Még mindig Magyarország. Még mindig egyetem. Még mindig szakdolgozatokat kellene írnom, sokat. Még mindig nem dőlt el, tavasz van-e. Még mindig nem tudom, hány pontot kaptam a második opponenstől. Még mindig nem tudok semmit a filozófia OTDK-ról.
Néha még mindig Krakkóval álmodok.
Majd írok - néha.

Minden kedves egybegyűlttel tudatom, hogy hazajöttem. Nem túl boldogan, meg nem túl lelkesen, de ha egyszer muszáj volt... Mit tehet az ember.
Krakkóba nincs olyan szép tavasz, mint itthon, de Krakkó nem ennyire koszos, nem ennyire frusztrált (nem ennyire frusztráló), nem ennyire pesszimista, nem ennyire drága, és kétségkívül elszoktam attól, hogy leszakadt szemetesek legyenek a vonaton, ne működjön az automata, átvágjon a forgalmi ügyeletes, akinek a visszajáró egy része a kezében marad, míg külön rá nem kérdezek, és három ember próbáljon meg tőlem pénzt kérni 5 percen belül. Az utolsó végig se mondta, csak amikor kevéssé lelkesen visszanéztem, elküldött a kurva anyámba. Szóval, welcome to Hungary, welcome home.
Tudom, vissza fogok szokni, tudom én.

Egyébként a héten is ültem könyvtárban, beszerzőkörutakra jártam (nem élhetek almás mentatea nélkül!), csütörtökön fogadáson voltunk a többiekkel a krakkói konzulátus szervezésében, átruccantunk a Deli bárba magyar estre; másnap megtudtam, hogy az Olimp nevű egyetemi klub és pizzériában csapolnak Zywiec Portert, és ha nem is túl jól, de kellemeset csocsóztam (oké, öngól nélkül szebb lett volna, de sajnos a partnerem túlságosan megbízott bennem...); szombaton lángossal és egri bikavérrel (meg fagyival és portugál süteménnyel) elbúcsúztattak; vasárnap indulás előtt pedig részben magyar misén voltunk a Wawelben, ahol aztán Báthory István sírjánál elénekeltük a Himnuszt is. Talán érthető, ha mindez most így hirtelen hiányzik...

Nincs jobb, mint a zsebed lehúzó aprótömeg boldog tudatával a villamos, a villamossal a belváros felé igyekezni. A tavasz első biztos jeleként a Tanárképző Egyetem (micsoda változások Krakkóban) előtt megjelent a valószínűleg rém fázós pereces néni. Az a fajta pereces, aki miatt ellepik a város szélét is a galambok, de mióta válság van, kevesebb és fürgébb a galamb, már igazán utálni sem lehet őket, mert kimarad a mindennapi bosszankodás, ahogy egy grillcsirke gyorsaságával épp az orrod előtt csapnak fel a felhők közé (és sosem jutnak tovább a melletted járó-kelők dohányfüstjének fellegein, mert ezek, bizony, csak a leglustább szárnyasok a földkerekségen). Egyszóval, a villamoson meg jelenés: de miért hallucinálna az ember bakancsos járókelőt? Nem lenne illendőbb valami aprószentnek megjelennie. Talán nem figyeltem, és mégis ott volt a fickó. Talán későn keltem, és a tisztesebb szentek elkeltek. Elég legyen az, hogy 10 perccel a pereces után már a nyelvkönyvek között válogattam a Tudományos Főkönyvkereskedésben, így hazatérve nem egy kedves-kellemes percet szerezhetünk majd magunkkal Istvánnal némi ragozási táblák és vonzatos igék segítségével. A rend kedvéért elmentem az új ekönyv névre hallgató boltba is, a várhoz vezető utcán, ahol megszereztem a Szolidaritás bajszos harcosáról kiadott drámát, mindössze három aranyért, és néhány amolyan rajzos regény-félét, hogy jó kedvre derítsen. Másfél órát ültem a könyvtárban, rábukkantam némi antiszüfrazsett mellékszálra egy neves sziléziai és egy bohém varsói irodalmár beszélgetésében a kortárs polák irodalomról, melyben szerintük csak a népszerűséget mindenek előtt áhító hölgyek érvényesülhetnek, a magas kultúra minőségbeli kívánalmait szem előtt tartó uraknak azonban esélyük sem lehet. És, végső soron, minden regény eladható egy csinos hajadonról készített fényképsorozattal... Porított koncentrátumokat vásároltam egyetemünk polonistáinak éves találkozójára készülve, melyen ezúttal ciberelevest fogunk feltálalni, mint szervezők. Szerény, sajtból és felvágottból álló vacsorám után elfogyasztottam még egy korsó gyömbéres seritalt egy régi cimborámmal, akivel valaha együtt végeztük stúdiumunk e szép és nagy múltú városban.

