Fel kell számolnom a gyerekszobámat, mert a szüleim ebédlőt akarnak a helyére. Érthető, elvégre hat éve nem lakom itthon, és a szobámban hat éve gyakorlatilag semmi nem változott. Néha úgy tűnik, amikor egyedül vagyok benne, hogy tulajdonképpen én sem - amikor kéthavonta hazajövök, újra látom a régi gimnazistát, tizenéves, tüsihajú, fröccsöző, dohányos vagy éppen leszokó, lelkes, szerelmes, dobolni tanuló, hajnalig rajzoló, nem kevéssé őrült leányzó, aki pörög a pólusok között, mint egy megvadult iránytű. Vagyis, nyilvánvalóan, sehol nem tűnt annyira úgy, hogy az idők szele akár tolhat is meg előre vihet, mint a szobámban. Amit éppen felszámolok.
A könyveimet már bedobozoltam, most jöttek a füzeteim. Vannak pozitív bejegyzések, amiken röhögök, mint például: "MINDENNEK AZ ALAPJA A BIZTOS MEMORITERTUDÁS" - rögtön egy magyarfüzet hátoldalán, keresztben. Avagy, egy irodalom fakultáció óra jegyzetében: Elegem van Bahtyinból. Egyébként az a füzet kész Bildungsroman, és ha megtehetném, adnék egy nagy cuppanósat Kis Attila tanár úrnak azért, mert annak idején feltűnt nem kevéssé zavaros magam életében, és míg a füzetbe egy kopaszra nyírt és épp csak a légzés mindennapossága ellen nem lázadó punk kiscsaj kezdett írni, a végén már ott van első nagy művem, a Fal vázlata. Azt hiszem, a naplóim közé rejtettem el a végleges változatot. A fal, ami én vagyok. Amit most meg fogok szabadítani az összes képtől, fotótól, plakáttól, és lebontanak. Persze épp ideje volt.
Mindenesetre atöbbi heripotteres ne lepődjön meg azon, hogy amikor kinyitja egy régi naplóját vagy füzetét, a legkevesebb, hogy egy baziliszkusz szabadul el. Én szörnyen szenvedélyes ember vagyok, és elviselhetetlenül szenvedélyes voltam kamaszkoromban - és ezek a szúrós, bökős, vagy lágy, forró, mély meg felszínes érzelmecskék tintába öntve pihennek a lehetetlenül rendetlen füzeteim minden oldalán. Például a gimis szerelmem, attól kezdve, hogy megláttam, az összes szakítási kísérleten, válságon, nagy terven, és persze azért sok-sok boldogságon keresztül is addig, amit talán akkor firkanthattam oda, még évekkel ezelőtt, amikor a szakítás utáni hétvégén hazajöttem: már nem... Vagy egy barátnő jegyzetei, ceruzával, tollal, a füzetben, lapokon, amiket kézzel másolt és hozott utánam, ha beteg voltam, akivel összevesztem negyedikben, és soha nem jött rendbe... Aztán feltűnik az a két régi barát, akik azóta összekerültek, lsd. az előző bejegyzésemet. Feltűnik Dezső egy noteszban, amiből még azt is megtudtam, hogy azon a napon, amikor felakasztotta magát, délelőtt még elkérte Annától a jelentkezési lapot az orvosi előkészítőjére. Na, ezek azok a konzervek, amik az embert felkészületlenül érik. Tömény, nagyon tömény, ha egy óra alatt lapozod végig négy évedet, mert el kell dönteni, megtartasz-e bármit is. Na és a tükörírás... Tudom, csak egy kézitükör kéne, és akkor elolvashatnám azokat a gondolataimat, amiket anno még magamnak sem szívesen rögzítettem volna talán... Nade van nekem, ennek a 23 éves, konszolidáló háromszakos majd'-felnőttnek elolvasni, mi bántott '99-ben? Turkáljak a saját 18 éves fejemben, miközben inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy egyesek talán nem véletlenül hívtak nemrég tanárnőnek?
Rendben, nem omlik össze az életem, csak mert kinyitottam Pandora szelencéjét.
Mindenesetre ha valaki valaha kiás egy elfelejtett időkapszulát a szülőháza hátsó kertjében, temesse vissza. Van a múltnak egy olyan mértékű koncentrációja, amit nem lehet átmenteni a jelenbe, még ha a lehetséges legnagyobb tudatosságot is követeljük meg magunktól.
Úgyhogy, a Bildungsroman kivételével, kidobom a gimis füzeteimet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.