A stáb: a rajzoló, az író, és középen a hivatásos lóti-futi a Gyermek-Játék 2008 kiállítás megnyitóján :)
Megtekinthető január 4-ig naponta 10-17 óra között (kivéve 12.24-26., 12.31-01.01.) a Magyar Alkotóművészek Házában (1146 Budapest, Olof Palme sétány 1.)

Komoly karácsonyi hangulatom is lehetne, színes papírokba bugyolálom a meglepiket elvégre, sőt, életemben először a vizsgaidőszak első napján leadtam az indexemet, leellenőriztük, mi kell az abszolutóriumhoz, trallalla, trallalalla...
Csak persze nehéz úgy örvendezni, ha a sírógörcs kerülget arra gondolva, hogy ma este is be kell mennem Pestre, hiába könyvtárba meg évbúcsúztató lengyel szakos főzőcskézésre, akkor is, nem akarok többet buszozni, egyszerűen nem bírom azokat a tökéletesen felesleges, ablakon-kibámulással töltött órákat, levegővel és ülőhellyel vagy anélkül, majdnem teljesen mindegy...
Lemondtam. Éljenek a sztrájkolók, akik szerint a MÁV zsarolja az utasokat, és nincs tekintettel a szenvedéseikre. Mellesleg a blogjukon azon nevetgélnek, milyen jó is sertéspörköltet zabálni és lustálkodni munka helyett. Kötelezővé kellene tenni a retorikát ebben az országban...

Nincs olyan középkori kínzási módszer, amit ne tudnék elképzelni a sztrájkolókkal szemben alkalmazva, márpedig hallottam már néhányról. Kénytelen voltam ezen morfondírozni ma öt-hat órán keresztül, mivel a buszok kétszer annyi idő alatt körülbelül négyszer annyi embert szállítottak, amennyit egészséges lenne; hazafelé Pestről tényleg voltak olyan gyenge pillanatai a nem éppen legújabb járműnek, amikor azt hittem, nem megyünk tovább, képtelen újra lendületbe jönni. Holnap megint. Köszönöm, tényleg, nagyon hálás vagyok mindezért.

Újra kellett köttetni reggel, mert mégis bele kellett gyömöszölni azt az ötven oldalas füzetet, de itt van Ő, 220 oldal, 2,7 cm vastagság - rengeteg jobb sorsra érdemes papír, tinta és szabadidő.
És ez még csak a kezdet...

Elmebeteg, aki szolidarít ezekkel a mocskos semmirekellőkkel a vdszsz-ben. Annyira ideges vagyok, hogy el sem tudom mondani. Hétfőtől megint sztrájkkal fenyegetnek.

Ha valaha valakit érdekelne, itt álljon a féléves programunk. (A leírások filmes oldalakról származnak. Általános bevezetőnk lehetne: http://www.filmkultura.iif.hu/regi/2002/articles/reviews/szloventav.hu.html)

• Ekspres, ekspres (1996)/ Expressz, expressz

A pasztell színekkel, finom humorral megalkotott film a Tito halála utáni Jugoszlávia fiatal nemzedékeinek életérzését tükrözi. Főhőse az apa halála után vonatra száll, és meghatározatlan célú utazásra indul. A vonaton sokféle emberrel találkozik, egy fiatal lány személyében igaz barátra is talál, mégis gyökértelen marad.

• V leru (1999)/ Üresben

Egyetemi kollégium. Dizi, az "örök diák" igyekszik elütni az időt valahogy: egy seprűnyélből "távirányítót" remekel a tévéhez, a fali célbadobós játék nyilaira madzagot köt, hogy vissza lehessen őket húzni. Egy gólya költözik be, aki nehezen viseli a hajnalig tartó kártyapartikat. Rövidesen szobatárssá válik a barátnője is, akiről már látszik, hogy terhes. Miután Dizit otthagyja a barátnője, a három szobatárs baráti társasággá alakul, kellemes kirándulást tesznek a zöldbe.

• Sladke sanje (2001)/ Édes álmok

A 70-es évek elejének Szlovéniája. Egon tizenhárom éves. Vallási révületben élő nagymamájával és mozibolond édesanyjával él együtt. Három barátja van: egyik osztálytársa, akinek az apja mozigépész, a szomszéd hippi, aki a legjobb zenéket mutatja neki és a lemezbolt eladója. Egon legnagyobb álma, hogy saját lemezjátszója legyen, ezt mindenféle fondorlattal igyekszik elérni a család tagjainál.

• Zvenenje v glavi (2002)/ Zajgás a fejben

Drago Jancar kortárs szlovén prózaíró regénye az 1989-es fordulat irodalmi megformálása: börtönlázadás tör ki a Balkán mélyén, és sajátos rendszerváltásnak lehetünk tanúi. A főszereplő fegyencvezér álmai az egykor Flavius által megörökített biblikus erőd, Maszada eszméjéhez kalauzolnak. Az események az akkori áldozatkészséget torzultan tükrözik, a történelem most komikusan ismétlődik meg. A szellemes történet számot vet az eltelt évtized balkáni eseményeivel, a terror ideológiájával is.

• Kajmak in marmelada (2003)/ Tejföl és lekvár (www.fo.hu megrendelhető, 940 Ft)

Spela csak gyereket, szép lakást és mindenekelőtt egy dolgos férjet szeretne. Bozo azonban csak a foci, a pornó meg a hideg sör után mutat érdeklődést. Amikor Őpela-nak elege lesz, és visszaköltözik az anyjához, Bozo elhatározza, hogy megváltozik. Első lépésként megkéri ivócimboráját, Goran-t, hogy találjon neki valami munkát. A haver által szerzett állások azonban vagy megalázóak, vagy nem éppen legálisak. Bozo viszont mindenáron vissza akarja szerezni szerelmét, így bármire képes...