1. Nem mentem el egy előadásra, ami a Bevezetés a feminista közgazdaságtanba címet viselte. Mit veszíthettem?! Holnap valószínűleg elmegyek egy közönségtalálkozóra Agnieszka Graffal, a rend kedvéért. - a Graff-beszélgetés előtt többen is arról beszéltek, hogy kiváló volt az említett előadás. Arrrggghh. Kivonult a helyi női közgazdászok krémje, megjelent egy "betolakodó" a Partia Kobiet (Nőpárt) részéről, amiből majdnem veszekedés lett (politikai-ideológiai-fogalmi ellentétek, nem a zurek receptje ügyén), meg másfél tucat egyetemi hallgató. Többet érdemelt volna, mert kivételesen jól tud beszélni - nem csoda, USA-ban edzett amerikanista civilben.
2. Holnap lesz első és utolsó találkozóm a CEEPUS-koordinátorral. - akinek beültem a Heidegger igazságfogalmáról tartott szemináriumára, aztán meg próbáltunk kicsit csevegni a pierogi ruskietől a magyar válságon át a magyar létigéig mindenről, de sajnos Poznan óta egyre nehezebben kommunikálok, és tartok tőle, nem voltam túl élvezetes társalgó. Mindenesetre hivatalos ügyek letudva. Irigylésre méltó a kilátás a várból, még Piliscsabához mérten is. Következő életemben lehet megpróbálom az europeisztikát Przegorzalyn...
3. Nekem tetszik a Benjamin Button különös élete. (Persze Brad Pitt is, minden életkorban, de ezt inkább ne firtassuk.)
4. A hatodik napon hazamegyek. - és az idő egyre fogy...

