szerencséje van, és miért is kívánnám én komolyan egyetlen galamb halálát is; szóval, amennyiben szerencséje van, puha hungarocellre esik, amibe a korosodó panelunkat burkolják. Hogy meg ne fázzon. Én fázok, nekem is kellene hungarocell-szoknya... Mert itt kint vacak az idő, bár a mentorom, akivel ma találkoztam először, állítja, rég nem volt minden ennyire szürke és fagyos. Engem mindenesetre kiborít ez a konstans szürkeség, hideg, és mivel nem voltam még a Stary Ryneken, amit itteni tartózkodásom első fénypontjának szánok, most nem vagyok túl lelkes annak tekintetében, hogy mennyire szeretem is ezt a várost. De van saját szobám, ilyesmiről olyanok, mint Virginia Woolf, még elsősorban csak értekeztek, de az enyém, alanyi jogon, mindössze négyszázért havonta. Kész mázli. A lakótársak eddig aranyosak, majd beilleszkedek valahogy, tegnap a gyakorlatot némi gumimaci-nézéssel és borozással hevítettük. Biztos jó lesz. Bevezetnek majd a nagy poznani éjszakába, remélem, mert bár Krakkóban még le sem ültem szinte az új ágyamra, már a kocsmákon járt az eszem, 38 órás itteni létem során még nem fordult meg komolyan a fejemben, hogy hejjj!, de be kellene karmolni. Talán nem is baj. Még mindig nyögöm azt a 26 órát, ami alatt ideértem Vácról. Messzi, no. A Michelin útvonaltervező szerint 11 és fél óra, 821 km, de akárhogy is nézem, hosszú... Kezdtük azzal, hogy kinéztem a vonatot. És szombat reggel háromkor el is jutottam arra a felismerésre, hogy szombat van. Vagyis nem jár a vonat akkor, amikor csak akarom. Irány a busz. Metró. Orangeways. Vegyes érzelmekkel szálltam le Krakkóban a sötét autóbuszpályaudvaron. Igen, a szemfülesebb, aki esetleg beszélt már velem, most azt mondja: hohó! dehát nem úgy volt, hogy verőfényes napsütésben, burukkoló galambok közt vonulsz be kedvenc városod szellős utcáira? De, úgy volt. Csak azt az apró körülményt nem vettem figyelembe, hogy az égiek és a busz vezetője máshogy is gondolhatják. Az például szerintem merész gondolat, ha egy ekkora böszöm buszt kanyargós hegyi mellékutakon akarnak átvezetni a Tátrán. Főleg, ha szakad a hó. Merész következtetésnek tűnt, hogy esetleg dugóba kerülhetünk Bukowina Tatrzanskában, ami nem éppen az autóforgalomról híresült el. És így, négy és fél óra késés után, már csak arra jutott idő, hogy együnk a grúzban, mászkáljunk az EMPIKben, és Johanna meg a fiú, aki egy éve várt a találkozásra, ne ismerjék fel egymást. Meg hogy elhagyjam a telefonomat, a kicsi, ostoba, Krakkóból származó telefonomat, amivel elveszett a számom, amit gimi óta birtokoltam. Isten veled... Irány a szczecini gyors. Amin azt hittük, végigfekszünk majd az üléseken, és édesdeden, ám szigorúan felváltva durmolunk Poznanig. Ha. Haha. Heten jutottunk nyolc helyre, ami amúgy is merész vállalkozás volt a vonat tervezőitől, és annyira álmosak voltunk, hogy megnyugodva afelől, hogy egyetlen zsebtolvaj sem férkőzhet közénk, hogy laptopunkat elrabolja, elaludtunk. Azt hiszem, életemben nem aludtam ily zaklatottan, nyolc óra alatt négyszer ellenőrizhették a jegyünket, ráadásul ki-be, ki-be a kedves útitársak, és végül: Poznan. Sötét. Hideg. Nem kifejezetten szimpatikus lengyel csajszik, akik meg akarnak győzni arról, hogy you cannot speak Polish well enough to buy tram tickets on your own. Hála az égnek, egyik sem volt az én mentorom, így én véghezvihettem az a rendkívül komplikált és nagy odafigyelést igénylő cselekvéssort, hogy kértem egy normál jegyet. És hazataláltam. Sőt, délután az IKEÁba is kitaláltam, úgyhogy hazatérve megágyazhattam kisvirágos ágyneművel, és a skypeon már csini piros asztali lámpám fényében jelentem meg. És most is itt vagyok. De ez már hétfő. Túléltem, huszonhat óra, nevermind.
Quoth the raven, `Nevermore.'
Ma, ma ma van. Reggel beszéltünk az ERASMUS koordinátorral, aztán tovahaladtunk, belecsöppentünk a szintfelmérő tesztbe, jestem na poziomie zaawansowanym, onnan el, míg Johinak fényképet csinálnak én abban gyönyörködök, hogy Lengyelországban ha nem is jövője, de jelene még van az otthoni, kézi előhívásnak - ilyen kütyüket szépen csomagolva utoljára akkor láttam, amikor a valahai fotószakkörünknek adakoztak egy egész nagyítót (a többi kölcsönbe volt), vagy amikor életemben először és remélem, utoljára másodmagammal eltévedtem Szombathelyen egy szaküzletet keresve, mert az utcák al- és felvége, az igazából teljesen más névre hallgat. Botrány. És aztán bar mleczny, ami majdnem akkora botrány: na jó, a pierogi egyszerűen csak kevés és ázott (bár a szalonna bőséges, felséges!), de a krupnik, arról most sem tudnám megmondani, micsoda. Izé. Rizzsel - vagy kásával? De szépséges volt Johi barszcz ukrainskija... Aztán maratoni egyetemi haladó lengyelezés, le is késtem a mentoromat, de szerencsére nem egy rémesen frusztrált alak, inkább laza, és főleg, meglehetősen imprezujacy. Partianimál. De legalább megesett velem az a roppant meglepő dolog, hogy ittlétem második naopján valami vegyes koli négyágyas fiúszobájában próbáltam úgy beszélgetni, hogy a mégolyanabb Jarek laptpoja felől a FIFA hangja szállt. Ez az, ami Krakkóban sosem történhetett volna meg: nem beszélhetek magyarul, amikor és amennyit, és rám van szabadítva egy csomó ember, aki viszont többé-kevésbé szándékozik velem beszélgetni. És jó leszek lengyelből, mindenki meglássa.
De most persze egyedül ülök a gép előtt, blogírás céljából klaviatúrát püfölök, és vágyom arra, hogy az erős kaharja, magába záháhárjohon! Gondolom, mindenki sejti, kiről van szó. Sokszoros köszönet és még többszörös hip-hip-hurrá a skype megálmodójának. Azért a két erős kar persze, sajna, nem nyúl át a szélessávon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.