Erre megyünk ünnepelni-vigyorogni jövő csütörtökön:
http://artportal.hu/aktualis/kiallitasok/iii_gyermek_jatek_nemzedekek_a_gyermekekert_palyazat_kiallitasa

Magyarorszáááááág, áááááááá!
Mint azt lelkes olvasóim tudhatják, tegnap teljesen eufórikus állapotban elmentem köttetni a tanári szakdolgozatomat, hogy annak rendje és módja szerint leadhassam hétfőn. Nana. Bár inkább: haha.
Bemegyek a Pedagógia Tanszék titkárságára (bár nem kizárt, hogy, megfelelő rangotadva neki, csupa nagybetűvel kellene szednem, aranyozással). Miután letudom a gyakorlattal kapcsolatos további adminisztrációt, azért, biztos, ami biztos, a pázmányos legyen nagyon óvatos, rákérdezek, mikor is lehet leadni a pedagógia szakdolgozatot.
- Ebben a félévben már nem, hiszen 8-a volt a határidő.
- Dehát minden évben eddig később volt, 15-én.
- Igen, egy hónappal a szakos szakdolgozat leadása után.
- De miért van akkor 8-án, ha a szakos dolgozatokat november 15-ig kell leadni?
- CSAK. (Ez teljesen komoly, ennyi volt az érvelési bravúr.)
- Dehát nem is fontos, hiszen csak következő félévben fogok államvizsgázni, akkor is leadhatom most.
- Hát én nem örülnék neki.
- Akkor nem adhatom le, otthon őrizgessem még egy évig?
- Nem egy évig, csak jövő májusig.
Egyébként a fő érve az volt, hogy ez fel van tüntetve a honlapon. Aki megtalálja, fizetek neki egy sört, forró csokit, vagy bármit, mert már kezdem úgy érezni, esetleg tévedett a titkárnő, mert sehol nem szerepel ilyesmi a honlapon.
Én pedig kerülgethetem az időben elkészült szakdolgozatom még 5 hónapig. Kösz.

Leadtam köttetni a tanári szakdolgozatot!!!
A négyből már csak hármat kell megírnom!!!
Az mellékes, hogy azok még nehezebbek!!!
(Viszont legalább rövidebbek: ez 220 oldal kereken!!!)
ÉÉÉÉLLLLLJJEEEEEEENNNNN!!!

(Majd pénteken utólag mellékelem a képét is. Marha szép lesz és csillogós, mert a PéPéKáE-BéTéKá annyi arany feliratot kér rá, hogy a 2000 forintos kötés mellé még 2200 felárat kell fizetnem... Hát, mai rohanó világunkban így lesz barokkosan díszes, mégiscsak egyházi intézmény, az Úr nem lakhat snassz helyen.)

Aztán elmentem a boltba, és azt kell mondanom: az idei karácsony sztárja az élelmiszer kell legyen, mert egy ezres alatt tényleg csak ebben a kategóriában lehet értelmes dolgot venni. Mint a Pickwick-tea bögrével (hála az égnek, koffeinmentes válogatás), Felix-mogyoró porcelántállal, Barilla-spagetti szintén bögrével (és milyen csinos kis visszafogottal), nem is beszélve a Jamie Oliver őrlőfejes fűszerekről - van a "sarki" Kaiser's-ben, igazi, egy falat London a váci városszélen, csak ?! 999Ft - persze csak nézem... Vagy a "2000 alatt" kategóriában a Milford-tea és számtalan kávé-variáció. Szóval éljenek a bögrék és az ébrenlét!!!
A másik sláger egész biztos a hazsnált- és leárazott könyv lesz, főleg bölcsészkörökben. A Szabó Ervin kiárusításán szembejött velem egy gyerekkori kedvencem, és nem volt szívem ott hagyni 200 forintért: Hana Doskocilová - Diogenész hordója, Filcík illusztrációival!! Akinek ez nem mond túl sokat, pislantson az illusztrációra. Ezután a Gondolat könyvespolt előtt egy papírdobozban rábukkantam Winkler Kutya utónévkönyvére, ami hallatlanul szórakoztató olvasmány, 250 forintért különösen. A harmadikat nem tudom, pontosan honnan és mennyiért szerezte a Mikulás Istvánnak, de nem hiszem, hogy túl mélyen kellett volna a zsebébe nyúlnia. Ho-ho-ho.
Nyakig ülök a tanári szakdolgozatban, és ez nem túlzás, ha lenne konyhamárlegem, meg is mondanám, mégis mennyit nyom eddigi tapasztalatom papírban és tintában! Ma befejezem, eldöntöttem, és mióta kinyomtattam a címlapot, tulajdonképpen motivált is vagyok. Hihetetlen.
Már ketten is megerősítették, hogy jól sikerült az OTDK-dolgozat, a bírálat meg csak egy dolog, én így is örülök, hogy kész van.
Majd még jelentkezek, feltétlenül!