https://www.youtube.com/watch?v=xA6c9RAmXEk

Danit felraktam a vonatra fél háromkor, azóta teljesen el vagyok keskenyedve, mert azért mégiscsak jobb, ha van öccse az embernek, no. Most meg nem nagyon lesz vagy öt hónapig. De akkor aztán!! Kirándultunk, rosszalkodtunk, sokat ettünk és vihogtunk. Alant megosztanám értékesebb tapasztalataimat.
Krakkó-mániások figyelmébe: az általam ajnározott Polakowski-kifőzde második egysége nyitva a Wszystkich Swietych téren, és éppolyan jó a zurek, mint a Miodowán. Nem is beszélve arról, hogy sokkal könnyebben útba ejthető - akár egy reggeli erejéig is, és a "rántotta mindenféle jóval" tényleg nagyon jó: a két tojás elveszik a kolbász-szalonna-gomba és paradicsom-rengetegben.
Az Alchemia továbbra is az Alchemia, a Dym kávéja továbbra is kifogástalan, a kebab még mindig a fent említett téren a legjobb. Azért meg nem fogom unni, attól tartok.
Kulináris és egyéb kalandok után hétfőn elutaztunk Zakopanéba, ahol semmi nagyobb megterhelés nem várt ránk első nap a buszpályaudvart ellepő kiadószobás nénikék és a kezdő, ám meglehetősen arrogáns koldusok (segítsenkibuszjegyregyűjtökdetényleg) kivételével. Egy Stara Polana nevezetű kvázi-hostelben volt a szállásunk, ahol nagyon kedvesen fogadtak, de azért törölközőt bérelni kellett, a fűtést magunknak kellett felfedeznünk, a fürdőben nem túl bizalomgerjesztően villódzott a neon, a reggeli pedig a legolcsóbb szupermarketlánc több napja felbontott, ezért sötétbarna és csontszáraz pástétoma volt. Nem feltétlenül hostel-áron, csak azért bátorkodom megjegyezni, gyorsan hozzátéve, hogy nagyon jól jött nekünk a kellően elszeparált lakosztály a délutáni szunyókáláshoz és az esti duhajkodáshoz. Mert Zakopane, amint besötétedik, rémesen unalmas falucskává változik... Két mozi van, de csak lengyel filmeket játszanak. Legkésőbb nyolckor bezár az utolsó üzlet is, ahol különben is csak kínai szuveníreket vagy túrabakancsot lehet kapni. És sötétedéstől nyolcig már így is biztosan túlesett az ember a vacsorán, a kávén, és azon a kellemes sörön is, ami után valahogy nem kívánkozik a másik. Mit lehet tenni? Vettünk egy pakli francia kártyát, és egész éjjel pókereztünk, zubrówkás almalével kísérve a Dani mobiljából felcsendülő archaikus és újabb metál és rockszámokat...
Azért mindig lehet egy kis sajtot venni, Dani a sós sápadtra bukott, én meg a sötétre füstöltre - de ezzel nagyjából tényleg véget ért azon termékek listája, amiket egészen biztosan nem gyermekmunkások állítanak elő valamelyik távol-keleti ország kevésbé szerencsés vidékén, ahol nincs is a "síparadicsom" szónak megfelelő kifejezés. Van persze neonzöld kard, Zakopane felirattal. Plüss bébi-bernáthegyi. Vágódeszkaszett. Bőrkabát. Papucs, dögivel. Terítők, made in Austria. Utolsó vacsora fából, de ennél messzebb a híres helyi naiv művészettől nem is lehetne. A nyertes mindenesetre a fénykard, nagy volt a kísértés, hogy unalmunkban leforgassuk a Csillagok Háborúja klasszikus részeit - végülis valaha fejből tudtuk az egészet, és kicsit bemelegítettünk az erkélyünkről lógó jégcsapokkal... (De versenyben volt persze az a Krakkóban látott dísztőr is, amivel először Törcsváron ismerkedett meg közelebbről Dani, amikor is arról próbálta meggyőzni a kupec, hogy ezt bizony egy idős székely bácsi faragta a hegyekbe... Az idős székely bácsik azért, ettől eltekintve, tényleg képesek jó üzleti érzékkel megáldott huncutok lenni...) Turistákra épül a teljes vendéglátás is, ami idén messze nem annyira lengyeles és górálos, mint két és fél évvel ezelőtt: nem csak McDonald's, KFC és Pizza Hut van a főutcán, de Costa is, ami azért felénk még mindig ritkaságnak számít... (És ritka drága az egyébként persze mindenütt pompás mocha - 12 zl a közepes bögre.)
Azért még első nap felvitettük magunkat a Gubalówkára, megcsodáltuk a hegyi panorámát, aztán lesétáltunk (csúsztunk-másztunk, néha-néha) egy nem veszélyesen meredek ösvényen. Másnap átmentünk Morskie Oko-hoz - mi voltunk az elsők, akik kilenckor elindulhattak felfelé, így aztán egészen más volt a hangulat, mint annak idején kocsin zötyögni Tadeuszékkal a nyári melegben... Utat azért nem kellett törni, még kedd reggel is szembe-szembejöttek az éjszakára fent maradtak, és hamar utolértek minket az első lelkesek. Érdekesebbek voltak azok, akik a táv negyedénél hatalmas önbizalommal ránk köszöntek: Ott vagyunk mááár? De csodaszép, hatalmas hegyek, nagy hó, séta a befagyott tavon, forralt bor, rossz bigos, korsókkal vívódva vigadó lengyel suhancok, tisztes családok és túrabotos nagymamák.
Szerdán aztán kimentünk a krakkói állatkertbe, a változatosság kedvéért hegynek fel, mert a sofőr minden bizonnyal merő jóindulatból úgy gondolta, hogy ha két veszettül szaladó turista tűnik fel pár méterrel a busz végétől, az biztosan csak a véletlen műve lehet. Kedvenceim persze a majmok, a fókák annyira nem voltak formában, és halálra rémisztett egy kajmán, aki nem egészen ott volt, ahol hittem. Mindenki napozott egy kicsit a még szokatlan márciusi napsütésben, így aztán, ha megint nélkülöznöm is kellett az orrszarvúakat és vízilovakat, nem volt nagy csalódás.
Utóljára csütörtökön: Auschwitz, Birkenau. Másodszorra, két majdaneki kirándulás után fel voltam készülve, a magyar pavilon az igényesebb fajta kortárs szerencsére, imponálóan kevés, de jól közvetített információval. Egyre inkább turistaparadicsom azért.

