Ó itthon, ó itthon, mily édes, mily szép!
Tegnap kimentem megtapsolni mindenkit, aki számít, avagy mindazon kedves és még kedvesebb évfolyamtársaimat, akik megkapták a diplomájukat. Sajnos a tanárok nem tették tiszteletüket. Sajnos nem volt különösebben ünnepélyes. Pedig mindenki, aki tényleg számít, igazán megérdemelte volna, elvégre igenis a diákok azok, akik miatt egy egyetem létezik, amiért ők kiválasztják, elvégzik, és igyekeznek aztán boldogulni a diplomájukkal... Aztán dínom-dánomra voltam hivatalos, ami kétnaposra nyúlt, mert a maradékokból fálátoztunk még ma is. Meg István palacsintát süt. Próbál. De nálam jobban tud, az tuti!
Este pedig véletlenül pont a székesegyház mellett sétáltunk el, amikor elkezdődött a gregórián fesztivál zárókoncertje, így épp odaértünk, hallgattuk, hogyan énekelnek a japán és észt szkólák...
Csak ne lennének csak és kizárólag szörnyen ambivalens élményeim...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.