Komoly gondban vagyok. Egyszerűen semmi nem kell karácsonyra, ezzel pedig kezdem teljesen összezavarni a környezetem. Már azokat, akik nem akarnak könyvet venni, és táboruk, persze, egyre népesebb. Dehát könyörgöm, mit gyűjtsön egy bölcsész? Lepkét? Szalvétát? Bélyeget?
Bár állítólag ez a tél slágere, nekem nem kell több sál, se sapka. Az őrült kalapokat pedig, valljuk be, hiába szerettem eddig is, egy pillanatig se hordtam.
Következő lehetőség: drágább ruhanemű. Kosztüm legközelebb az államvizsgán, de leginkább a diplomaosztón kell majd, és őszintén szólva: nem hiszem, hogy tudom, hogy fogok festeni 7 hónap múlva. Hátha nádszálkarcsú leszek. Esetleg kiselefánt. Továbbmenve: nem kell kabát. Az egyik olyan idétlen, hogy sosem volt divatban, a másik olyan elegáns, hogy sosem megy ki belőle, a harmadik kötött gyapjú és reménytelenül szeretem, a negyedik narancssárga, bohókás, meg vad. Minek nekem ilyen tigris mellé még egy? Többi ruhaneműmről eldöntöttem, a végsőkig hordom, különben sosem lesz szívem kidobni, a gardrób meg lassan ránk omlik. Tehát ruhanemű kizárva.
Aztán: lakásfelszerelés, elektronika. De ha egyszer minden van, ami kell? Biztosan jó lenne egy icipici laptop, de már így is alig használom a sajátom, a palmtopom meg évek óta nem vettem elő, legfeljebb nosztalgiázni, akkor meg minek ekkora kiadás? Az iTouch és klónjai is nagyon dekoratívak, de nekem nem is szabadna igazán hordozható lejátszókkal zenét hallgatnom, amilyen kis süket vagyok. Megaztán így is két mp3-lejátszónk van... A konyha túlterhelt gépekkel és olyan aprócska, hogy ha bekerülne az általam olyannyira vágyott tisztes tűzhely, és elrikkanthatnám magam: Rezsó, ágyő! - szóval akkor én nem férnék be. Hasonlóan nem feltétlenül ez a legjobb pillanat rozzant Hajdú mosógépünk leváltására, elvégre mi van, ha jövőre világgá megyünk? Pbált már itt valaki költözéskor mosógépet cipelni? Na ugye...
Lakásfelszerelés. Szedett-vedett IKEAval vegyesen, de a miénk. Nincs mit lecserélni, tartjuk magunkat még jópár évig, vagy amíg az ágydeszka engem megbír. Azt meg már sokszor kijelentettük, hogy több könyvespolc ebbe a lakásba nem jöhet.
Jármű. Van nekem bicajom, görkorim, meg MÁV- és BKV-bérletem. Jogsit karácsonyra? Nincs nekem elég bajom? (De eddig még ez volt a legértelmesebb ötletem, kétségkívül, nem véve persze számításba, mennyibe is kerül az eféle móka manapság...)
Marad a bögre (és a teák s kávék). Igen, végülis szeretem a bögréket, főleg mióta halomra török minden törhetőt a lakásban, és ha az esszék hossza fordítottan arányos az alvással töltött órák számával, több mint valószínű, hogy ez így is marad... Ez, óvatos becslések szerint, tíz bögrét jelent, meg sem említve az esetleges készleteket, mellécsomagolt porcelán kiskanalakat meg alátéteket. Ajjajj, a végén szükség lesz egy új szekrényre...

Természetesen a dolgozat meglett időben (szerda 8:40), bár azt hiszem, senki nem olvasta még el egyben, István is 95%-os készültségnél látta utoljára. Meg kell említenem, hogy reményeim szerint a kialvatlanság okozta kvázi-zombi állapotomban sem valósítottam meg azt a valamikor-valahol (tehát remélhetőleg nem akkor és ott) zseniálisnak tűnő tervet, hogy legalább egy oldalt egészen egyszerűen trágár kifejezésekre cserélek, hiszen úgysem olvassa végig senki. Remélem.
Úgyhogy ma aludni fogok, mélyen, hosszan, szenvedélyesen hortyogva és lepedőrugdosva.
Mert, amint azt a fentebb emlegetett férfiú nagyon is jól tudja, belőlem lehetetlen dolgokat hoz ki, ha akár csak egyetlen éjszaka nem alszom ki magam. Elhagyom a pendriveom. Mindent melléöntök. (Problémáim vannak az ivással. - lsd. Airplane) Úgy hajolok le egy ismerős elszabadult jegyzetéért, hogy közben egy másikat fejbevágok a laptoppal és könyvekkel terhelt hátizsákommal. Pénzt költök szépirodalomra (Tulli: Vörösben). Boldogtalan szerelemről szóló drogos filmet nézek egy színésszel, aki egy éve túladagolta magát (Candy). Miután hosszú órákig meg sem fordul a fejemben az evés, egyszerre szinte görcsként tör rám a vágy - méghozzá az a hisztis, ostoba fajta, amit nem lehet elhallgattatni a BurgerKing olcsó menüjeivel vagy péksüteménnyel, nem, nem, mert amint az édes zsömlére gondolok, majdnem hányok - tehát, padlizsános marhát eszek joghurtos tésztával. Meg szezámmagos csirkét pirított tésztával. És Hey-Ho szőlőlevelet vedelek. Csokifagyit vacsorázok, de olyan hévvel, hogy kanalammal beszakítom a vadiúj műanyagdobozomat. Ajjajj.
Szóval, tessék vigyázni. Veszélyt jelentek magamra és az emberiségre. Bár, mivel István nincs itthon, és a rovarok is elpusztultak (értsd. amikor kritikus sebesség alá lassult utolsó legyünk, István agyoncsapta, mikor épp nem voltam itthon), az élővilág a fürdőben tenyésző penészre, egy óriás tekergő szerencsebambuszra, egy érthetetlen módon működő levelesre, és az ablakpárkányon három, még élni akaró kövirózsára korlátozódik. Sajnos nem zárhatók ki könyvekbe költöző apró élősködők sem, egy ilyen súlyosan terhelt háztartásban.
Az ő érdekükben tehát megyek és lefekszem.