Azok a kis cetlik mind könyvek, amikhez közöm volt. És még nincs is meg az összes kérőlap...
Most már csak itthon, olvasni, keményen.

A helyzet komoly.
Tulajdonképpen elérkezett az a pillanat, hogy nem igazán érdemes tovább keresgélnem a remekebbnél remekebb szakirodalmakat. Egy ideje az egymásra hivatkozás csapdájába estek, és újra meg újra ugyanazt olvasom - akkor, vége? Elkezdhetek írni? Pont most?
Azért még szerencsére van néhány száz oldal (vagy kicsit kevesebb) fénymásolatom, nehogy kétségbe kelljen essek.
Krakkó biztosan szép, mint mindig. Csak sok a latyak. Kevés a fény. De legalább a szociológiai könyvtár, ahol tegnap ücsörögtem, szép helyen van, kilátással a Planty-re. Többet nem is kívánhatnék.
(Na jó, esetleg egy kis vodkát a málnaszörphöz és tabascóhoz, amivel már rendelkezem...)
(Veszett kutyázni csudajó, ha éppen túl kevés a fény és túl sok a latyak. Meg a fénymásolat.)

A Slumdog Millionaire rengeteg Oscart kap - na ugye megmondtam.
Végre megnéztem a Dogvillet - végre valami eltéveszthetetlenül művészfilm, aminek úgy van pesszimista (?!) befejezése, hogy mindeközben belefér egy csavar. Nagy csavar. Elég legyen a moralitás nyafogással való azonosításából!
Voltam tegnap a krakkói Nemzeti Múzeumban - csupa kellemes kortárs élmény ért vasárnap - ahol végre egyszer láttam jelentést nem teljesen nélkülöző (avagy nem pusztán fárasztóan öncélú) képeket, többek között Warholtól. Pedig gyakran kezdtem már félni, hogy úgy rá lehet unni, mint Dalíra. (De ugyanott remek középkori üvegek és szecessziós bútorok, nem is beszélve egy-egy olyan 20.sz. lengyel alapműról, ami a szakdolgozatomban is fel-felbukkan - lsd. fentebb: Stanisław Wyspiański - Polonia.)
http://www.muzeum.krakow.pl/Wystawa.215.0.html?&tx_ttnews[tt_news]=1073&tx_ttnews[backPid]=26&cHash=b2854b3426&L=1
Itt rekedteknek jó hír, hogy lehet kapni valamit, ami ugyan csak annyira hasonlít a túró rudira, mint a Fasolka po bretońsku a babfőzelékre vagy a gołąbki a töltött káposztára, de azért magyar, túró, csokival bevonva (60%!), és rúd. (Aki rájön, hol lehet a zenét kikapcsolni a honlapon, mindenképp megérdemelne egyet...)
www.qhipa.com
Üdv mindenkinek.

PS. www.desszertszalon.hu :)

öööö
elbizonytalanodtam. ezen a héten senki nem nézett fel. kérem, ha bárki olvas még, kommentben jelezze. ha nem, akkor törlöm a blogot jövő hét végén.

