Danit felraktam a vonatra fél háromkor, azóta teljesen el vagyok keskenyedve, mert azért mégiscsak jobb, ha van öccse az embernek, no. Most meg nem nagyon lesz vagy öt hónapig. De akkor aztán!! Kirándultunk, rosszalkodtunk, sokat ettünk és vihogtunk. Alant megosztanám értékesebb tapasztalataimat.
Krakkó-mániások figyelmébe: az általam ajnározott Polakowski-kifőzde második egysége nyitva a Wszystkich Swietych téren, és éppolyan jó a zurek, mint a Miodowán. Nem is beszélve arról, hogy sokkal könnyebben útba ejthető - akár egy reggeli erejéig is, és a "rántotta mindenféle jóval" tényleg nagyon jó: a két tojás elveszik a kolbász-szalonna-gomba és paradicsom-rengetegben.
Az Alchemia továbbra is az Alchemia, a Dym kávéja továbbra is kifogástalan, a kebab még mindig a fent említett téren a legjobb. Azért meg nem fogom unni, attól tartok.
Kulináris és egyéb kalandok után hétfőn elutaztunk Zakopanéba, ahol semmi nagyobb megterhelés nem várt ránk első nap a buszpályaudvart ellepő kiadószobás nénikék és a kezdő, ám meglehetősen arrogáns koldusok (segítsenkibuszjegyregyűjtökdetényleg) kivételével. Egy Stara Polana nevezetű kvázi-hostelben volt a szállásunk, ahol nagyon kedvesen fogadtak, de azért törölközőt bérelni kellett, a fűtést magunknak kellett felfedeznünk, a fürdőben nem túl bizalomgerjesztően villódzott a neon, a reggeli pedig a legolcsóbb szupermarketlánc több napja felbontott, ezért sötétbarna és csontszáraz pástétoma volt. Nem feltétlenül hostel-áron, csak azért bátorkodom megjegyezni, gyorsan hozzátéve, hogy nagyon jól jött nekünk a kellően elszeparált lakosztály a délutáni szunyókáláshoz és az esti duhajkodáshoz. Mert Zakopane, amint besötétedik, rémesen unalmas falucskává változik... Két mozi van, de csak lengyel filmeket játszanak. Legkésőbb nyolckor bezár az utolsó üzlet is, ahol különben is csak kínai szuveníreket vagy túrabakancsot lehet kapni. És sötétedéstől nyolcig már így is biztosan túlesett az ember a vacsorán, a kávén, és azon a kellemes sörön is, ami után valahogy nem kívánkozik a másik. Mit lehet tenni? Vettünk egy pakli francia kártyát, és egész éjjel pókereztünk, zubrówkás almalével kísérve a Dani mobiljából felcsendülő archaikus és újabb metál és rockszámokat...
Azért mindig lehet egy kis sajtot venni, Dani a sós sápadtra bukott, én meg a sötétre füstöltre - de ezzel nagyjából tényleg véget ért azon termékek listája, amiket egészen biztosan nem gyermekmunkások állítanak elő valamelyik távol-keleti ország kevésbé szerencsés vidékén, ahol nincs is a "síparadicsom" szónak megfelelő kifejezés. Van persze neonzöld kard, Zakopane felirattal. Plüss bébi-bernáthegyi. Vágódeszkaszett. Bőrkabát. Papucs, dögivel. Terítők, made in Austria. Utolsó vacsora fából, de ennél messzebb a híres helyi naiv művészettől nem is lehetne. A nyertes mindenesetre a fénykard, nagy volt a kísértés, hogy unalmunkban leforgassuk a Csillagok Háborúja klasszikus részeit - végülis valaha fejből tudtuk az egészet, és kicsit bemelegítettünk az erkélyünkről lógó jégcsapokkal... (De versenyben volt persze az a Krakkóban látott dísztőr is, amivel először Törcsváron ismerkedett meg közelebbről Dani, amikor is arról próbálta meggyőzni a kupec, hogy ezt bizony egy idős székely bácsi faragta a hegyekbe... Az idős székely bácsik azért, ettől eltekintve, tényleg képesek jó üzleti érzékkel megáldott huncutok lenni...) Turistákra épül a teljes vendéglátás is, ami idén messze nem annyira lengyeles és górálos, mint két és fél évvel ezelőtt: nem csak McDonald's, KFC és Pizza Hut van a főutcán, de Costa is, ami azért felénk még mindig ritkaságnak számít... (És ritka drága az egyébként persze mindenütt pompás mocha - 12 zl a közepes bögre.)
Azért még első nap felvitettük magunkat a Gubalówkára, megcsodáltuk a hegyi panorámát, aztán lesétáltunk (csúsztunk-másztunk, néha-néha) egy nem veszélyesen meredek ösvényen. Másnap átmentünk Morskie Oko-hoz - mi voltunk az elsők, akik kilenckor elindulhattak felfelé, így aztán egészen más volt a hangulat, mint annak idején kocsin zötyögni Tadeuszékkal a nyári melegben... Utat azért nem kellett törni, még kedd reggel is szembe-szembejöttek az éjszakára fent maradtak, és hamar utolértek minket az első lelkesek. Érdekesebbek voltak azok, akik a táv negyedénél hatalmas önbizalommal ránk köszöntek: Ott vagyunk mááár? De csodaszép, hatalmas hegyek, nagy hó, séta a befagyott tavon, forralt bor, rossz bigos, korsókkal vívódva vigadó lengyel suhancok, tisztes családok és túrabotos nagymamák.
Szerdán aztán kimentünk a krakkói állatkertbe, a változatosság kedvéért hegynek fel, mert a sofőr minden bizonnyal merő jóindulatból úgy gondolta, hogy ha két veszettül szaladó turista tűnik fel pár méterrel a busz végétől, az biztosan csak a véletlen műve lehet. Kedvenceim persze a majmok, a fókák annyira nem voltak formában, és halálra rémisztett egy kajmán, aki nem egészen ott volt, ahol hittem. Mindenki napozott egy kicsit a még szokatlan márciusi napsütésben, így aztán, ha megint nélkülöznöm is kellett az orrszarvúakat és vízilovakat, nem volt nagy csalódás.
Utóljára csütörtökön: Auschwitz, Birkenau. Másodszorra, két majdaneki kirándulás után fel voltam készülve, a magyar pavilon az igényesebb fajta kortárs szerencsére, imponálóan kevés, de jól közvetített információval. Egyre inkább turistaparadicsom azért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.