Roppant vizuális Viktória kiteregeti a szakirodalmat emberi számítások szerint szerda délig elkészíthetetlen OTDK-dolgozatához. Nade mi van, ha nem emberek számolnak? Következő kérésem az összes általam nem hitt vagy félt, de még csak jóhiszeműen nem is feltételezett természetfeletti lényhez szól: SEGÍTSÉÉÉÉG!
Egyébként, ezt az apróságot leszámítva, minden a legnagyobb rendben.
Még a virágomat is eszembe jutott meglocsolni, azt, aminek zörögnek a levelei, ha jó bőrben van, ellenben puhák, ha kezd tönkremenni. Ha ez lehetséges, talán a dolgozat is meglesz időben... (HAHA)

Ótejóég, háténteljesenelfelejtettem.
Azóta megvolt a vizsgatanítás, jeles, "jó volt, jó volt".
Szczeklik-könyvbemutatón is voltunk a Lengyel Intézetben, még jegyzeteltem is, ha nagy leszek, megírom ide. Jó volt, mindenesetre.
Voltam a hétvégén Hévízen-Sényén-Zalaegerszegen-Zalaszentgróton-megint Sényén-Balatonszentgyörgyön (de onnan már igazán csak hazajöttem...), találkoztam újra az általános iskolai osztálytársakkal, és kiderült, hogy a csupa kegyetlennek tűnő gézengúzból normális felnőttek lettünk, akik tudnak egymással beszélgetni, nem is beszélve a jelentős előrelépésünkről késsel-villával evésben.
Aztán gyorsan leótédékáztattak a tanszéken, még mindig van öt napom megírni az év dolgozatát. HAHA.
Kiokosítottam magamat Neue Slowenische Kunst-, Laibach- és szlovén képregény-ügyben is, akit érdekel, még kábé két napig kérdezhet, utána egészen biztosan mindent el fogok felejteni.
Most pedig lassan csomagolok, mert megyünk hétvégézni.
Naaagyon szereteeeek utazniiii. IIIIIgeeeeeen.

Fiatalok. Maiak. Én meg tanárnéni. Régies próbálnék lenni. (De mégis mikor volt 162 centis töpszli 24-éveseknek tekintélye definíció szerint? Na ugye.) Még két alkalom.

A Zeszyty Literackie irodalmi folyóirat bemutatkozása - Lengyel Intézet, 18:00
A beszélgetésen részt vesznek: Barbara Toruńczyk, a Zeszyty Literackie főszerkesztője • Marek Zagańczyk, főszerkesztő-helyettes • Juliusz Kurkiewicz, irodalomkritikus • Teresa Worowska, mûfordító, a Zeszyty Literackie Budapestrõl szóló számának szerkesztője.
Az irodalmi estet Széky János, az Élet és Irodalom külügyi rovatvezetője vezeti.

A folyóirat 1982-ben, a lengyelországi hadiállapot kihirdetését követően alakult Párizsban, első száma 1983 elején jelent meg. Nem emigrációs folyóirat, bár külföldön élő, harmincas éveikben járó lengyel értelmiségeik az alapítói, bár a Kultura volt a minta, emigránsok a mesterek (mint Brodszkij vagy Kundera) - ők nem tekintettek magukra emigránsként. Közel állt hozzájuk többek között a magyar irodalom is, elsősorban Herberten keresztül ismerekdtek meg a metafizikus irodalommal, Pilinszkyvel. Ők voltak a '68-as nemzedék - de nem lettek liberálisok azzal a szükségszerűséggel, mint nyugati kortársaik, részben, mert a Leszek Kołakowski volt a "gurujuk". Tudatosabbak voltak ideológiailag a nyugati fiataloknál, nem harcoltak az előző nemzedékkel, hanem mestereiket látták bennük. Nem konkurrenciát láttak bennük, inkább hozzá szerettek volna tenni valamit az ő munkásságukhoz - szemben például a cseh vagy az orosz emigráns körökkel, ahol komoly belső ellentétek jelentek meg. A lap Párizsban kétezer példányban jelent meg, de eljutott és mépszerűvé vált a "földalatti" Lengyelországban is, elsősorban a Szolidaritással való kapcsolataik révén. Irodalmi lap volt, ami nem folyt bele a politikába; így hozhatott létre egy saját(os), szabad teret.
És mivel foglalkozik ma a lap? Például az "Utazások"-sorozattal, melyben egy mára Lengyelországban háttérbe szoruló, 18. századból eredeztethető utazáskoncepciót mutatnak be. Eszerint a kultúrákkal, művészettel való találkozás az, amitől gazdagodik az utazó, a múlthoz való visszanyúlásban, mely által a nemzedékek elődjeik nyomán is járva felfedezik ezeket a "tájakat". Nagyon különbözik ez olyan, ma népszerű szerzők, mint Tokarczuk vagy Stasiuk koncepciójától.
A budapesti szám ötlete - ahogyan a fenti, Olaszországhoz kapcsolódó "utazásoké" is - egy munkatárstól jött, akit személyes szálak fűznek a helyhez és témához. A szerkesztő, Teresa Worowska, először másodéves magyar szakosként érkezett meg Budapestre, és saját bevallása szerint ez alatt a két hónap alatt bejárta az egész várost, annyira megfogta, nem is az építészete, hanem: a hangulata. 1945 azért is lett cezúra a kötet összeállítása során, mert ekkor ért véget a régi Budapest, az a város, melynek a hangulatából ez a mai táplálkozik; a kiválasztott szövegekben, mint "rovar a borostyánban", ez a hangulat fennmaradt. Erre válaszolva elevenítette fel Széky apja mondását: a Király utca a körútig tart, utána csak annak hívják; így hát, Budapest is csak 1945-ig volt Budapest, azóta csak annak hívják.
Kik azok a magyar szerzők, akiket le kell még fordítani lengyelre? Elsősorban a Nyugatot. Krúdy nagy adósság, hiszen nincs, nem is lehet, megfelelője Lengyelországban; olyan mélyen és magyarul melankólikus, érdekesek a tájai, figurái, izmusokon kívüli, és minden érzékünkre egyszerre hat az olvasása. Nem elég Adyt fordítani ebből a korból, hiszen lehetetlen lefordítani - legalábbis Kerényi Grácia szerint nincs mód erre, ha egyszer a csók lengyelül úgy hangzik: pocałunek. Remélhetőleg elkészülhet majd egyszer a Nyugat antológiája, ami képes lesz visszaadni ezt a hangulatot, ezeket a különös, egyszerre komikus és tragikus figurákat.