A lengyeleknél most lenne Torkos Csütörtök - Tlusty Czwartek, de nevezhetnénk a Fánk Nemzeti Ünnepének is - minden pékség előtt sorok kígyóznak, az emberek tizesével (nem vicc) kérik a fánkokat, mindenki szájából és zsebéből lóg néhány, lehetőleg szimultán. Én sem álltam meg: a cukormáz még olyanabb, mint a képen - bevonja a tésztát vastagon-fehéren (ha nagyon metaforikus akarnék lenni: ahogy Krakkót is beborítja a napok óta hulló, alig-alig olvadó hó); a tetjén kandírozott narancshéj-darabkák. Még jó, hogy csak egyszer van egy évben ekkora hisztéria, és máskor eszünkbe sem jut, milyen jó (tlusty, azaz zsíros) is egy fánk.
(Ami egyébként azon izék közé tartozik a lengyelben, amit úgy ragozunk, mintha élne, a sörrel és a márkás kocsikkal együtt...)
Egyébiránt ma a másik könyvtárban ültem, ahol drága a menü, kimentem hát egész' az IKEAba, és hétszáz forintból nagyot javítottam lakósarkom színvonalán. És indulok vissza a másik könyvtárba:) De tetszik:)

Ha valamiért nem jönnék haza időben, a könyvtárban ragadtam. Semmi értelme kiköltözni. Vannak kényelmes padok, aludni. Tágas vécék, amikben ellakhatnék. Kedvesek a könyvtárosok, még ha nem is egészen érted, miért is kell mindent máshogy és máshová írni a kölcsönzőlapon.
És, végezetül, ha igaz az, ami ma történt, ott lehet a legolcsóbban jóllakni Krakkó belvárosában. Remek zurek, kolbásszal-krumplival, aztán sziléziai, khmm, mondjuk, galuska (úgy néz ki, mint azok a kis kerek egyenként csomagolt epres cukrok meg karamellák, na, inkább mellékeltem), pörkölt (tényleg, majdnem!), tormás céklapürével (otthon ilyet csak flancos pesti pöffeszkedőben kapsz) és kompót. És 8zl. (508 Ft, mai árfolyamon.) Talán mégsem kell megennem a kalapom... Mindenesetre teljesítményösztönzőnek kiváló volt.
Bár ott van még a sarki bar mleczny, ami kétségbeejtően egyértelműen a tisztesen szegényekért létezik - az egyetlen húsétel az étlapon a ragu, ami bármihez kérhető. De a pierogi ruskie kiváló: nincs elborsozva (leggyakoribb típushiba), elég zsíron pirított hagyma van rajta (ehh, ezt nem érthetik meg a fitnessguruk sem...; a hagyma mértékegysége pierogin Lengyelországban egyébként a nagyon kevés és a semmi között váltakozik, bármit ír az étlap), és bár úszik a vízben, mégsem lessz tőle gusztustalan vagy íztelen. Na jó, valamit biztos tudnak a polyákok.

PS. egy utolsó hír: tényleg kell hogy tudjanak valamit, mert megéri nekik csini műbőrkötésben kiadni a nagy filozófusokat, kötetenként 1400 forintért, olyan mellékletecskeként, amilyen otthon az összerakható csontváz vagy a gyűjthető dinók. Az eheti sláger A tiszta ész kritikája. Már a sokadik kötet a sorozatban. Szegény Kant, ha tudná, hogy a női mellékletek között van főműve az empikben...

Azért minden nem lehet tökéletes - Gula valamiért felcseréli a napszakokat, és hajnali ötig tanult - most meg alszik. De olyan kedvesen kérdezte hajnali háromkor, amikor felkeltem olvasni, hogy végre elálmosodjak: zavar-e... Öööö... Talán a rám irányított 60W kislámpa, a folyton duruzsoló vízforraló és a chatelés közbeni csilingelés együttese tényleg cseppet zavaró volt... De sebaj. Minden vizsgaidőszaknak vége szakad egyszer!
(A nap nagyobb rossz hírét gondolom úgyis tudja, akit érinthet. Éljen a válság, Magyarország, előre! Az biztos, hogy szeretném elfelejteni a himnusz és a szózat szövegét, de sürgősen, és szívesen elboldogulnék bármilyen más nemzet énekeivel...)

