Napooooooooooooooot!
Addig is: Hilltop, Irsai Olivér, 2007. Rendkívül barátságos áron a Tescóban, ha még tart a borkiárusítás. Egy korty napfény, gyümölcsíz, és csak annyira fanyar a száraz volta, amennyire kellemetlen a hunyorgás egy napsütötte délután.
Nyáron...
István zaklat. Filmes rövidhíreink következnek.
Emma. Hát igen, könnyed, mint Jane Austen általában, bár ahogy kifejtettem Istvánnak, a cselekménybonyolítás gyökere nincs is olyan távol a krimiétől, mert ha nem is gyilkost, de a fodorlatos kis Cupidót le kell vadászni a végére, a szerző meg folyton félrevezet (minket és bamba főhősnőnket), hogy ki, mikor, kivel, s miért! - na, ez utóbbi a legnagyobb különbség, mert ahogy Geri fordította le egyszer egy finoman borgőzös piliscsabai estén (mondom, Irsai Olivér!), a szerelem, az olyan bohó, léha kis marhaság! Ezért aztán nem kérhető számon, hogy nyilak és bókok önfeledten repkednek minden irányban. Akinek megy, nézze angolul, hősünk szinkronja sajnos nyafkább, mint az eredeti. Aki nem javíthatatlan romantikus, az viszont ne kezdjen neki, mert teljes mértékben kiírták azokat a biz. witty dialogue-okat (ohh, elmés csevely, rút kis oldaldöfések, manapság azt mondanám Istvánnak, értelmi-szellemi iszapbirkózás! de én a drága Ruttkay proftól annyit hallottam ezt, nem lehet kihagyni az eredetit!). Ergo, laposabb, mint Austen, de a szerelem öröööök (meg néha kicsit vak)!
Felforgatókönyv. Na, ez Istvánnak inkább, nekem kevésbé. Az illető meglepően unalmas, nade mit várnánk egy adóellenőrtől, és akkor betoppan életébe a narrátor, aki mindig odarajzolná a fejünk fölé a kérdőjeleket (igen, tudom, Hiperkarma-copyright, de mit lehet tenni...), és nemhogy firkál, meg is szólal - bár meg kell jegyeznem, okoz számomra némi törést, hogy a hang miért tűnik el egyszerre. Ottmarad a narratívakutatás, mert irodalmi tanácsadás szükséges, hogy kiderüljön, melyik bestseller is a mienk. Na, innen látszik, hogy igazán miért is való az én kis drágámnak. Vagy nekem, elvégre folyamatos önkínzó kételkedéssel pusztítom agysejtjeim, hogy mire fel is a bölcsészet. És akkor tessék, egyes amcsik szerint életeket menthet! Zárójel bezárva. De mégse, mert a bajom mégis ez: én is meg akarom ölni a főhőst, én nem vigasztal a szentimentalizmus és az egzisztencialista irodalmárkodással szembeni józaneszű kitörés. Nem mindig az az irodalom, aminek a végén meghal valaki, de ennek a filmnek épp ennek elmaradása miatt lesz a címkéje leginkább: lektűr. Ha egyáltalán.
A pokolból. Ó, ezt még azokon a boldog sényei napokon kezdtük, de aztán stílusosan egy vihar szólt közbe, elfeketítve a házat és kioltva tévénk fényét, mintha csak az alapjául szolgáló képregény egy kockáját satírozták volna sötétre az alkotók (From Hell). Tehát képesek voltunk egészen kivételesen rossz minőségű dvd-kiadására pénzt áldozni, de bánni épp nem bánjuk. Hasfelmetsző Jack, lélektan, szenvedély, és annyi vörös és fekete, mint a Sin City-n kívül nem sok felé. Élettől duzzad ártatlan prostituált áldozatunk, és a halálra szánt nyomozó mindent megtenne, hogy baj ne érje (és nem más, mint Johnny Depp! hogyan is lehetne egy film rossz, ha pajkosan szúrós tekintete villan a sötét sarkokon!). Talán csak azt róhatnánk fel ennek a kellemesen borzongató és üdítően londoni nyomozásnak, hogy a Rózsakereszteseket meglehetősen rossz színben tüntette fel. Valamiért nem kedvelik a kalandfilmek a titkos társaságokat...
Felkavar a szél. Megrázó film, nincs mit mondani mást; engem jobban megviselt, mint hittem, mert bármennyire szeretem is eltenni láb alól a komikus hősöket, ebben a filmben nincs feloldozás. Se angolnak, se írnek, se katolikusnak, se anglikánnak, se köztársaság-, se kiegyezéspártinak, de még testvérnek sem, és azon aztán gondolkodhatunk, miért is nem látjuk azokat a hajszállá vékonyodó erkölcsi határokat, amikor egyszer, óvatlanul, tulajdonképpen minden hősünk átlép, nem tudjuk, hogyan kerül egyszerre elénk egy Káin és egy Ábel, és a végén, a végén, csak a fájdalom van, és semmi feloldozás. Meg persze ott a kultúr/történész döbbenet, hogy vajon az angol hősök mit tehettek egy Európától nem is olyan távoli szigeten a huszas években, és hogy mennyire esetleges is ezeket a képeket nézve, hogy a világ ott tart, ahol. Huhh, ha én beszélek, az patetikus. Érdemes megnézni.
Szamszára. Máig nem értem, miért vettem meg minden merengő majdnem-némafilmet anno a Tescóban; ez az utolsó, amit megnéztem. Be kell vallani, a film maga is szép, amúgy mély, mint a csend a barlagban, ahol főszereplőnk meditál, mielőtt visszatérne a kolostorba, és onnan elmenekülne az életbe. De nekem legjobban az erős befejezés tetszett, az elhagyott feleség-tanító, aki egy elhallgatott mesét mond el jelenésként férjének Buddha-herceg feleségéről, akit ő elhagyott a megvilágosodásért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.