Kedves ...!
Valóban, sok tennivaló, szaladás, nemotthonlevés = nemírás. Elnézést.
Az úgy volt, hogy múlt héten elkezdtem hospitálni, megismerkedni azokkal a kedves fiatalokkal, akiket mostanra 1 hete tanítok gyakorlatom keretében. Ennek megfelelően egy zombi aktivitását mutattam egész héten, mert be kell vallani, szeretek aludni. És ha napokig egyszer sem arra ébredek fel, hogy jaj de jó, reggel van, süt a nap, hanem arra, hogy egy UP!-felirat villog a sipítozó mobilomon, akkor gáz van. Nagy gáz. Ezt megpróbálom rengeteg kólával (hogy ébren maradjak) és édességekkel orvosolni - a vigyorgó zombi mégiscsak alkalmasabb a társasági érintkezésre a vicsorgónál, nem? Sajnos cukrászda-körutam első állomása csalódás. Mert egyetemistaként mindig úgy gondoltunk a pilisvörösvári Emilre, mint ahová érdemes évente egyszer-kétszer beugrani, mert ha nem is egészen vidéki főút melletti az árszínvonal, azért a süti, az remek. Hát, ez nem egészen így van. Szépnek ugyan még mindig szép, olcsóbb sem lett, de a legjobb szó rá a felejthető. Azért bárkinek ajánlom, még mindig inkább, mint az Egyetem utca 3. Piliscsabán... (Bár persze kezdődő kapcsolati krízisek megoldására egy mégoly vacak és slampos cukrászda is alkalmas, ha pont az ablakod alatt van, és le lehet futni szombat reggel papucsban meg kistányérral az ágyban fogyasztandó rigójancsiért meg rétesért.)
http://www.emilcukraszda.hu/
Viszont szombaton végre! bejutottam! a Váci Csokizóba, ami nem is olyan egyszerű ám szombat esténként. Kiderült, hogy jó chilisen szeretem, bát előbb-utóbb azért megkóstolom majd a gyömbéreset. Vagy a wasabisat. A honlap is bájos, kb. 10% drágulással kell számolni, dehát csokizóba nem is spórolni megy az ember... Pedig sütit nem is ettünk! Vagy mojito-s pralinét!
http://www.chococafe.hu/c/index
Vasárnap elfelejtettem elmenni a zsidó kulturális fesztivál keretében tartott sütivásárra. Pedig itt volt egy köpésre. Micsoda mesüge!
Pénteken volt a filozófia OTDK szakos fordulója, ahonnan tulajdonképpen továbbengednek, csak lényegében témavezetőt kellene találnom, és amennyiben ezt akarnám benyújtani szakdolgozatnak, akkor lehetséges, hogy valójában észszerű lépésnek mutatkozna felkeresni valahai poznani professzoromat, és felkérni. Jaj. Segítség. De mióta ezen túl vagyok, szinte fontolgatom, enyhe nyomásra, hogy lengyelből is indulnom kellene, hiszen nekem nyilván nem jelent akadályt, hogy ugyanakkor van a kettő, csak az egyik Szegeden, a másik meg Budapesten. Egyszer le kellene már jutnom Szegedre, és megnézni valami mást is a vasútállomás peronján kívül...
Letanítottam 8×45 percet, méghozzá az elképzelhető legrosszabb antrét követően, vagyis bejelentés nélkül beállítottam (dolgozatírós) órát tartani egy erősen megfogyatkozott csoportnak - percekkel érkezésem előtt elterjedt ugyanis, hogy egy hétig még csak helyettesítés se. Akkor még hajlandó volt tíz ember bejönni, csütörtökre már csak 7. Persze az angol szakmódszertanon edződött kistanár nem bánja ezt, azt mindenki tudja, hogy egyszerűbb 7tel foglalkozni, mint 22vel... Túl fogjuk élni. Ennek bebiztosítására áttettem székhelyem a klotildligeti Boldog Gizella Leánykollégiumba. Már megint. Úgyhogy amint fellélegzek, és nem kell majd folyton azon törnöm a fejem, hogyan is lehet a számokat gyakoroltatni, meg hogyan lehet relatíve érdekesen gyakoroltatni az órát... szóval, aztán, majd, többet és többször fogok írni. Addig néha kicsit
Mindenkinek sok -t.