PS. remek a megyei könyvtár, mert a szépirodalmat leszámítva szinte mindenből tart nem kölcsönözhető példányt. Haragszom viszont a nagy hírű Jagiellóra, mert a kölcsönözhető példányokon kívül szinte csak archív példányokat rejteget az utókornak. De minek? És mikortól minősülök utókornak? Felkérhetnék rég iratokat, de nem olvashatok el pár éve megjelent lengyel kiadású könyveket. Ejj, polyákok, vannak ötleteitek.

Nem késett a busz. Rendes volt a taxis. Gond nélkül becsekkoltam a koliban. A szobatársam a Boldog Gizella gyöngye lehetne: több jegyzete van, mint nekem, sokáig fent van (aztán sokáig alszik), és mindent fülhallgatóval néz és hallgat... Érthetetlen.
Aztán reggel elsőként estem túl az adminisztráción. A bankban tényleg odaadták a pénzt miután felmutattam az útlevelem. Mondjuk teljesen hiába másztam fel az egyetemre (ezúttal egy gótikus regénybe illő dombon van egy várban...), mert se diákot nem kaptam, se a koordinátor nem volt kint. Viszont szép volt, mert hatalmas hó esett-esik, és mivel épp szünet van (ezért nem jár a busz), semmi nem változtathatta latyakká. Hazatérve beköttettem a netet - ingyen. Aztán simán beiratkoztam a könyvtárba - nem kölcsönözhetek, de annyira nem is akartam. És még a könyvesboltban is megvolt egy könyv kevesebb mint negyedáron, amiről feltételezem, hogy kapóra jöhet. Beszéltem skypeon Danival, Istvánnak és anyával is. El sem hiszem.

Boldog Valentin-/Bálint-napot/hétvégét mindenkinek!
(A sütemény a maga részéről szerelemízű: eperhab, zselécske, ruganyos máz és kevéske tészta - még nem tömény, már nem közömbös, még nem egészen nyár, de se nem ősz, se nem tavasz (és egyértelműen nem hóviharos zimankó...), bódítóan bohókás, és mosolyra fakaszt. Természetesen desszertszalon.)

Egy kis Tóth Ágnes Veronika és Sebestyén István az érdeklődőknek:
http://www.kultura.hu/main.php?folderID=887&articleID=279339&ctag=articlelist&iid=1

Az úgy volt, hogy reggel hazajöttem, teljes lelki nyugalomban... hát, nem is tudom, mi a fenét csináltam, de kettőkor megszállt az ihlet, hogy akkor most csomagolás. Megfordítom a bőröndöm, és akkor, először, megpillantom a kerekét. Amiről tudtam, hogy nem az igazi, de nem gondoltam, hogy ennyire kritikus a helyzet. Ugyanis gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy nagy darab trappista, alig-alig látható ívvel. Legyalultam. De most már végre tényleg értem, miért volt újabban olyan nehéz húzni... A szomszéd kínaiban teljes kerékhiány, legfeljebb a távirányítós autókról szerelhetnék le párat. Rohanás a városba - mondjuk, khmm, "rohanás", mert ma volt először rajtam a csodacipő huzamosabb ideig, pláne terepen. Maradjunk abban, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha hamarabb találok valamit... Váci bőröndkörkép: de hol vannak már az occsó gagyik, ohh... Emlékszem a görgőipar csúcspontján csak úgy hajigálták az ember után a filléres szetteket amik aztán egészen meglepő dolgokat műveltek a későbbiekben, de mindenesetre olcsók voltak. Most meg nem adnak kilencezer alatt semmit, de semmit. És az is csúnya. Vagy instabil. És akkor, a pályaudvarnál, jött ő. Lehet, hogy az a baj, hogy túl sokat gondolok mostanában Louis Vuittonra. Túl közel van a Lengyel Intézethez. Túl elegáns, túlságosan nem erre a világra való, rémesen kevéssé praktikus. Olyan dámáknak való, akik csak akkor fogkák meg a fülét, amikor félrelakják belvárosi panorámás lakosztályaikban, cipelni csak mindenféle férfiak cipelhetik. És mégis. Úgyhogy, ezt a bájos, vállpánt nélküli (tejóég), kissé instabil kerekű (rémes!), és szerintem kevéssé szerelhető (nadekérem!) modellt az iránta való tiszteletből vásároltam... (Csak meg ne tudja, hogy felkerült ily kontextusban a világhálóra, mert aztán engem fegyveres őrök fognak távol tartani az Andrássy út környékéről is!)

