Semmi. Vagy, majdnem semmi. Befejeztem a régóta halogatott pedagógia szakdolgozatot, már amennyiben nem kellene folytatnom szeptemberben, ami nyilván még több nyafogásba, nassolásba és halogatásba fog torkollni. A változatosság kedvéért úgy érzem, túl sok mindent kellene csinálnom, annyira, hogy aztán majd képtelen leszek mindezt meg/csinálni, előre is fintorgok a pépékáebétéke miatti hajnalbankeléstől, könnybelábad a szemem a szakdolgozatokra gondolva, amit szokás szerint HarryPotter-olvasással próbálok orvosolni. Visszacipeltem az üres üvegeket, amik a levegőt is kezdték kiszorítani amúgy is mikroszkopikus méretű konyhánkból; de ha nem csak évente kétszer (max!) zarándokolnék el az üvegvisszaváltóhoz, nem lenne ily' eufória, hogy a sok vacakért bilétát kapok. Csak olyan rossz nézni, hogy ahogy végigzörgök az utcán, az összes hajléktalan irigykedve fordul utánam... Aztán lelkiismeretemet megnyugtatandó megpróbálkoztam egy hús nélküli lencsefőzelék-konzervvel, de ennyire talán már én sem vagyok egyetemista, és a nyomott hangulatom kergetett aztán körbe-körbe délután, hogy minek is próbálkozok: valami ennyire vacakot, amit ráadásul nem is szeretek, kár a torkon leerőltetni, mert nem gyógyítja még a legvadabb spórolási lázat sem! A maradék a hűtőben, ahányszor kinyitom, gonoszul mosolyognak a kis (lencse)szemek, pontosan tudják, hogy ebihalként fognak ficánkolni a budiban, amint meggyőzöm magam, hogy ételt kidobni vétek, nade...
Hát ennyi. Élek, virulok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.