Megtudtam az indexről, hogy télen normális depressziósnak lenni, nőknek meg szinte kötelező. A fene megette. Hónapokig azért nem haladtam semmivel, mert túl meleg volt és zavart a fény. Aztán napokra, amikor bájosan sütött a nap, fújdogált a szél, egészen megtáltosodtam. Most meg besötétedik négykor, és én csak nézek magam elé... Már értem, miért nem tülekedek az emberek a reykjavíki részképzésért...
Tegnap megnéztem a Deltát. Szerintem egyáltalán nem jó film. Kezdjük ott, hogy Lajkó Félix nem jó színész. Engem még csak nem is az bosszantott a leginkább, mint a barátnőmet, hogy ez a szerencsétlen azt sem tudja, hogyan fogjuk a kalapácsot. Olyan volt, mintha a rendező előre felfestette volna neki a vonalakat, és az egyetlen instrukció az lett volna: maradj szépen ott, és merengj... Rendkívüli közeliket láthattunk továbbá egy vörösfülű ékszerteknősről, ami háziállat, nem mocsári, még ha a nőstények látványosan nagyra is nőnek, és ha tele is van ezekkel a kis drágákkal mára minden víz hazánkban. (Mert hát, a gyerek szereti, amíg elfér az íróasztalon, de a nőstényeknek, ahogy korosodnak, lassan tényleg kevés a fürdőkád is.) Tehát, mennek a deltára. A morál meg nem szól akkorát, mint kellene. A vérfertőzés természetesen kényes felvetés, mai, fogamzásgátlókkal terhelt korunkban Ödipusznak sem kellene kétségbe esnie, hiszen az eféle tilalmak fő mozgatója a torzszülöttek kiszűrése lett volna. Akkor mitől félünk? És minek pont ez megy túl minden határon az alkoholista erőszakolók normaszegő paradicsomában? A képek túl líraiak, ha nem is a kevesebb, de az egyszerűbb, meg a nyersebb, több lehetett volna. (Nem arra gondolok, hogy testközelből felvett erőszak rendbetehette volna a filmet, mert az sem. Jobb forgatókönyveket, könyörgöm!)
Még egy vicc, a fordítás nehézségeiből, walesi-angol problémák. Az eredeti, walesi tábla szövege (deklaráltan elnagyoltan, mielőtt a hóhért akasztanák!): "Áruszállító járművel behajtani tilos. Lakó-pihenő övezet." - a fordítóiroda válaszát azonnal ki is tették tábla formájában: "Jelenleg nem tartózkodom az irodában." Komolyan nem tűnt fel senkinek???

Tegnap kimentünk a temetőbe Törökszentmiklóson, és, csak hogy a lelkem rendbe jöhessen, helyreállt a világban a morbid-furcsa gesztusok és a rémes patetizmus egyensúlya: két édességárus is feltűnt a koszorúsok között, és velük: a medvecukor!!! Ennek az egynek legalább a színe illett az emelkedett alkalomhoz... De, sajnos, tényleg nem olyan, mint gyerekkoromban, újabban túl zselatinos... Persze, ha valaki tudja, hol lehetne olyan igazán igazit venni...
Más.
Megnéztük a Hellboy II-t. És csalódtunk. Pedig én annyira bíztam a fickóban... A Faun labirintusától eleinte azt vártam, hogy mese lesz; másodszorra nézve már nem tűnt olyan rossznak a valóság túlsúlya. Nade ezúttal túl sok lett a mese, ennek meg persze a történet látta kárát; a lépések nem kifejezetten logikusak, de a fantasyk koreográfiája alapján túl könnyen megjósolhatók előre. Egysíkúak a szereplők. Elvarratlanok a szálak (de mennyi!). Azért a látványt és a mesét szerettem. Remélem, esébe sem jut megrendezni a harmadik részt. Inkább dolgozna fel valódi meséket...
Persze, Gaiman-hétvégét tartunk Istvánnal, mellette azért nehezebb labdába rúgni, mert (legalábbis néhány művében) nagyon ügyesen vegyíti a valóságot a képzelettel. Úgyhogy Sosehol meg Amerikai istenek, Guillermo Del Torot meg feledem.

Tudom, hogy ma a lét komoly vég-kérdésein kellene merengnem leszegett fejemmel, de!
Én elfelejtettem filozófiául!!!
Remélem, persze, ezzel fel is függesztve az eszperente-kezdeményezéseimet, hogy visszatér csodás képességem a szövegértelmezésre és az órákon keresztüli szöveg-felett-csücsülésre. Az irodalom ennél azér' dinamikusabbnak tetszett újabban. Nem is beszélve a nyelveken beszélésről.
Nem tehetek erről, nem, nem, nem! Nyelvemre nem keveredhet több E! Vagy ö.
Ezennel (grrr!!!) helyzetjelentettem (már megint kezdi!) Szolnokról.