Oh, wie süß - hát nem?!

Na szép, esik a hó, leadva a szakdolgozati bejelentők, mindjárt indulok az egyik kedvenc városomba - én meg itthon szomorkodok, mert könnyűnek találtattam, és nem lesz meg az első publikációm a konferenciakötetben. Sürgősen vigyen el valaki hógolyózni, mert most hirtelen nagyon elkeskenyedtem. Ezen speciel még a nyamvadt édességek sem segítenek, mert a válság oka, kérem, nem hormonális, hanem már-már metafizikai. A fene megette.

Vácon esik a hó:)
A hetedik napon pedig el fogok indulni.
Most elindulok ügyintézni, és csak a csoda menthet meg attól, hogy mire dél körül hazaérek, ne egy halálosan felhúzott bepörgött fúria legyek, úgyhogy nézem még kicsit az ablakból bamba vigyorral, hogy jé. Esik a hó.
(És bízok a váci ügyintézők korábban már tapasztalt nemes lelkében és szándékaiban.)

Vácott latyak, szürke ég, letargia. Akarok egy olyan nagy rózsaszín fánk-izét a desszertszalonból, aminek biztosan rózsaszín az íze is, és azonnal a régi Barbie-házamban érezhetném magam tőle, ahol a mosatlan is csak a falra volt festve... Bár, ha választhatnék, nem ebbe a műanyagvázas papírcsodába költöznék be, hanem a windsori királyi babaházba. Vagy legalábbis, alább adva, abba, amit másodszorra csinált apa, három szint, üveg tolóajtók, beépített tetőtér... Még ha a világítás kivitelezése végül el is maradt valamiért?! Rejtély.
A váci adminisztráció csodás.
A váci őrültek nem csendesek. A dm-ben érkezésemkor éppen zokogott a pénztáros, mert valami bekattant hölgyemény, miután közölte vele a biztonsági őr, hogy nem tudja megmondani, mi hol van ("hiszen nem ez a dolga") elkezdett kiabálni és polcborogatással fenyegetőzni, ha nem kerítenek neki azonnal egy eladót, és a végén ki kellett tessékelni. Talán nem egészen ez a polgári elégedetlen-/engedetlenség legmegfelelőbb formája...

Tönkrement az eredeti Blöff dvdnk. Hát így legyen az ember becsületes és Guy Ritchie-rajongó egyszerre?!
Újra nyitva a desszertszalon, ma közelebbről megismerkedtem a Granny Smith névre keresztelt zöldalmás-ánizsos formációval. Valami átütőbbre, picit fűszeresebbre számítottam - panaszra azért nincs ok. Kellemesen fanyar volt a Szatmári szilva, a francia csoki tömény és édes (milyen is lenne?), a Málta szép mint mindig énnekem. Alig várom, hogy egyszer végére érjek a kínálatnak - persze amíg a napi kínálat mint olyan létezik, nincs túl sok esélyem erre. Szerencsére.

Magyarul: Gettó milliomos, bemutató a hónap végén.
Valaha a Trainspotting rendezője. Vágó István helyén arrogáns újgazdag műsorvezető, és csupa olyan kérdés, amiért valahogy tudja a választ a fiú, hiába poklok pokla, árvaság, nyomor: gettó. Nem lehet neki nem szurkolni; még akkor sem, ha európai ésszel érthetetlen, hogyan lehetnek ezek a kérdések a Legyen Ön is milliomosban, még akkor sem, ha esetlennek érezzük a hepiendet - dehát bollywoodi film nem lehet halál, happy end és indiai tánc nélkül. (És ha valaki furcsállná: az indiaiak tényleg így táncolnak - legalábbis Ganesh így táncolt Panjabi MC-re anno Poznanban.)

