Kedveseim,
fogalmam sincs, ki tudja-ki nem, de holnap levonulunk Istvánnal a világ végibe. De valójában onnan még mindig három kilométer a bekötőút. A végén, ahogy egy ismerősöm anyukája mondaná, a mi kis oázisunk, ergo anyáék háza, ahol elkutyázgatunk majd az elkövetkező két hétben. E-mailt naponta egyszer a hegytetőn ellenőrzünk, telefont vezetékesen fogadunk (83/370-302), és ha már a hegyen vagyunk, a mobil is oké, csak találja el valaki épp azt az órácskát... Úgyhogy, remélem, idilli lesz.
Leszámítva persze, hogy jelen pillanatban két komplett háztartás keresi helyét a folyosókon és szobákban, merthogy lakásfelújítás. Hurrrrá... Mókás dolog a tizenegynéhány dobozba csomagolt volt szobámat kerülgetni. Vagy az öcsémét. Eközben a valahai gyerekszoba romjai között szunyókálok, vendégágyon, a valahai válaszfal keretének árnyékában. Ó, elmúlás, jaj, a vég, ahh!
És most tapétakatalógusért indulok, amit lesz szerencsém hazacipelni, és az est hátralevő részében "mint képzett iparművész", ahogy apám mondta, anyát fogom győzködni, hogy miért passzol jobban a parketta- és csempedarabokhoz egyik vagy a másik. Azt persze nehéz lenne egyelőre megjósolni miképp is fognak a segítségemre szolgálni ezek... Figyelembe véve, hogy fél éve nem jártam a szülői házban, némiképp kétes az ügylet kimenetele... Mármint, véres részletek nélkül. Node meglátjuk - hátha mázlijuk van, és tényleg egy lakberendező veszett el bennem?!
Igen, aki meglátja majd az általam kikevertetett rágógumizöld festéket a váci előszoba falán, az talán nem így fogja gondolni... Vagy nem egészen... (De még történhet csoda, festés csak augusztusban...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.