Itthon, újra itthon. Nem túl részletes krónika következik.
Utazni jó?! - na igen, főleg, ha az ember csak azért is megnézi, hogy véletlenül nem áll-e meg a berlini vonat Vácon, pont azon a peronon, amiről aztán majd információhiány miatt elindul Budapestre reggel 7kor... Szokásos nemzetközi társaság, de olyan sótlanok ezek a világutazó amerikaiak-ausztrálok, vagy a pesti éjszaka tehet mindenről? Sok élménnyel nem lettünk gazdagabbak. Ha már a topiknál vagyunk, el kell mondanom: szeretem a prágai tömegközlekedést! Egészen remek. De ezt csak az tudja értékelni, aki próbált már rövidíteni várostérkép alapján. Aki látott az elmúlt napokban lógó nyelvvel kaptatni fel és még feljebb, az ismeri legújabb szlogenem: domborzati várostérképeket!!! Persze, mint mindig, gyalog szebb, egészségesebb, és ha én húzom, nem kell jegyet vennem a bőröndnek... (Nem, szerencsére nem büntettek meg.)
s mi jó falat... Az első három napban nem tettem a gasztronómia terén emlékezetes kéjutazásokat, de azért hálás köszönet a konferencia szervezőinek a szendvicsekért. Aztán csütörtök este az egyik Svejkhez címzett kocsmában Utopenci, azaz marinírozott szafaládé - sokkal kellemesebb, mint gondoltam, sook hagymával és sook rozskenyérrel, valamint szalonnás tócsnik. Másnap a Medvebocsokhoz címzett fogadóban sörös pörkölt (pivni gulás) knédlivel, salátákkal; este "Halott szerető lehellete" a Rudolfinum mellett, vagyis sajtos-fokhagymás-erőspaprikás tócsnik, de belekóstoltam a csülökbe, a kacsacombba párolt káposztával és knédlivel, a tejszínes raguban úszó marhaszeletekbe és a pácolt hermelinbe is. Teljesen meglepő módon szombaton csaptunk egy cseh-mentes napot: tüntetőleg egy kínaiban ebédeltünk, mert a Szent Tamás eltűnt; vacsorára és reggelire pedig salátát salátával (persze a majonézes-pikáns szafaládés gyönyörök is a hely szellemének tartozékai). Végül vasárnap, indulás előtt vissza a medvékhez: fokhagyma- és krumplileves, füstölt hússal töltött knédli káposztahegyeken, meg persze a szokásos kalandozások a többiek tányérján. És tiroli almás rétes. Pilzeni csak egyszer (de ha egyszer nem szeretem a világost...), barnában sajnos ki kell jelenteni, hogy a legjobb az U Fleku fájdalmas árú házisöre, közvetlenül utána holtversenyben a Budvar a Medvebocsoknál (U Medvídků; az ízéért) és az emlékeimnél nem is kicsit haloványabb Kozel a Fekete ökörben ( U Černého vola; a hangulatért). Megszerettem e cseh remekeket... (hehe)
Látnivalók - mivel ez már a második Prága-túrám, most kicsit inkább helyi szerettem volna lenni. Úgyhogy mellékutcákon csatangolások, Letnán át séta a városba, Vysehrad. Megéri. És persze a legszebb az öcsém lószobron a frissen vásárolt kardjával:)
Tudomány - nem sok előadást hallottam, de ezek közt kevés az eredeti probléma, előfordul érthetetlenre vágott tanulmány, és nálam mindenki szlávabb és legalábbis doktoranduszabb. Ezért aztán bébiszitterek váltják egymást mellettem, mert én vagyok az egyetlen, aki se csehül, se oroszul egy kicsit se gávárim - persze ők maguk között remekül elvitatkoznak szerb előadásról oroszul, miközben egyik se az anyanyelvük. Nem is értem, hogyan lehet egy ilyen helyen pirulás nélkül kikezdeni a szlávság eszméjét. Aztán az utolsó nap utolsó blokkjának kimentem, leültem, hadarva-hangosan felolvastam. Most már ezt is elmondhatom magamról. Ejjjha! A maradék ajándéktárgyakból így jutott nekem bögre, fájdalomdíjnak, mert hát az első, az csak az első... Pedig amilyen pofákat vághattam a közönséggel szemben, míg végig kellett hallgatnom egy cseh és egy horvát nyelvű előadást (persze, orosz és szerb és ki tudja, milyen vitákkal együtt), nem hiszem, hogy megérdemlem. Őrangyalaimról csak annyit, hogy az egyik újvidéki szerb, aki alsóban tanult magyarul, a másik orosz, aki Pesten doktorál, a harmadik kárpátaljai, a negyedik meg Csehországban ragadt palóc lány. Még merjen valaki csúnyákat mondani a közép-európaiságról!
Kaland - hát, nem nagyon, pedig egy kis abszurd jót tett volna a lelkemnek. De azért láttam este nyolckor, a vaksötétben várost néző keleti turistacsoportot, akik valószínűleg hajnalban indultak is tovább. Láttam keleti nőt, fülhallgatóval a fején elmerengve csücsülni egy kőszent lábainál a Károly-hídon, míg a férje egy méterrel arrébb türelmesen nézte az éjszakát. A választási kampány miatt ingyen sört és kolbászt osztottak, itt láttam viszont a három amerikai klasszika-filológus ösztöndíjast a vonatról. Aztán a konferencián láttam egy lengyel lányt előadni, aki minden bizonnyal szenvedélyesen szereti a középkort és a forráskritikát, mert állt-ült-térdelt-hadonászott-lábát székre rakta, míg felolvasta a mondandóját. Cukiság-index szerint a csúcs "bokorkutya" volt - ugye mindenki látott már kutyát, ami a szájában viszi a pórázt, ahelyett, hogy hagyná a nyakára csatolni, és tudjuk, hogy a kutyák szeretik a botokat - nade ennek a nagytestű szépségnek a szájában egy kisebb bokor volt, és azzal sétált a gazdik mellett farokcsóválva.
Nyelvi kalandnak a csúcs a csütörtök reggeli párbeszéd a takarítónővel, aki jött a szobámat rendberakni: mosolyogva, hosszasan magyarázta csehül, talán azt, hogy neki azt mondták kiköltözöm, és meg hasonlóképpen próbáltam elmondani lengyelül, hogy természetesen, azonnal távozok. Aztán néztük egymást és nevettünk, mert egyik se értette a másikat igazán. A végén ő nyert: szépen lassan, nagyjából igekötőkkel megbeszéltük: Kimegy? Hevesen bólogatok. Itt semmi? Tovább bólogatok. Nem vissza? Most rázom a fejem. Egymásra mosolygunk, aztán megy mindenki a dolgára:)
Számítástechnikai kalandnak az illett be, hogy itthon kikapcsoltam a touchpadet, mert mindig megviccelt gépelés közben; aztán nem csomagoltam el az egeret, hiszen minek. És akkor, kedd este, a kollégiumban, próbáltam visszaemlékezni azokra a korokra, amikor még nem volt se touchpad, se egér... Sikerült, persze. Ha valaki ekkora bakit követ el, a windows gomb nyitja a start menüt, és a vezérlőpultban az egérbeállításoknál lehet visszakapcsolni a touchpadet. Phű.
Végül töredelmesen bocsánatot kérek minden magyartól, akikre fújtunk út közben. Na jó, nem azoktól, akik nótákat harsogtak az U Flekuban - megjegyzem, amint eléjük rakták a számlát, az asztalra csaptak, elnémultak, és egy pillanat múlva eltűntek. (Okulásképpen, 79 korona egy Becherovka és 59 korona 4dl a házi barnasörükből.) Hazafelé egy cseh benzinkúton fizetni akart apa a tankolás után, amikor is ráförmedtek a pultnál, hogy hiszen ki van írva, hogy nem működik a kártyaolvasó... Dehogy volt kiírva, a csehek röhögtek a hátunk mögött, a végén aztán maradék pénzekből és épp ott pihenő magyarokkal rögtönzött pénzváltó segítségével megoldódott. Úgyhogy köszönjük az ismeretlennek, aki váltott. Hádde magyarok vagyunk, neeem?