VAN TÉMAVEZETŐM!!! VAN TÉMAVEZETŐM!!! MINDHÁROM SZAKOMON!!!
(Úgyhogy remélem, szakdolgozatom, záróvizsgám és diplomám is lesz nemsokára...)
ÓÓÓÓÓÓ heppi dééééééj:)

Négy hét múla ilyenkor Zakopane-ban fogok hegyre menni (mászni, kúszni, vagy liftezni - ez mind lehetséges) Danival, muhahaha. De mindez ahhoz képest, hogy két hét múlva ilyenkor Krakkóban fogok hazafelé tartani az egyetemről...

PS. a Spíler (RocknRolla) jó film, minden híresztelés ellenére. Az első húsz percben kezdtem picit megrettenni, nem feltétlenül tett jót, hogy egy szintet feljebb léptünk a korábbi Guy Ritchie-filmekhez képest, és kispályások helyett menő ingatlanmaffiózókat látunk - azt hittem, túl sok szál lesz, túl sok adat, elveszik a lényeg. Kétségkívül nem nevettem annyit, mint a Blöffön, nincsenek benne annyira jó karakterek, mint Brad Pitt cigója, egyetlen monológ sem ér fel az István által sokat idézgetett eszmefuttatással a szarvasmarhákról és a végtelen rónákról, de határozottan úgy érzem, képes lennék még egyszer megnézni. (És természetesen nem, nem csak Gerard Butler tehet mindenről. Előbb-utóbb még Bondot csinálnak ebből a fiúból, és akkor majd mind kiábrándulunk.)
http://www.imdb.com/title/tt1032755/
http://port.hu/spiler_rocknrolla/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=97563&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Mindenkit, aki dohányozni lát, boldogan felhatalmazok, hogy rúgjon seggbe.
Vagyis tegnap beszereztem életem első két befújóját. Egyelőre nem biztos, hogy asztmás vagyok, csak úgy néz ki. Kicsit. Mindenki sajnálhatja, hogy kihagyta a tegnapi vizsgálatom, csak két beszélgető-teázgató család láthatta, ahogy előbb könnyedén szökellve, később szörnyen zihálva, majd rémesen botorkálva lépcsőztem a harmadikra. Terheléses vizsgálat:)
(Tudom, fogyjak és tornázzak, de azért táplálkozzak egészségesen és ne erőltessem túl magam, és különben is, a legjobb az lenne, ha hoznék is valamit, meg nem is, fel is lennék öltözve, meg nem is, meg úgy egyáltalán.)

Egyébként a nap nem kifejezetten érdekes apróhírei:

• rendkívül furcsa íze van a Zalaco szezonális ajánlatában szereplő aludttejes prószának. Akivel eddig megkóstoltattam, magamat is beleértve, biztosan nem az jutott eszébe, hogy szép, ráadásul igazán nem ízlett senkinek - de igazán nem volt senkinek ellenére sem. Amolyan igazi rusztikus darab, kukoricalisztből, aludttejjel, baracklekvárral. 139 forint. De kapható töki pompos és rongyos kifli is, amíg a készlet, vagy a nehéz ételeket követelő nagy hideg(?!), tart.
• azt hiszem, ma láttam először paradicsomot 1390Ft/kg áron. Legalább piros volt.
• a Tesco ismét furcsa stratégiát választott érthetetlen készletek felszámolásához: ahogyan tavaly Norah Jones too late című lemezét, idén a nemrég még sikeresnek mondható MIKA (life in Cartoon Motion) és a számomra teljesen ismeretlen Orson (Bright Idea) c. albumát szereztem be 70 forintért. 99ről leárazva. Nem mintha bármelyik olyan hajjdenagyon tetszene, de zenét nem hagyunk ott ennyiért. Hátha egyszer még light rockot vagy slágereket fogok kívánni ellenszernek a téli sötétségre...
• napok óta esik a hó, nagy csomókban - veréb nem, Barna és sétáltatója többnyire ázik
• Zalaegerszegen a '60-as évekről nyílt kiállítás - ha van olyan jó, mint a hajdani az ötvenes évekről, mindenkinek szeretettel ajánlom (http://www.zmmi.hu/gm/kiallitasok.html)