Linkajánló:
http://www.prazskymost.cz/
http://www.usvejku.cz/
http://www.umedvidku.cz/
http://www.ufleku.cz/
http://www.hostelworld.com/hosteldetails.php/ApartmentLetna-Prague-28056
Ez tényleg nagyon jó szállás, ha az ember nagyobb társasággal megy! (...és már kinőtt a hostelesdiből, de még mindig nem szeretne hoteltarifát fizetni...) 4700 forint fejenként, 5 személyes, közel a tömegközlekedés (C metró, villamos), de aki szeret sétálni, 20 perc alatt a belvárosban van, méghozzá az egyik legszebb parkon keresztül, ahonnan csodás a kilátás a belvárosra. A borosüveg az asztalon nem vicc, tökéletesen felszerelt konyha, szélessávú internet, parkolás zárt udvaron, nyelveken beszélő, rugalmas tulaj.

Megvannak a handoutok is, hétfő reggel leellenőriztetem őket, aztán kalap, kabát (jó ég, azon még nem is gondolkodtam, miféle ruhában illene előadni, elvégre az érettségire csináltatott kosztümöm... khmm... hát maradjunk abban, hogy nem a fazonnal van baj...) Fordítani lehet most csak annyit fogok, amennyit feltétlenül muszáj, az egész tanulmány pedig csak a leadás előtt. Ma nekiesek tehát művemnek valami rémes filctollal, és felére húzom. Kegyetlen.
Bár néha elbizonytalanodok egy-egy pillanatra, hogy illik-e kívülállóként okoskodnom a lengyelek szerinti női-férfi leosztásról, ma ismét megbizonyosodtam arról valami baj van ott a fejekkel. Mégsem közölheti egy elnök, hogy "kicsinállak, kisanyám, rajta vagy a listámon!" - és ha közli, könyörgöm, nem gondolhatja komolyan, hogy egy virágcsokorral kell ilyesmiért elnézést kérni... Jó, hogy nem hímzőkészletet küldetett postakocsival...
http://index.hu/politika/kulfold/kacz1018/

CEEPUS!!!! Enyém a CEEPUS!!!! Háhháhhhááá!
Na jó, a sátáni kacaj után itt a nagy boldogság, remélem, nem szúrok el semmit a központi pályázattal, és február közepén ezek szerint megint, még egyszer, és remélhetőleg, nem utoljára: irány egy hónapra Lengyelország!! Úgy szeretem a tudományt!!!
(Még a konferenciát is, na. Tegnap éjjel befejeztem a magyar verziót, István, hivatalos lelkiismeretem, pártfogóm és kritikusom jóváhagyta, úgyhogy mindjárt neki is állok lefordítani lengyelre... Rögtön... Mindjáááárt...)
(juhhhúúúú)

Lehetséges, hogy mégsem szeretem a konferenciákat... Vagy csak az elsővel van így az ember?? Dehát engem általában feldobnak az új dolgok... És különben is, láttam én már karón varjút, hohó, de mennyit, szörnyű előadásokat, szunyókáló professzorokat, idegen nyelven nyökögő kultúr-celebeket! Hát akkor meg mire fel ez a hiszti? Ez a lassúság?
Na jó, de ha ez az első...